Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-03 / 44. szám

Négy érdekesség „Kölcsönkenyér visszajár" Az Egyesült Államok néhány egyetemén a kiváló főiskolás sportolók nem sokat tö­rődnek tanulmányaikkal. A híres kosárlab­da-, baseball-, atléta-, vagy űszócsapatok menedzserei állandóan közbenjárnak érde- kükben, mert bizony a szó szoros érteimé-* ben vett „egyetemi hallgatók“ legtöbbje azt sem tudja mi fán terem az illető anyag. Az egyik leghíresebb amerikai szaklapban, a Sports Illustrated-ban a Milwaukee e- gyetem kosárlabda-csapata edzőjének fi­gyelmébe ajánlottak a következő levelet: „Bizonyára emlékszel azokra a beszélgetés seinkre, amelyeket kosárlabdázó leányvé- denceid érdekében folytattunk, akik az an- goi nyelv tanulásában nem nyújtottak ki­válót. Azt állítottad, hogy a gyakori edzé­sek, meg a bajnoki mérkőzések minden I- dejiiket igénybe veszik, nem tudnak fel­készülni a vizsgákra. Engem, mint az em­lített egyetem tagját, tanárát azzal zsarol­tál, hogy az együvétartozás szellemében szemet kell hunynom vizsgáik során. Most a kölcsönösség elve alapján én is kéréssel fordulok hozzád. Diákom, Paul Spindles ösztöndíjat kaphatna, csakhogy sporttelje­sítményei nagyon hitványak. Igyekszik, ez kétségtelen, csakhogy rövidlátó és fejletlen a mellkasa. Arra kérlek, adj számára he­lyet kosárlabda csapatod csatársorának tengelyében. Ha egy-két bajnoki mérkő­zésen szerepelhet, biztosan megkapja az ösztöndíjat. Annyi bizonyos, hogy sokat fog rontani, — a labdát nem tudja megfogni, s eldobni, — de mint magad is állítottad: feltétlenül szükséges az iskola és a sport együttműködése. Paul nagyon fog igyekez­ni: Mivel azonban az angol nyelv tiszta­ságának klubjában, a vitakörben nagy az elfoglaltsága, kevés ideje marad az ala­pos edzésre. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a problémát is megoldod. Köszö­nöm az együttműködést.“ Barátod HUGO HELLMAN, az angol nyelv tanára. Ők tizenhatan A június 21-én befejeződött labdarúgó világbajnokság során a lelkes mexikóiak megígérték, hogy sajátos formában örökké emlékezetessé teszik ezt a nagy eseményt. A részvevő 16 válogatott csapat játékosai közül egyet-egyet ígértek kiválasztani, s e kiválóságok mellszobrát az Azték stadion falainál állítják fel. Amennyiben a hírnek hinni lehet, az az­tékok ősi földjén már meg is történt a „válogatás“. Csapatonként a következő já­tékosokra esett a választás: PELÉ (brazil), Matosas (uruguayi), Beckenbauer (nyu­gatnémet), Rivera (olasz), Cubillas (perui), Moore (angol), Demibriwski (román), Bi- sovec (szovjet), Svensson (svéd), Valdivia (mexikói), Bonev (bolgár), Lambert (bel­ga), Kassan (marokkói), Martinez (salva- dori), Spiegier (izraeli), Kuna (csehszlo­vák). Azt még nem döntötték el, hogy az e- gyes szobrok létrehozásához milyen anya­got használjanak, vajon márványt, vagy öt­vözeteket. Olyan terv is napvilágot látott, hogy minden érdekelt ország küldjön sa­játos anyagot a mellszobor létrehozásához., Brazília bizonyára aranyat ajánlana fel. Svensson szobra svéd acélból készülhetne, Riveráé carrarai márványból, Spiegleré könnyű amerikai repülő-ötvözetből... S Rú­náé?... Talán modrai kerámiából. Nem ép- 4 pen szívósan áll ellen a külső hatásoknak, akárcsak a csehszlovák válogatott Mexikó­ban... Best és anti-Best Dublin nagy szülöttei közé tartozik George Best, a „Sámsonhajú“ labdarúgó kiválóság, az észak-ír Válogatott és a Man­chester United világhírű csatára, a föld­kerekség egyik legjobb játékosa. Az észak­ír főváros főpolgármestere nagy üzlethá­zak felavatásának ünnepségeire hívta meg Bestet, aki nem tudott ellenállni. Megér­kezése sokezres tömeg tüntetésére adott okot. A rendőrségnek kellett közbeavat­koznia, mert a Bestet éltetők az érte lel­kesülök csoportjával szemben az „anti- Bestek“ sorakoztak fel és nem csupán szó- párbajra voltak felkészülve: paradicsom­mal és záptojással dobálták meg G. Best Rolls Royce kocsiját. Amikor Best végre biz­tonságos helyre került, így sóhajtott fel: „Talán ez volt életem legnehezebb napja.“ Drága a futball, hollandusul... Nagy a holland labdarúgó szurkolók gondja. Nem tudják, vajon a labdarúgó- bajnokság mérkőzéseit közvetíti-e a tv. A Holland Labdarúgó Szövetség és a TV tár­saság az anyagi kérdésekben nem tudott közös nevezőre jutni. Egyelőre, — átmene­tileg ez év végéig —, „fegyverszünetet" kötöttek^ az érdekelt felek. A „papucsos mozi“ (értsd a tv) a családi környezet me­legébe hozza a Feijenoord, az Ajax, az Eindhoven, a DWS Amszterdam mérkőzé­seinek képét. E haladékon belül a vegyes- bizottságnak meg kell találnia a mindkét fél szempontjából elfogadható megoldást. A vita ott kezdődött, hogy a labdarúgó szö­vetség egy millió guldent követelt a köz­vetítési jogért, amiért a tv „mindössze 300 000-e't fizetett idáig. A TV egyelőre nem mutat hajlandóságot a többlet fizetésére. Inkább kihagyja műsorából a labdarúgás bajnoki válfaját... Ugyan mit szólnak ehhez a tv-tulajdonos szurkolók?... Zala József Zsebregényünk: ALMÁSSY ZSUZSA PÉLDABESZÉD: Bizony mondom néktek, csodála­tosak a ligetek rózsái, a hódító illatokat füstölők. De nem kevésbé csodálatosak a vasúti sinek men­tén elszórt virág-szögecskék, amik kövek közül fúrják magukat a fényre. Sárga hajukba tüzes ko­rom tép, testükre gőz sziszeg. S ők mégis hűség­gel állnak szélben-esőben, boldog fény-üzenettel üdvözölve a fáradt utazót. Magyarországnak egyetlen fe­dett műjégpályája sincs. Almássy Zsuzsi Csehszlovákiába és Ang­liába vándorol a jég után. És még így is az európai élmezőny szűk- körű társaságának tagja. Nem vé­letlenül kapcsolódott össze a ró­la szóló példabeszéd hasonlata, a sinek mentén növő virág, a ko­rom-esőben égő nevesinos nö­vényke a magyarországi jégviszo­nyokkal. A perspektíva, legalábbis az ő szempontjából, egyáltalán nem kecsegtető. Tóth Endre, az ugyancsak ismert Berecz-Sugár jégtáncospár edzője bizalmasan közölte: a huszadik században nemigen van remény arra, hogy korszerű fedettműjégpályát épít­senek Balczó és Zsivótzky hazá­jában! Ez egyrészt megdöbbentő, más­részt elszomorító. Megdöbbentő, mert a tehetségek nem tudnak kibontakozni, elkallódnak, s a vi­lág egyre gyorsabb léptekkel húz el Magyarország, a sportnagyha­talom mellett ahogyan Avery Brundage tévényilatkozatában a tízmilliós országot nevezte. Szo­morú azért, mert sokezer magyar fiú és lány nő fel úgy, hogy nem ízlelte meg a tél örömeinek egyikét. Nincs módja jégre járni, korcsolyázni, jégtkorongozni. Prá­gában, Pozsonyban, Kassán, Eper­jesen százával, ezrével járnak nap mint nap a „fedettbe“, s szás­zán és ezren habzsolják a remek levegőt. Budapesten, Miskolcon, Nyíregyházán, Pécsett erre nincs lehetőség... Aki tehát minden esztendőben szorgalmasan végignézi a műkor­csolyázók két világversenyét, és ott Almássy Zsuzsinak is szurkol, ne feledje: a konkurenseknek legalább ötvenszázalékos helyzeti előnyük van a magyar bajnoknő­vel szemben, annak ellenére, hogy Zsuzsi négy hónapot a lon­doni Richmond pályán tölt min­den évben. Beszélgetésünk egyik részét az étteremben bonyolítjuk le. Miköz­ben az étkező lányt nézem (a zsí­rosabb részeket gondosan lemet­szi a sonkáról), eszembe jut, hogy lassan hagyománnyá válik: a műkorcsolyázónőkkel étterem­ben készítem az interjúkat. Há­rom évvel ezelőtt Hanka Masko- vát faggattam Pozsonyban, s mert nagyon dús volt aznap a programja, az étterembe invitált. Bifszteket evett, az volt a ked­venc étele. Két asszisztensünk is van: Zsu­zsi édesanyja és Nagy László ed­ző, a hajdani Európa-bajnok, aki orvos is egyszemélyben. Mint minden tevékenység­ben, valószínűleg a műkorcso­lyázásban is van valami von­zó, valami szép. Mióta élspor­tolóként gyakorolsz, nem ún­csolyázás, kilencéves koromban ifjúságii bajnokságot nyertem. Em­lékszem, előtte vakbélműtéten estem át; úgy volt, hogy nem in­dulhatok, de aztán egy héttel a verseny előtt edzeni kezdtem, és győztem. Tizenhárom éves koromban nyertem aztán az első felnőtt or­szágos bajnoki címet. Hogyan lehet a főiskolai ta­nulmányokat és á londoni négy hónapot összehangolni? Nagyon nehezen. Sok mindig a pótolnivalóm, ha hazajövök. Ma­tematikai gimnáziumba jártam, jelenleg a műszaki egyetem má­sodéves hallgatója vagyok. Épü­letgépész leszek, hűtőházakat fo­gok tervezni, és kigondoltam, hogy ha a hütőház elkészül, be­mutatót tartok az átadás napján a vendégeknek és újságíróknak, és aztán meginvltálom őket a bankettre. Tulajdonképpen a tanulás és a korcsolyázás alkotja életem nagy részét. Most, ä harmadik sze­meszterben, megcsináltam markét vizsgát, filozófiából és földrajz­ból, ötösre meg négyesre. (Ná­lunk egyes és kettes). Erre az­ért volt szükség, hogy a vizsga- időszakiban, télen, ne legyen any- nyi tanulnivalőm, mert akkor lesz a világ- és Európa-bajnokság. BaEta György . (Folytatjuk) tad fheg egy kicsit a korcso­lyázást? Napi hat-hét óra ed­zés rengetegnek tűnik, és na­gyon kimerítő lehet. Azért kezdtem el korcsolyázni, mert nagyon beteg voltam, édes­anyámnak pedig asztmája volt. Sokat kellett a levegőre járnunk. Két vagy három éves lehettem, a- mikor először vittek a jégre. E- gész napokat töltöttünk a jó le­vegőn. (Nagy László közbeszól: kez­detben ösztönösen élvezted a mozgást, de később önkifejezési formáddá vált, az egyéniséged­hez ez illett a legjobban. Lehet, mondja Zsuzsi, én ezen nem so­kat töprengtem. — Nekem Zsuzsi válasza imponál, mert őszinte. Nagy László, aki nagyon rokon­szenves ember, úgy látszik stílu­sosabbá akarta tenni a nyilatko­zatot, de most az egyszer nem őt faggattuk, hanem tanítványát, (b. gy.) Nagyon rakoncátlan gyerek voltam, fapálcfkákat dugdostam mások korcsolyája alá, és ezért ki akartak tiltani a jégpályáról. Ekkor jött a mentő ötlet: járjak edzésekre, és akkor az edző ü- gyel majd rám, nem lesznek ú- jabb krimik, és ugyanakkor to­vábbra is a friss levegőn lehe­tek. Hárman jártunk edzésre. Ne­kem elég könnyen ment a kor­LESZ flJRA FOCI-OROM KÖZÉP-EURÓPÁBAN? (Prágában a finn-csehszlovák mérkőzés után ki­fütyülték a nemzeti tizenegyet. A Csehszlovákia — Lengyelország válogatott labdarúgómérkőzésre a Sparta stadionban még ötezren sem voltak kíván­csiak. A legnépszerűbb magyar klubcsapat — a Fe­rencváros — bajnoki mérkőzésén kevesebben vol­tak, mint egy falusi temetésen. Ausztriában egysze­rűen nem járnak ki a nézők a pályákra.) Századunk felnőtt gyermekei­nek egyik legnagyobb öröme-bol- dogsága a labdarúgójáték. Egy jól sikerült válogatott erőpróba után rózsásra-virult ragyogó arcok a tanújelei, mennyire tudunk örül­ni a játéknak, helyesebben annak a büszkeségünknek, hogy jobbak, ügyesebbek „voltunk“ a másiknál. Természetesen akkor is hacsak „lélekben“ vagyunk a nagy játék részesei. A szurkolók dagadó keb­leit ilyenkor nemcsak az ártatlan felvágás feszíti, hanem olykor je­lentékeny mennyiségű kevésbé ártatlan folyadékok is. Mások jó­kedvükben kétszer annyit dolgoz­nak munkahelyükön, mint máskor. Bezzeg ha a gyengébb szerepével kell azonosulni! Legszívesebben elbújna az ember-gyermek a föld alá. Néhányan ezt meg is teszik. Több öngyilkosságról tudunk egy- egy vesztett „nagyfontosságú“ váíogatott labdarúgó-játék után. Csehszlovákiában, Ausztriában, Magyarországon mindig voltak e népszórakozásnak nagymesterei. Sőt sok volt a rokon vonás Is e 3 nemzet futballistáinak játéka között. Híresek voltak a nagyvi­lágban „szép“, „technikás“ játé­kuk révén. Akkoriban — s he­lyenként nem is olyan régen — százezrek tartották érdemesnek odafigyelni egy-egy diadalra, e- setleg kudarcra is. Bizalommal ment ki a labdarúgópályára játé­kos és néző egyaránt. E kis or­szágokban is milliókat foglalkoz­tatott a nagy játék izgalma. Napjaink íutball-összecsapásai- nak nézőtéri statisztikái azt bizo­nyítják, hogy Közép-Európában ál­landósultak a bajok a labda kö­rül. Ausztria és Magyarország nem jutottak be a mexikói világ- bajnokság 16-os döntőjébe, Cseh­szlovákia a lehető leggyengébben szerepelt. A Klubcsapatok Európa Kupájában már évek óta zsúfol­tak Prágában, Pozsonyban, Becs­ben és Budapesten is a szégyen- listák. A szakemberek oldalakat írnak tele, miképpen lehetne és kellene megmenteni milliók foci­örömét. A bécsi tévé nemrégiben többórás kerekasztal-beszélgetés- re hívott össze jónéhány európai futball-tekintélyt (Pestről Szepe­si volt jelen) azzal a problémával, van-e csodaszer az osztrák fut­ball-kór e%n. Nálunk „a nagy nemzeti gyászok“ idején (vere­ség a franciáktól, kínos döntetle­nek a finnekké] és a lengyelek­kel, a Slovan súlyos veresége a BEK-ben) tudományos alaposság­gal vizsgálgatják a kudarcok o- kát. A jelen pillanatban már hi­vatalosan is tudhatjuk, a napila­pokban megjelent szövetségi e- lemzésből, miért is szerepelt o- lyan gyengén a csehszlovák fut­ball Mexikóban. Magyarországon a tiszteletreméltó gondolatokat rendszeresen publikáló Hotter Jó­zsef vezérletével még a „nagy Marseill-i“ formától is rendszere­sen messze elmarad a válogatott. Tegyük hozzá — véleményünk szerint: erről Hoffer nem sokat tehet. Hiszen a válogatottat a klubcsapatokból állítják össze, a- melyekben nagy zűr-zavarok, vi­szályok közepette, mintha elfelej­tették volna futballozni. Lásd: az újpestiek Beigrádban. A szurko­lók akik máskor a lelkűket és a vasárnap délutánjukat áldozták a „kedvencekért“, esetleg az „a- ranylábúakért“, manapság mérge­lődnek a foci hallatán, és nem ér­tik az okokat, az összefüggéseket. Nem tudják ki vette el legkedve­sebb játékukat. Mert nem igaz, hogy már nincsenek nagyszerű labdarúgók a Duna vagy a Vlta­va és a Labe mentén. Érzik, hogy a bajok eredői bonyolultab­bak és homályosabbak, mint első látásra hinnénk. Többször felöt­lik — és nem a legelbűvölőbb összefüggésekben — a vezetés, az irányítás fogalma. A vezetők vi­szont igyekszenek egyszeriben nagyon szigorúnak lenni és elza­varják a „tékozló“ fiúkat. Igyek­szenek rövidebbre fogni azt a bi­zonyos gyeplőt és a levesükbe is kevesebbet adni. (Olyan még úgy sem volt, hogy két csapat- nyi válogatott játékost — vitat­hatatlanul a legjobbakat — több mint egy évre eltiltsanak.) Nyil­vánvaló a kapkodás és az ideges­ség. Sok szó esik az ún. „korsze­rű edzések“-ről, úgymond ez az egyetlen út, de mintha nem len­nének teljesen tisztában azzal, hogyan is edzenek a mai „csoda­csapatok“? A mai napig még nem jelent meg komoly ismertetés pl. a brazilok edzésmódszereiről, u- gyanakkor kivétel nlékül minden­ki kalapot emelt Brazília futball- zsenialitása előtt. A játék szerelmesei — hacsak „lélekben“ is vannak a pályán — elfelejtik a játék igazi örömét, s rájönnek, hogy a játék öröm nél­kül már nem játék. Nem mennek ki a pályákra. Nem részesei a jól ismert nagy kollektív örömök­nek, s kezdenek talán bélyeg- gyűjtéssel foglalkozni. Utolsó szo­morú vigaszként jóleső együttér­zéssel veszik tudomásul, hogy a „sógorok“ sem állnak jobban, s úgy érzik, sosem voltak olyan kö­ze! egymáshoz! Mindannyiuknak egyformán hiányzik valami, amit éveken keresztül olyan jó volt megszokni — a jó foci örömét. (gig)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents