Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-07 / 27. szám
új ifjúság 3 Hogy mikor lépte át Zsuzsanna az életnek azt a bizonyos „kapuját“, amely egyértelműen az emberi test fizikai érettségére utal, erről nincsen és — érthetően — nem is lehet pontos adatunk. Azonban a rendelkezésünkre álló tények azt bizonyítják, hogy abban a korban történt meg, amikor más lányok még néha-néha előszedik játékbabáikat, és az „igazi“ élet titkairól csak suttogva beszélgetnek egymással. Zsuzsanna ebben a korban rég elfelejtette a játékszereket, és az „igazi“ élet titkairól már nemcsak beszélt, hanem... De nézzük a tényeket! 1946-ban született, fia, a kis Józsika 1966-ban látta meg a napvilágot. Ez magában nem is olyan korai (az anya szempontjából), elképesztővé akkor válik, amikor hozzáfűzzük, hogy Józsika sorrendben már a negyedik gyermek, akinek Zsuzsanna életet adott. Húszéves korban négyszeres anya — tiszteletreméltó teljesítmény. Ez négy évvel ezelőtt volt. Ma Zsuzsanna huszonnégy éves, és az eltelt négy év alatt újabb két gyermekkel sikerült „megajándékoznia“ társadalmunkat. Az- utolsó, hatodik, néhány héttel ezelőtt született. A hat gyermekből már csak öt éi. Józsika május óta a pozsonypüspöki temetőben alussza örök álmát. Zsuzsannát viszont az ügyész a BTK 222. §-a ellen elkövetett bűntényért vádolja: „halálos kimenetelű nehéz testi sértés“. Amikor Józsika megszületett, Zsuzsanna férje katonai szolgálatát teljesítette. Leszerelése után, a vádlott vallomása szerint, az apának kételyei támadtak az apaságról. Természetesen kételyeit nem tette véka alá, hanem nagyon egyértelműen kimondta. És mivel nem megy a szomszédba egy kis gorombaságért (inkább a kocsmába), kételyeinek kinyilatkoztatása gyakran szemmel látható nyomokat hagyott Zsuzsanna testén és arcán. Ezt Zsuzsanna vallomásából tudjuk. A férj vallomásában erről diszkréten hallgat. Hogy a férj kételkedése mennyire indokolt, nem tudjuk, nem is akarjuk boncolgatni. Az viszont tény, hogy az anya a férjétől elszenvedett sérelmeket és veréseket a szerencsétlen gyermeken torolta meg. Józsika az amúgy is rossz szociális körülmények között élő család páriája lett. Az anya nemtörődömségét és hanyagságát ütlegelések és durva bántalmazások tetőzték. Hogy mennyire nem a megszokott anyai „megle- gyintésről“ volt szó, erről dr. E. P. körzeti gyermekorvosnő kihallgatási jegyzőkönyve tanúskodik: ....néhányszor kezeltem a gyermeket. Megállapításom szerint a minimális gondozást sem kapta meg. Testén többször fedeztem fel ütésektől származó véraláfutásokat és harapások nyomait. Ezután több ízben meglátogattam a családot, felhívtam az anya figyelmét a higiénia alapfokú követelményeire és az anyai kötelességeire. Bér mindig megígérte a javulást, a helyzet nem változott..." 1968 szeptemberében a körzeti gyermekorvos javaslatára a bíróság Józsika intézményes nevelését rendeli eL Józsika a malackai Gyermekotthonba kerül. Közben a hnb, hogy javítson a család helyzetén, lakást utal ki. A látszat szerint Józsika helyzete megoldódott. De sajnos nem így történt. Néhány nap múlva a szülők ostromolni kezdik az orvosnőt, intézze el, hogy visszakaphassák gyermeküket. Hivatkoznak az új lakásra, megtört szülői szívükre, ígérnek fűt-fát... Csak később, a kihallgatási jegyzőkönyvből tudjuk meg, nem is annyira a szülői szere- tetről volt szó, mint inkább arról a 430 koronáról, a- melynek fizetésére kötelezte a szülőket a bíróság. (Érdekes lenne megállapítani, az említett 430 korona mennyivel növelte a helyi vendéglátóipar akkumulációját.) A hivatalos közegek végre engednek a sok unszolásnak, és 1969 februárjában Józsika visszakerül a családhoz. És kezdődik minden elölről. Bár erről nincs sehol egyenes említés, de a jegyzőkönyvekből kiérezni, hogy nemcsak az anya, hanem a többi testvér is nagyon mostohán bánik a gyermekkel. Józsikát páni félelem fogja el, ha anyját látja közeledni. A rémülettől kerekre nyílt szemmel nézi, és nem tudja kis gyermeki agyával megérteni, miért van mindez. Az állandó félelemérzetnek és brutalitásnak kitett gyermek idegrendszere nem lehetett valami jó állapotban. Ezzel magyarázható, hogy ez év májusában olyan dolog történik Józsikával, ami egy négyéves, a pelenkától rég elszokott gyermekkel csak kivételes e- setben szokott megtörténni. Amikor az anya rájön a dologra, hisztérikus düh fogja el. Üti a gyermeket, ahol csak éri, majd egy darab deszkával néhányszor erősen a fejére vág. (A boncolásnál a koponyán talált hegek azt bizonyítják, nem először.) A verés után a gyermek félrehúzódik, és az anya elintézettnek tekinti a dolgot. Délután Józsika belázasodik. Enni sem tud. Az anya — vallomása szerint — meghűlést gyanít és úgy határoz, ez nem igényel különleges kezelést. Másnap reggel a gyermek nem képes megállni a lábán, de az anya még mindig nem tartja szükségesnek orvost hívni. A gyermek egyedül marad a szobában, az ágyban. Amikor délután időt szakít az anya, hogy megnézze, ő is nagyon „furcsának találja“. A szomszédból áthívott sógor azután rájön a furcsaságra — a gyermek halott. Ekkor hívnak orvost. Az orvos nemcsak a halált állapítja meg, hanem a gyermek testén éktelenkedő sok kék-zöld foltot és véraláfutást is. Kérdésére az anya ezt azzal magyarázza, hogy a gyermek csintalanságában felmászott a kredencre és leesett. De az idős, tapasztalt orvost nem lehet félrevezetni. A boncolás az orvost igazolja: „...felső koponyaboltozat és koponyaalapi törés, a törések többszörösen alkalmazott, tompa tárgy ütésétől származnak. A koponyán régebbi, különböző időben keletkezett sérülések észlelhetők. A testen fellelhető zú- zódások és véraláfutásokat valószínűleg nyitott és zárt kéz ütései okozták. A zúzódások is különböző időben keletkeztek. A halál közvetlen oka: agyvérzés és az agyszövetek megduzzadása. Egyértelműen megállapítható, hogy a halált egy harmadik személy (vagy több személy) által a gyermek ellen elkövetett durva bántalmazás okozta...“ A kis koporsó körül összegyűltek a rokonok és ismerősök. Megérkezik a lelkész is. Az anya hiányzik. A lakása ablakából nézi a gyászgyülekezetet. Csak a rokonok rábeszélésére hajlandó mégis a kis koporsóhoz állni. Arca merev, haragos. Egy könny sem csordul le rajta. Amikor a temetőben sem mutatja a fájdalom és megbánás jeleit, az összegyűlt emberekben fellobban az indulat. Ha nincs a temetkezési vállalat alkalmazottjainak közbelépése, nem tudni, nem önbíráskodással végződik-e a dolog. Zsuzsanna bűnös. Durvaságával gyermeke halálát okozta. A BTK idevágó paragrafusa ilyen esetben öttől tizenkét évig terjedő szabadságvesztést rendel el. A letartóztatás azonban egyelőre elmaradt. Zsuzsanna a bűntény elkövetésekor a terhesség kilencedik hónapjában volt. Közben már megszülte gyermekét. Amint a körülmények lehetővé teszik, a bíróság igazságot szolgáltat. Éis ezzel be is fejezhetnénk. De nem! Ez csak az ügy jogi és emberi vonatkozása. Van a- zonban a dolognak egy társadalmi oldala is. Igaz, már semmiféle elmélkedés nem ébresztheti fel a kis Józsikát. Semmilyen elmélkedés nem szünteti meg azt a dilemmát, amely elé a bírót az ügy állítja. A dilemmát abban látom, hogy az egyik oldalon kénytelen lesz bírói lelkiismerete és a törvényes jogrend alapján a legszigorúbb ítéletet hozni, másrészt viszont ezzel öt gyermek anyját veszi el hosszú időre, és a gyermekek nevelését a társadalomra hárítja. (Bár lehet, hogy az adott esetben a gyermekek nevelése szempontjából ez hasznos lesz). Mégis beszélni kell a dologról. Az állam- hatalmi szerveknek és az egész társadalomnak nemcsak az a feladata, hogy az elkövetett hibákat büntesse, hanem (és ez elsősorban), hogy ezeket megelőzze. Ha az ember a késő esti órákban megy végig az utcán, tucatjára találkozik tizenhárom-tizennégy éves gyermekekkel, akik párosán vagy magányosan, égő cigarettával, gyakran alkohol hatása alatt csatangolnak. Itt kellene keresnünk a további, potencionális „Zsuzsannákat.“ Nyilván nem mindegyik végzi ott, ahol Zsuzsanna, de az éretlen, fiatalkorban nemzett gyermekek tucatjai a nevelés legelementárisabb elemeinek a kihagyása, iskolakerülés, alkohol, mindez az elkövetkező kriminalitás melegágya. Vajon ezeknek kik a szüleik, milyen emberek, ha nem tudnak (vagy nem akarnak tudni) gyermekeik életmódjáról? A társadalom kötelessége védekezni az aszociális elemek szaporodásával szemben. Erre minden eszközt fel kell használni. Ha nem megy szép szóval, a törvényes eszközökhöz kell folyamodni (fennálló jogrendünk erre bőven ad lehetőséget). A törvény tudatos vagy hanyagságból elkövetett nem alkalmazása ugyanolyan visszaélés, mint a törvény elferdített, helytelen alkalmazása. HORVÁTH REZSŐ SKANDINÁVOK II. ES KÖZÉP-EURÓPAIAK A Kouvolan Laulu 1919-ben alakult; alapító tagjai már régen nem énekelnek. Feltűnő azonban, hogy a kórus átlagos életkora meglehetősen magas: legfíatalabo tagjai is (mindössze páran vannak) harminc és körüliek... A Kouvolan Laulu küldetése, szerepe teljesen más, mint a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkaráé. A CSMTKE tagjai — hivatásuknak megfelelően — kötelességtudóan vállalják az énekkari szereplést, mert érzik, tudják: szükség van a központi kórusra. A Kouvolan Laulu tagjai számára az énekkar főként találkozási lehetőség — egyfajta felüdülés; ebből eredően az éneklésük is ilyen: örömteli, felszabadult. . Az énekkar karnagya, Jouko Törmele második éve vezényli az együttest. Aránylag fiatal. Beszélgetés közben csendes ember benyomását kelti; csak ha vezényel, árulja el temperamentumát, s szabadítja fel belső feszültségét. Saját feldolgozásai is ezt a kettöséget (drá- maiságot) sugallják... Kis átalánosítással talán minden finnre jellemző ez a mentaitiás. Belső feszültségüket soha sem transzformálják indulattá: játékos tevékenység (éneklés, úszás, sízés, séta, tánc stb.) közben szabadítják fel. írja Vanaja asszonyt, a Kouvolan Laulu titkárnőjét említhetném példaként. Hatvanegy éves. de irigylésre méltó az energiája és az aktivitása. Nem múlik el egyetlen pillanat sem anélkül, hogy ne szervezne valamit. Ebben leli örömét. Aktív fizikai tevékenység közben oldja fel belső feszültségeit. Ma is úgy táncol, hogy ugyancsak jó erőnléttel kell rendelkeznie annak a fiatalembernek, aki versenyképes társa akar lenni. Mirjam Mauno ez éven lesz hatvanéves, de két évvel ezelőtt még síbajnokságot nyert. Lefekvés előtt és ébredés után negyedórát tornászik a szőnyegen, majd kiadós „zuhany“ következik, s csak úgy a szertartásos reggeli. Nagyon keveset eszik; inkább iszik: kávét vagy tejet... Más szempontból ugyan, de szintén érdekes egyéniség Erkki Korhonen, a Kouvolan Saahomat sportriportere. Ha beszélgetés közben nem árulja el, hogy riporter, aligha lett volna módom meggyőződni erről, pedig együtt töltöttem vele négy napot. Tudósítóként érkezett a Kouvolan Lauluval, de riporteri erénye nem kot- nyelességben nyilvánult meg. Feltűnés nélkül készítette interjúit; figyelmét nem kerülte el semmilyen apróság. Nagyon tárgyilagos embernek ismertem meg. Számomra megmagyarázhatatlan okokból — sportriporter létére — nem érdeklődött a labdarúgó-világbajnokság eredményei felől, de mikor számot adtam róluk, nem mulasztotta el, hogy egy-egy mondatos megjegyzést fűzzön az eredményekhez. Kár, hogy nem fogadott senkivel, mer tippjei rendre beváltak... Talán feltűnt a kedves olvasónak, milyen ...jól“ megértettem magam a finnekkel — pedig jóformán alig értek a nyelvükön .. Nos, ha elfogadjuk, hogy a beszéd legősibb formája a mutogatás (vagy ennek plasztikusabb formája: a rajzolás), akkor már csak azt kell hozzátennem, hogy aránylag sok az olyan finn szó, amelyet mi, magyaroK — nyelvrokonaik — is nagyon jó! megértünk. A „tökéletes“ megértéshez persze még egy szótár is szükséges.. A „persze“ szóról jut eszembe: tolmácsunk még a finnek érkezése előtt figyelmeztetett: ne használjuk ezt a szót, mert „kellemetlen helyzetbe“ kerülhetünk miatta. Persze az ember „beszéd“ közben sok mindenről megfeledkezik. Csak akkor tudatosítottuk, hogy „elszóltuk magunkat amikor a finnek - bár mosolyogva - nagy meglepődéssel hunyorogtak ránk A „persze“ szó ugyanis azt jelenti: ülep... Ez volt az első „meglepetés“, ami vendégeinket érte, de volt részük még egyéb meglepetésben is. Az első éjszaka (Pozsonyban) mindkét luxusautóbuszukról valami „ügyes maszekok“ elsajátították a ködlámpákat. A finnek nem lopnak (többek között erről híresek a világon), éppen ezért meglepődve vették tudomásul a történteket. Aztán nem csináltak nagyobb problémát az ügyből, de attól a naptól kezdve gondosan kulcsra zárták szobájuk ajtaját minden éjjel... Érte őket persze kellemesebb meglepetés is: ha Komáromban felismerték őket, már messziről köszöntek nekik; „Hyvää päivää!“ — Jó napot! Ha szóltak hozzájuk a finnek, még ennyit tudtak mondani az ismerkedni vágyók: „Kiitos“ — Köszönöm... Aztán gyorsan elköszöntek (természetesen finnül) és továbbsiettek: „Na1- kemiin“ — Viszontlátásra!... A finnek nemzeti itala a tej, de csehszlovákiai tartózkodásuk idején csak egyetlenegyszer ihattak: Nagy- megyeren. Még a tavalyi finnországi utunk alkalmával elhatároztuk hogy ha viszonzásul meglátogatnak bennünket, nem mulasztunk el egy alkalmat sem, hogy annyi borral traktáljuk őket, amennyi tejet náluk elfogyasztottunk. Legnagyobb meglepetésünkre a finnek ugyanúgy „bírják a bort“, mint mi, annak ellenére, hogy náluk érvényben van a szesztilalom. (Húszéves korában mindenki kap egy kis Igazolványt, s ennek felmutatása ellenében kaphatja csak meg az évi — minimális mennyiségű — szeszfejadagot".. Mi a véleménye a kedves olvasónak: nálunk életképes lenne ez a módszer...? Mindnyájunknak feltűnt, milyen sok magyar dalt, (népdalt, operettáriát) ismernek a finnek. Kmeczkó Mihály
