Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-29 / 39. szám

\ új ifjúság 5 IDŐMÉRÉSÜNK múltja, jelene / i ii /*■ es jovoje Az idő mind a pillanatot, mind az örökkévalóságot egye­síti magában. Zajtalanul, láthatatlanul, kitapinthatatlanul, megfoghatatlanul és megszakítás nélkül hömpölyög. Ám mégis van két „időfogónk“: csak ne mulasszuk el mindennap fel­húzni az óránkat, és leszakítani a naptárról a lepergett nap lapját. Tekintsünk most be kissé alaposabban az időmérés sokak számára ismeretlen világába. A legújabb atomórák 300 év alatt csupán egy másodpercet tévednek — pontosabban mutatják az időt, mint az égitestek. Vajon ivan-e ilyen pontos naptárunk? A válasz ma még egy­értelmű: sajnos, nincs! Az okát ennek a hiányosságnak vi­szont ismerjük. Ha valaminek a hosszát, súlyát, térfogását, stb. meg akarjuk mérni, rendelkezésünkre állnak a különböző mértékegységek: méter, kilogramm, stb. Ezek a mértékeny- ségek kitaláltak, az ember fantáziája szülte őket, tehát tet­szés szerint megváltoztathatóak. Az idő alapmértékét azon­ban a természet adja, tehát nem az akaratunktól függ. Idő­mérésünk két alapvető egységét — a napot és az évet — két természeti jelenség határozza meg. A Földnek a saját tengelye körüli teljes fordulata egy napot jelent, a Nap kö­rüli teljes fordulata pedig egy évet. Ezek nem kitalált mér­tékek, nem lehet őket megváltoztatni: minden országra és népre egyforma érvényűek. Nehéz volt megállapítani, hogy mennyi idő múlik el egy nap vagy egy év alatt. Ezt azonban már az ókorban megoldották — némi pontatlansággal. Ma már pontosan tudjuk, hogy a Föld az elliptikus pályán 365 nap, 5 óra, 48 perc, 46 másodperc alatt kerüli meg a Napot. Ezek szerint tehát egy év 365,242198... napot tartalmaz. S ez jelenti a problémát. Mint látható, végtelen törttel van dol­gunk. Tehát bármennyire igyekszünk is, a tizedesekből soha­sem alkothatunk^ maradék nélkül egészet. Vagyis az év és a nap matematikaffag összemérhetetlen. Naptárunk pontatlansá­gát tehát a két összemérhetetlen természeti jelenség okozza. Ha az év nem mérhető kerek napokban, akkor pontos nap­tárt sem lehet készíteni — ez megoldhatatlan feladat. Nap­tárunk azonban van, tehát mégis megoldották. De vajon ho­gyan? Az időnek a végtelenből a jelenig s a jelenből a határta-' lan jövő felé szüntelenül és egyenletesen áradó folyamatát az emberi tudat számára bizonyos szabályszerűen ismétlődő je­lenségek bontják kisebb vagy nagyobb szakaszokra. Nappalok és éjszakák törvényszerűen váltakoznak, a meleg és hideg, száraz és csapadékos, széles vagy szélcsendes időszakok, a növények virágzása és hervadása, a természet megannyi je­lensége meghatározott és ismétlődő rendben követi egymást. Ezeknek az egymást szabályszerűen követő természeti jelen­ségeknek a megfigyelése'alakította ki az időszámítás kezdeti szakaszát, hanem egymást bizonyos időszakokban követő je­lenségeket tartanak nyilván. A naptári egységek ezen a kez­deti fokon nem is érik e! azt a szigorú matematikai pontos­ságot, amelyre a kialakult naptári rendszerek törekednek, hanem a számítás a természeti jelenségek lazább törvény- szerűségeihez igazodik. Az egyiptomiak történelmünk hajna­lán a Nílus két áradása közötti időszakot nevezték évnek, függetlenül attól, hogy hány nap telik el a két áradás kö­zött: Ugyanilyen, merőben gyakorlati eljárással osztják egyes természeti népek az évet részeire. Jáva sziget lakóinak népi naptára az évet a mezőgazdasági munkák szakaszainak meg­felelően 12 egyenlőtlen részre osztja, amelyek egyike sem igazodik csillagászati jelenséghez. Ilyen jellegű lehetett a ró­maiak .legősibb parasztnaptára is, amelyről ókori forrásaink azt írják, hogy hónapjai különböző időtartamúak voltak. A természeti népeket nyilván tökéletesen kielégítette a mezőgazdasági munkák idejének a meghatározására szorítko­zó empirikus módszerrel készült időszámítás. Az osztálytársadalmak kialakulása tette szükségessé az idő egyes szakaszainak matematikailag pontosabb meghatározá­sát. Egyrészt a folyam menti, öntözéses földművelést űző társadalmunkban a közös munkákra (csatornaásás, töltések, gátak rendbehozatala) előre kellett felkészülni, például a szervezési munkával, időpontjukat tehát szakszerűbb mód­szerekkel kellett kiszámítani. A kereskedelem kialakulása, az uzsora-kölcsönök megjelenése, a kamat meghatározása ugyan­csak szükségessé tette az idő pontos mérését. Másrészt az egyre fokozottabb társadalmi munkamegosztás során a ter­melőmunkát végzők közül kiemelkedett a szellemi munkát végző társadalmi réteg, a papság. A szellemi munkának a fizikai munkától való különválása megfelelő szabad időt biz­tosított a szellemi munkát végzőknek, és lehetővé tette szá­mukra az égitestek mozgásának következetes, hosszú időn át tartó megfigyelését. Ezáltal egyre világosabbá vált, hogy a természet jelenségei kapcsolatban állnak bizonyos csilla­gászati jelenségekkel — az égitestek mozgásával —, s ennek alpján a naptári számítás is nem durva tapasztalatokra, ha­nem pontos számításokra helyezhető. így vált a kialakuló osztálytársadalmakban az időszámítás alapjává az empíria he­lyett az égitestek mozgásán alapuló számítás. Az égitestek háromféle mozgása határozta meg a naptár egységei nek ki a 1alkuid sá t: 1. A Föld tpngelyforgása — tartama- a nap 2. A Hold keringése a Föld körül — tartama: a hónap 3. A Föld keringése a Nap körül — tartama: az év. Ezek szerint megkülönböztetünk holdévet (lunáris év) és napévet (szoláris év). A holdévet 12 holdhónap alkotja. A holdhónap az az idő, amely alatt a Hold megkerüli a Földet — 29, nap, 12 óra, 44 perc és 3 másodperc. Ezek szerint a lunáris év mindössze kb. 354 napból áll. A Hold ciklusaira épített időszámítás tehát eleve hibás, mert több mint 11 nappal elmarad a természetes csillagászati, illetve szoláris é,v4Al. A holdév alkalmazására a történelem folyamán számos kísérlet történt, előbb vagy utóbb azonban zűrzavarhoz ve­zetett minden ilyen próbálkozás, amint azt a későbbiekben látni fogjuk. A szoláris évekkel való számolás a földművelő társadal­makra jellemző. Ezek mindennapi életét, termelőmunkájuk­nak ütemét kizárólag a Nap járása határozta megv a Hold fázisváltozásainak életükben, munkájukban nem volt már je­lentősége. Részletesebben ismerjük az ókori egyiptomi nap­tárt. Az egyiptomi állam kialakulásakor a naptári rendszer lényegében már készen állt. Előzménye egy empirikus pa­rasztkalendárium volt, amely az évet a Nílus áradásától a következő áradásig számította. Évek hosszú során át gyűjtött tapasztalatok vezethettek arra a megállapításra, hogy a Nílus két áradása között nagy, átlagban 365 nap telik el. Később — éppen a Nílus áradásának ingadozására való tekintettel — olyan csillagászati jelenséget kerestek, amely pontosabb nap­tári meghatározást tesz lehetővé. Ezt találták meg a Szót- hisz (Sirius) heliakus felkelésének időpontjában, amely sok­éves tapasztalat szerint nagyjából egybeesik a Nilus áradá­sának kezdetével. Azzal, hogy a Szőthisz heliakus felkelésé­nek időpontját tették az év kezdőnapjává, naptárukat az em­pirikus fokról a csillagászati számítás színvonalára emelték. Ekkor már nem a két Nílus-áradás, hanem a Szőthisz két heliakus felkelése közötti időt tekintették egy 365 napos év­nek. Ezt a megállapítást az egyiptomi csillagászok mai isme­reteink szerint az i. e. XVIII. században, az óbírodalom vi­rágzása idején tették. Ekkor alakult ki a csillagászati meg­figyeléseken alapuló 365 napos egyiptomi szoláris év. Az év 360 napját 12, egyenként 30 napos hónapra osztották, míg a fennmaradó napokat toldaléknapoknak nevezték. Az első hó­nap első napja a mi naptárunk szerint július 19-ére esik. Hiányossága ennek a naptárnak, — egyszerűsége, következe­tessége ellenére is —, hogy évenként csaknem egynegyed nappal tér el a csillagászati év hosszától. Az egyiptomi naptár történelmi jelentősége abban áll, hogy ez a legrégibb tiszta szoláris naptári rendszer szolgált alapul a Július Cae­sar reformjával kialakult római naptárnak. A Caesar reformja előtti római naptár rendjét viszonylag kevéssé ismerjük. Római hagyomány szerint eredetileg 10 hónapos naptárt használtak márciustól decemberig. A szep­tember-december hónapok nevében benne foglaltatnak a ró­mai számnevek 7—10-ig (septem = 7, octo=8, novem = 9, de- cem = 10), és ma is őrzik az eredeti számozás emlékét. Ez a legősibb római naptár minden valószínűség szerint egy em­pirikus parasztkalendárium lehetett, amelynek hónapjai a mezőgazdasági munkák egyes szakaszainak feleltek meg, füg­getlenek voltak mind a Nap, mind a Hold járásától. A fejlődés egy későbbi stádiumában az empirikus naptárt a holdnaptár váltotta fel (i. e. 451), amelyben már 10 he­lyett 12 hónap volt. A meglévő hónapok elé iktatták a Ja- nuárius és Februárius hónapokat. A Januárius hónap neve Janussal, a kezdet és vég istenével kapcsolatos. Amióta te­hát az az hónap ezt a nevet viselte, feltétlenül az év első hónapja volt. A római naptár hónapjai ebben a korban a következők: ianuarius, februárius, martius, április, maius, jú­nius, quintilis, sextilis, September, October, november, decem­ber. A hónapok ekkor részben 29, részben 31 naposak voltak, csak februárius volt 28 napos. Az évek négyéves ciklust al­kottak, amelyben az első és harmadik év 355 napos volt, a második és negyedik 377. A négyéves ciklus napjainak szá­ma tehát 1465 (átlagban 366 1/4), ami évenként 1 nap té­vedést jelentett a csillagászati évhez képest. A négyéves ciklus nem felelt meg sem a holdév, sem a napév követél­ményeinek. A hónapok is függetlenné váltak a Hold járásá­tól. Az egész ciklus alapvetően hibás volta elég korán kide­rült, s az időszámításunk előtti II. század elejétől a ciklikus számítással fel is hagytak. Ettől kezdve a szökőévek beikta­tása a pontifexek (papok) testületének feladata volt, s a testület önkényes — politikai és hatalmi érdekektől sugallt — eljárása rengeteg zűrzavart okozott. I. e. 47-ben az elté­rés már 3 tónapnyi volt. Julius Caesar“ aki i. e. 46-ban egy személyben dictator és pontifex maximus (főpap), e minőségben kiadott rendeleté­vel Sisogenes egyiptomi csillagász számításai alapján refor­málta meg a római naptárt. Mlndénekelőtt a meglevő hiba kiküszöbölésére a 46. év november és december hónapjai kö­zé két rendkívüli hónapot iktatott, s így ez az év kivétele­sen 445 napból állt, mert már amúgyis szökőévnek volt nyil­vánítva. A jövőre vonatkozólag a szoláris és hosszúságát 365 1/4 napnak véve úgv intézkedett, hogy minden négy év kö­zű! három legyen 365 napos, a neqyedik pedig 366 napból álljon. A szökőnapot február hónapba osztotta be. Szakított az eredeti római felfogással is, és 30. valamint 31 napos hó­napokat vezetett be. csupán a február maradt 28 (szökőév­ben 29) napos. Caesar naptárreformja a római hagyományos kalendárium, az egyiptomi szoláris év és a hellenisztikus csillagászat egyes elemeinek egyesítéséből született. Fokozatosan kiküszöbölte a római birodalom területén használt egyéb naptári rend­szereket. így válhatott a Julius Caesar-féle „julianus" év a középkori és űikori időszámítás alapjává. A Julius Caesar-féle év 11 perccel és 14 másodperccel hosszabb a szoláris év időtartamánál. Ez a csekély hiba kb. 128 év alatt egy teljes nap hosszúságára növekedett, A XVI. század végén pedig már kb. 10 napra halmozódott fel 1578- ban XIII. Gergely pápa vette kezébe — az egyház befolyásá­nak öregbítése végett — a naptárrendezés ügyét. Megbízá­sából Lilius Aloysius perugiai egyetemi tanár veztéséve! bi­zottság alakult a naptár megjavítására. A bizottság javasla­tait a pápa 1582-ben emelte törvényerőre. A határozat értel­mében 1582. október 4-e után 15-ét írtak, a jövőre nézve pedig úgy rendelkeztek, hogy a 100-as évek közül csak a 400-zal maradék nélkül oszthatóak lesznek a szökőévek (te­hát 1600, 2000 stb.), a közbeeső 100-as évek (pl. 1700, 1800. 1900) közönséges évek maradnak. így minden 400 éves cik­lusban elmarad 3 szökőnap, a 4 éves szöktetésből származó hiba így igen csekélyre redukálódik. A még fennmaradó hiba csak 3300-ban tesz ki egy teljes napot. A gregoriánus (Gergely-féle) naptári reformot a katolikus államok a XVI. század folyamán fogadták el. Az akkori Ma­gyarország részét képező Szlovákia területén 1588-ban tették kötelezővé az új naptár használatát., A gregoriánus naptár, amelyet ma is használunk, fejlett­ségűnk mostani fokán az elérhető legpontosabb szoláris nap­tár. A hónapok és a hetek teljesen függetlenek az égitestek járásától, csupán az év kisebb szakaszokra való osztására szolgálnak. Előnyei mellett azonban a gregoriánus év számos, a múlt­ból visszamaradt és immár értelmetlenné vált hagyományt is őriz. Ilyen pl. a hónapok napjai számában az eltérés. A mo­dern ipari társadalmaknak a tervezés, termelés és a piac szempontjából, valamint a munkaidő effektiv kihasználása ér­dekében a naptár napi tagoltsága nem felei meg. Ezért már több kísérlet született a mai követelményeknek megfelelő naptár összeállítására. Az első 1933-ban volt. A legjobb ter­vezet 1954-ben került az ENSZ elé, a Nemzetközi Világnap­tár Társaság nyújtotta be. Ez az új világnaptár-tervezet 52 hetet tartimaz, és 4, egyenként 91 napos negyedévre van osztva. Minden negyedév három 30, illetve 31 napos hónapot tartalmaz, és a negyedév első napja minden esetben vasár­nappal kezdődik. Különben a negyedévek egyenként 13 va­sárnapot tartalmaznak. Ezek az állandó számok teszik éssze­rűvé a tervezetet. Mive! a négy 91 napos negyedév csak 364 napot tesz ki, az év végére számozás nélkül beiktattak méq egy napot, amely a béke, barátság és a népek nemzetközi együttműködésének ünnepe lenne. Szökőévekben pedig az el­ső félév végére, tehát június 30. és július 1-e közé iktatták szintén ünnepként és számozás nélkül a szökőnapot. Az új világnaptárt 1956. január 1-én, vasárnap szándékoz­ták bevezetni. Az ENSZ titkársága minden államnak jő előre elküldfe a tervezetet tanulmányozásra. Az USA és Anglia kormánya azonban úgy határozott, hogy a tervezet nem fele! meg a „vallási elképzeléseknek“. A tervezetet fámogatta a Szovjetunió és Franciaország és még sok más állam. Remélhető azonban, hogy a naptár kérdése ismét napirend­re kerül, és akkor már kedvezőbb döntés születik. —va— MILAN MRAVEC kiállítása Komáromban A kiállításokat látogató közönséget alig érheti kelle­mesebb meglepetés, mint amikor a falakon sorakozó képeket szinte egyszerre láthatja, egyetlen pillantással összefoghatja, s a látott élmény alapján máris dönteni tud a kiállító művész erejéről, értékéről. Milan Mravec Komáromban kiállított képei csak igen kis részét képezik eddigi munkájának. De amit látunk, abból érdekes esztétikai, s ezen túl szociológiai össze­függéseket vonhatunk le Mravec korunk sokrétű, és gyakran összetett problematikáját közelíti meg, amikor a „kivándorlókról" beszél, vagy a „sör mellett" ülő em­berek „szótlan csevegését" rögzíti vásznain, vagy Az utolsó vacsora című képét elemezve. Jézus társaságában különböző embertípusokat és emberi sorsokat ismerünk fel. A felületek térben való viszonyításával vibráló plaszticitást ér el s ezt markánsabb színellentétekkel is hangsúlyozni tudja. Milan Mravec Rakován született. Gyermekkora óta érdekelte őt a festészet. 1953-ban iratkozott be a Po­zsonyi Iparművészeti Középiskolára, majd 1958-ban fel­vették a Képzőművészeti Főiskolára, és Peter Matejka professzor tanítványaként abszolvált. Több önálló kiállí­tása volt. Most is színvonalas képeket állít ki. Vásznai új színt hoznak a komáromi képzőművészeti életbe, újabb impulzust adnak a művészi útkeresés mindig élő kér­déseinek feloldásához, és nem utolsósorban a figurális festés nemes hagyományainak felelevenítésére is inspi­rálnak. Festészetének alapproblémája a szenvedő ember, az emberi sors. Érzékeny lelkében erős nyomot hagyott a századelő nyomora, a kivándorlókról halott szomorú történetek, mesék. A vásznain megjelenő figurák szo­morúak, valami belső fájdalom ül az arcokon, gesztu­sokon, akár lakodalmi asztalnál ülő jegyeseket és nász­népet, akár Krisztusokat vagy sirató apostolokat fest. Képei erősen expresszit’ hatásúak. Elestörésű drapériák, hullámzó, ritmikusan tagolt formák, hatalmas belső fe­szültség jellemzi kompozícióit. Sötét, mély kékben, izzó vörösekben, meleg barnákban, tartózkodó, majdnem hi­deg lilákban, fagyos zöldekben vezeti le Milan Mravec szubjektumának telítettségét. Látszólag vallási tárgyú kompozíciói is csak ürügyek arra, hogy újra átélje ben­nük a nagy emberi szenvedéseket. Krisztusai, apostolai, emberi módon szenvednek, mindnyájuk belső vívódásait, fájdalmait hordozzák magukban. Nosztalgikus, fájdal­mas hősei viszont mélyen emberiek, együvé kovácsolja őket a szenvedés, a sorsközönség. A Duna menti Múzeum grafikai tárlatai után tehát újabb technikával ismerkedhetünk meg, s ez annál in­kább lényeges, mert Milan Mravec festőművész alkotá­sait és szemléletmódját korszerűnek ítélik a szakma­beliek. Kár, hogy csak kamarakiállításban láthatjuk ha­talmas méretű vásznait, amelyek közül a Cigányok, Az utolsó vacsora és a kivándorlók ciklusának egy-egy ké­pe tetszett a legjobban.-eszme-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents