Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-07-14 / 28. szám

TETTEIKNEK HÍRE (BETYÁROK EMLÉKE) Épült1 a középkorban. Kalmárok, deákok, szerzetesek saruja taposta e hosszű út porát. Híres hadak ne­héz harci szekerei, csörömpölő fegy­veresek, mezítlábas harcosok, köve­tek, futárok és királyok járták év­századokon keresztül'. Hajdanán Via Magnának nevezték, Budáról Itáliá­ba, Rómába vezetett. Az idő nem tette tönkre, az ember megőrizte, hi­szen szüksége volt rá. A kő és por fölé betont, aszfaltot terített az em­ber. De hogy miért keresztelte át? Nem tudom. Ma Magyarországnak u- gyancsak egy jelentős főútvonala, hetvennégyes a neve. Hajdan szám­talan csárda, betérő épült és omlott össze e történelmi űt mentén. Aztán eljött az az idő, amikor nem épült többé csárda, csak pusztult. De jött más idő is. Nem építettek ugyan is­mét csárdát, de a meglévő néhány, csaknem romnak mondható betérőt csodálatosan rendbe hozta az em­ber. Nem újította, csak visszaállítot­ta eredeti állapotába. Valahol sike­rült, valahol nem, Nemesvámos mentén bizony sike­rült, mert ha belép az ember a csár­da "ajtaján, kilép a jelenből. Azon belül és abban nincs idegen anyag. Minden a régi. Mindennek színe, sza­ga és tapintása. Az anyag megtette a magáét, az anyag megmarad. Az ember pedig halandó. A hagyomá­nyok, szokások szintén elmúlnak, ki­halnak. I?e mindig akadnak, kik fel­kutatják, felújítják, s azt mondják, így volt, íme szeressétek. És vannak, kik megszeretik. Egyre többen, mert ez nemcsak alkati kérdés, hanem di­vat is. így aztán sokszor félre is si­kerül a szándék, sőt jó előre gyakor­latias érdekkel párosul. De ha di­vat is, valami szűzi mégiscsak meg­marad e hagyományból. Itt, Nemes­vámoson, hat kilométernyire Vesz­prémtől, a Bakony legközepén, a haj­dani Via Magna, a mai hetvennégyes mentén úgy újult fel, hogy az már maga a megmaradás. A csárda ott áll az út mentén, fe­hér boltíves tornácú, nádfedeles és gyönyörű. Alacsony kőkerítés veszi körül, udvarán néhány bodzafa, gyep­foltok, nehéz tölgyfa asztalok, sza­lonnasütő nyársok, tűzhely és a paj­ta. Annak oldalánál pedig a kutya­ól. És jönnek Impalák, Trabantok, Skodák, Mercedesek, camionok és buszok. Ilyenkor nyáron főleg kül­földi turisták utaznak. Enni, inni, lát­ni s pihenni vágynak a fáradt uta­sok. A csárda már messziről látszik. Ki­nyúlnak a nyakak, karok, mutoga­tunk s az ablakhoz hajolunk. Már egészen közel van a csárda, egyszer csak nagy csaholással kiront a ka­pun két nagy komondor, majd a ke­rítés mögül igazi lovon, igazi betyár­ruhában két „álbetyár“. A kutyák csaholnak, a lovak a járműnek ber­zenkednek, s a betyárok kezében nagyokat durran a karikás .ostor. Megállunk, ők berontanak a buszba, megkötötzik a legcsinosabb fehérné­pet, és cipelik be a csárdába. Mi per­sze utánuk. Ott kiszabadítják, bort raknak elé. itatják. Annyit jelent ez, mi is foglyok vagyunk, nekünk is in­ni kell. Persze egyikünk sem ijed meg, de mindenki tudja, a végén ez­ért forint jár vagy dollár. Az ivóban már mindenkinek van helye, tálja és pohara. A tálban gő­zölgő, ízletes gulyás, a pohárban cso­paki bor. Aztán palacsintát szolgál­nak fel. A csárda homlokzatán egy évszám áll: 1834: Nem biztos, hogy az épí­tés, feltehetően Inkább az újjáépí­tés évszámát jelzi. Az oklevelek sze­rint viszont már a középkorban egy jelentős vámház állott ugyanezen a helyen. Az Országos Műemléki Felügyelő­ség öt évvel ezelőtt fejezte be a közel félmillió forint költségvetést igénylő restaurálást. Olyan munkát végeztek az épület felújítói, hogy abban a legtapasztaltabb néprajzi szakember sem találhat hibát. És ez adja az értéket, hiszen romantikája eredeti; s benne mulatozván vagy né­zelődvén nem bántja a szemet a már ismert álromantika, amit a legtöbb csárdában, népi mulatóban talál az ember. A bakonyi és a Balaton-fel- vidéki népi építkezés páratlan érté­kű fennmaradt példánya a vámosi csárda. Hajdan magas kerítés vette körül. De nem a betyároktól, hanem a Ba­kony farkasaitól védte a ház lakóit és vendégeit. Azt mondják, írják, s persze ere­deti iratok is igazolják, kevés csár­dát szerettek annyira a betyárok, mint éppen ezt. A két híres betyár. Savanyú Józsi és Oroszlán Pali tu­catnyi kihallgatási jegyzőkönyve azt igazolja, hogy ez a két betyár, s per­sze rajtuk kívül még sok szegényle­gény állandó törzshelye, legbiztonsá­gosabb és legkedveltebb csárdája volt a nemesvámosi. Oroszlán Pali és Savanyú Józsi nem egyformán lettek betyárok, s nem egyforma betyárok voltak. Oroszlán csizmát lopott egy rokonától, verést . kapott ezért az apjától. így hagyta ott a szülői házat, s így lett kezdet­ben útonálló. így próbálta társéival együtt összeszedni a pénzt, hogy A- merikába tudjon kivándorolni, dini viszont nem ölt, állította, s ez fel­tehetően igaz is. Huszonhárom éves korában már a soproni fegyház rab­ja volt. Sokszor elfogták, sokszor szabadult és nagyon sokszor szökött meg. Sopronban a börtönparancsnok lánya szöktette meg, mert szerelmes volt a betyárba. Az igazgató pulykáit szokta az ólba terelgetni. Ott talál- kozgatott és szerelmeskedhetett a lánnyal. Oroszlán kalandorkodásának „főszezonjában“ Savanyú Józsi már régen a tótvázsonyi temetőben fe­küdt. Savanyú nemcsak efféle betyár volt. Igazi szegéiwlegény, akit a nép valóban megőrizett, nemcsak emlé­kezetében, hanem regélésekben, nó­tákban, népdalokban. A nép az olyan betyárokat tisztelte és szerette, kik­nek kezéhez ártatlan véf nem ta­padt, de az urakat, a németeket meg­tréfálták, kifosztották s e javakat szétosztották a nép között. A nép szemében ők, az ilyen szegénylegé­nyek jelentették a szabadságot. 5 'ha elfogták őket, bitó alá vezették, akkor a nép részvéttel kísérte utolsó útjukra valahányukat. Az igazi sze­génylegényt a katonaság előli szö­kés kényszerítette arra, hogy elrej­tőzzék lakatlan területekre, a sűrű és titokzatos, csak a betyárok által ismert és érintett Bakonyba. Savanyú Józsi legutolsó szabadulása után is első útja a Bakonyba vezetett. 56 éves volt ekkor. Innét ment aztán be­szélgetni a nemesvámosi csárdáshoz, Csögör Gáborhoz. Neki panaszolta el, úgy érzi, elmúlt az idő, a Bakony már nem a régi, vasút szeli keresz­tül, így hát mindenkié. Arra alá van egy kerek erdő, Kerülgeti csöndér harminckettő. Közepibe vagyon egy nagy tölgyfa, Az alatt ál a Savanyó Jóska. Máig is él ez a nóta, ismerik, é- neklik, s ezenkívül megmaradt szá­mos mese, történet, mely a betyárok és Savanyó Józsi tetteit dicsőíti. A Dunántúl legnagyobb betyárja volt ő, ma is az ő hire a legnagyobb, az ö emléke él a legjobban. Nincs ar­ról adat, hogy szegény embert rabolt volna ki, de arról bezzeg jószerével akad, hogy megbüntette embereit, mert gyilkoltak. Egyszer egy betyár szegény asszonyt rabolt ki. Savanyó Józsi megtudta ezt, s édesbátyjáva! lövette főbe a bűnözőt. Savanyó Jó­zsit segítette Bakony minden szám­adó juhásza, pásztorembere, tehát a legszegnéyebbje. Mert ő is segített rajtuk. És folytathatnám hosszan a szép, ízes történetekkel, amelyeket Bállá Laci Bácsi mesélt. Persze ő is csak hallotta őket, de megőrizte, s úgy adja tovább, olyan ízes nyelven, mintha azt Savanyó Jóska egykori bajtársai vagy kalandjainak szemta­núi, a juhászok mesélnék. Na meg hivatásból is tudnia kell ezt Balta bácsinak, hiszen ő a nemesvámosi csárda díszbetyárja, az autósokat, au­tóbuszokat lóháton támadó két be­tyár közül ő az egyik. Ez a hivatá­sa már négy esztendeje. Fizetést kap érte, rendszeresen, havi fizetést. De nemcsak díszbetyár, hanem felszol­gáló, pincemester és hivatásos mesé­lő ő a csárdában. Nyakában persze piros kendő, rajta, bő vászonnadrág, .vászoning libeg, s díszes mellénye fölé van díszesebb cifraszűrje is. Ez a szolgálati egyenruhája. Fizetésén kívül egy-egy „útonállásért" ötven forintot kap a csárda tulajdonosától, a szövetkezettől, melynek alkalma­zottja. Huszonkét esztendeje, negyven- nyolcban került át Ipolyságról Ma­gyarországra. — Ezt biztosan írja meg, s küld­jék Ipolyságra, hadd tudják meg ab­ból, mi lett a Balia Laciból! Korábban egy évtizedig az erdé­szetnél dolgozott, volt katona, hadi­fogoly... — Most meg íme vén gaz­ember vagyok — mondja. Hárman jelentkeztek díszbetyárnak. Hármuk közül felvettek egyet. Másnap, har­madnap úgy leitta magát a díszbe­tyár, hogy a negyedik" napon már más töltötte be tisztségét. De ő is így járt az elkövetkező két héten belül, így lett aztán díszbetyár Laci bácsi­ból: Ennek már ötödik esztendeje. A díszruhában kiáll az udvarra a fényképezőgép elé, kezébe veszi a csodaszép karikás ostort, s díszes hangosakat durrogtat vele. Sokan u- tána próbáljuk, de az ostor kőrénk tekeredik. „Süket, mint az ágyú“ — jegyzi meg a betyár, mi pedig tapo­gatjuk sajgó lábszárainkat. Aztán átöleli Bedecs Istvánnét, a gebines csaplárosnét, s ismét odaáll a fényképezőgép elé. A vendégek távoznak, az asztalo­kat újra megterítik, készülnek a kö­vetkező útonállásra. Elbúcsúzunk. Aztán nagyot csat­tant ismét az ostorával, utánam kilát, visszahív. — Hiszen a pincében még nem is voltunk. Azt muszáj megtekinteni. Visszamegyek. Botorkálunk lefelé a sötét lépcsőn. Hűvös penészszag, igazi romantika, nehéz tölgyfa asz­talok itt is és két pislákoló mécses. Egymás arcát is alig látjuk. Laci bá­csi felémen a mécsest s a pince vé­géig megy vele. — Tudja mi volt ez!? — mutat egy nyílásra a terméskőből rakott falon. Sötét lyuk, ki tudja, hová vezet. , Persze nemmel válaszolok. Nem tudom. — Hát kérem szépen, erre mene­kültek a betyárok a pandúrok, zsan- dárok elől, s azok nagy meglepetésé­re, a nyilvános pincelfeijáról ajtajá­ban találták szembe magukat a be­tyárokkal, akik visszaszorították ő- ket a pincébe, ők aztán nem mene­külhettek, mert a szegények, kocs- márosok és a betyárok között olyan volt az összetartás, a titoktartás, hogy a pandúroknak fogalmuk sem volt arról, hogy a csárdák pincéjének ilyen vészkijáratai vannak. Aztán mégis sor kerül a búcsúzás­ra, de persze ezt immár a hatodik kétdecis porcelán kancső ürítésével szentesítjük. és Így távozik szinte minden ven­dég. Forintban fizethet és kemény valutában. Nem gúnyból mondom, nem kérnek sokat. Az ember a be­tyárok iránti hajdani szimpátiát, szeretetet érzi, olyan a vendéglátás. Még egyszer, utoljára visszanézek az ivószobába. A falon, a két kisab- lak között ott függ Savanyó Józsi utolsó fényképe, amelyet akkor ké­szítettek róla, mikor a váci fegyház- ból szabadult. — Tizenöt év rabos- kodás után, jó magaviseletért. Ami­kor kiszabadult, ott akarta kezdeni, ahol abbahagyta. De az idő eljárt fe­lette, egyre nehezebben tudott jár­ni, mert mikor az erdőben élt, meg­fagyott a lába. 1907. április kilence­dikén találták meg sógora házában. Egy széken ült — holtan. Mielőtt az öregség, a fáradtság, a fizikai és lel­ki kínok végezték volna vele, revol­verével főbe lőtte magát. Előtte a- zonban fekete selyem nyakkendővel a székhez kötözte öreg testét. Még hol­tában sem'akart gyengének látszani. RESZELI FERENC ALMAFÁK GYÁSZA í. Kistárkánynál kiöntött a Tiszai Vízben állnak a rétek, a gyümölcstermő Iák, a virágok, a csaknem százhektárnyi térti lett Nem lesz 'érmés ősszel, nem telnek meg a fonott qyü- mölcsöskosarak,, nem készíte­nek almabort Tárkányban, s a sziloafák sem sóhajtiák ki ma gukból az annyira ismert és el­ismert pálinkátI Az újságíró meghúzza a vész­harangot, áe százak torkollták le azonnal: ml ez a romániai és a magyarországi árvízka­tasztróiához képest. Ott ember­életek estek áldozatul, falvak tízei málltak szét tragédiák gyűrűztek községről községre. Es mi ez a perui földrengés tragédiájához, qyászához ké­pest, hol ttt az arány, hogyan lehet itt párhuzamot vonni?! A hanqoskodöknak igazuk van. A hangoskodöknak nincsen igazuk. 2. ben. örül fűnk, hogy a Tisza nem merészkedett túl a tölté­sen, hogy nem sikerült átka­paszkodnia a házak irányába, hogy emberéletben nem esett kár. De akt Tárkányban megfor­dul, kénytelen itt is felfedezni valami komorsáqot. A fák is az emberhez tartoznak, és a rétek is. A víz nem kímélte őket. Az embereket és háziakat szeren cséré igen. De ml lett volna, ha alacsonynak bizonyul a töl­tés? 3. A töltésről nézve mást sem látunk, csak vizet, fákat és vi­rágokat. A töltés a szó szoros tölt be: a Tiszákért felé csupa gyász, csupa romlás, csupa bor­zalom; a falu felé meg szinte szemet gyönyörködtető a kép: zöldségek és gyümölcsök illa­toznak, fénylenek, mintha mi sem történt volna, bár sok kis­kertben föltört a víz, és naqy a sár. 4. A kistárkányi vízömlésröl a- ligha lehet megrázóbban és att­raktívabban írni, mint a ma­gyarországi vagy a romániai ár­vízről. A kettő között Óriást a különbség. De talán éppen az­ért, mert naponta halljuk a rá­dió és a televízió felentéseit, érzékenyebben viszonyulunk ehhez is. Es ez az érzékenység nem elítélendő, sót! 5. Hull a nyárfák bolyhos virá­ga, s a vízre ül. Öt kisiskolás rohan végig a töltésen, a vízbe veti magát és fürödik. Nincs minden évtizedben Balaton a kert alfánI Végül is qyőz az em­ber, és ha elmúlik a borzalmas 1970-es esztendő, emlékké szé­pül a kistárkányi almafagy ász is. Bár véleményem szerint sok tárkányinak még évtizedek múlva is fáfnl fog. Batta György Az aUnafák qyásza az almás­kert gazdáidnak gyásza is egy- értelmében vízválasztó szerepet új ifjúság 3 ÉS ÉN ELMEGYEK Tehetetlenségében rendsze­rint dühöng az ember, vagy legjobb esetben kineveti ön­magát, ám a problémát ezzel korántsem oldja meg. De nem és nem tud letenni arról e ter­mészetes, de már nevetsége» szándékáról, hogy a problémát valamilyen úton-módon megold­ja, a helyzeten változtasson. Én sem tudok letenni róla. Tehetetlenségemben így aztán megírom, mi történt velem. Mint régen. Valamikor ezeket a cikkeket el szoktam küldeni az illetékeseknek, ám ez gyá­moltalan és gyagyás szokás volt — rájöttem. És az embert mégiscsak űzi, hajtja valami — talán a tudat, hogy nem ő az egyetlen, akivel hasonló dol­gok történnek —, leül és elfo­gulatlan szándékkal megírja aiz esetet. S mert nem szégyelleni pa­lástolni bárgy óságom, megírdk ismét egy történetet, bízva ab­ban, hogy mégiscsak elolvassa több ezer közül legalább egyet­len illetékes, s ha mást nem is cselekszik, legalább megeszi dühében azt a tenyérnyi újság­papírt, melyen e sorok állnak. De hadd térjek a tárgyra! fajnos, ismét utazási problé­máról van szó. Utazom tehát, századszor, ezredszer... éjszaka egy óra van, most érkeztem a pályaudvarra. A hangosbemon- dó rövidesen negyvenperces ké­sést jelent; Június tizedikét kö­vető éjszaka. Kánikulai meleget megelőző éjszaka. Késik a nem­zetközi vonat. Szófiáig megy, addig van még jó néhány ál­lomása, ami annyit jelent, is­mét becsapnak jó néhányszor jó néhány embert — mint min­dig, a saját pénzükért. Nem is beszélve arról a néhány száz utasról, akik a szerelvényen vannak. Ha abból az irányból jönne a vonat, amerre most megy, nemcsak én, mindenki megértené a késés okát, mon­dani sem kéne, mindenki tud­ná: Romániában és Magyaror­szágon árvíz pusztít, késik te­hát a nemzetközi, ez csak ter­mészetes. Aztán a hangosbe­mondó újabb hatvan, majd száz perccel toldja meg a késést. Végül három és fél órás ké­séssel aztán megérkezik, majd kigördül a vonat« Mint sokan mások’, Idegessé­gemben magam is rágyújtot­tam. Természetesen nem a vá­róteremben, ott csak negyven szék van, mind foglalt, állnak nálam jóval idősebbek Is, ha meg a váró-teremben tilos a do­hányzás. Szívom a cigarettá­mat. És akkor jön egy úr, ösz- szecsavart újságokkal vállon üt, s közli velem, itt a pályaud­var előcsarnokában — ami any- nyit jelent, hogy az egész pá­lyaudvar területén — tilos a dohányzás. Kint tehát tágasabb, meg ott dohányozni is szabad. Kimegyek; Aztán kénytelen va­gyok visszatérni, de az illem­hely zárva. Zörögni is kény­telen vagyok. Nagynehezen ki­nyitják, nagy nehezen beenged a ..várúrnő“, de morog, nagyon siessek, s tudnom kéne, hogy itt takarítani Is kell... És hal­lok ezenkívül még mást is, de hallgatok, mert én vagyok a vándor, a boldog vándor, kit e „vár úrnője" néhány röpke percre befogadott. És hogy ne halljam, olvasgatom a tegnap, tegnapelőtt és tizenöt évvel ko­rábban írt „bölcsességeket“ —. mert ugye. itt, aho! a legna­gyobb a forgalom, ahol legjob- bon tombol a grafománia, im­már legalább tizenöt esztende­je nem festették az ajtókat. Hát igen! A patinát meg kell őrizni! Aztán beordit az úrnő. azonnal távozzam, ez már több a soknál, másfél perc. Ilyenkor az ember igyekszik jól nevelt lenni s a szendébb­nél is szelídebb lenni — így hát reakcióm csak annyi, hogy kérdőn, meglepve ránézek. S mert ebből úgy látja, még ne­kem áll feljebb, rendőrért rohan, t de nem talál. Kár! És mert a rendőr nem jött, panaszt nem tehetek, megkeresek egy ille­tékest a pályaudvaron. Ilyenkor aztán tényleg nagyon szelíd és jól nevelt szeretnék lenni. Aki hátat fordítva hallgatja pana­szomat, kék egyenruhát visel. El sem kezdem a mondókámat, S megfirdul, rám néz; „Az in­formációs Irodában van a pa- uaszkönyv. írjon bele a saját ceruzájával (itt kihagyok va­lamit), aztán egye meg a sa­ját szájával! Menjen a fenébe, kérem!" És én elmegyek: —kszl—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents