Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-08 / 36. szám

8 új ifjúság tiván mindenki átment egynéhány illúziót a gyer­mekkorból. Én a születésnapommal vagyok így. Március 24-én király vagyok, és elvárom, hogy a sors kegyes legyen hozzám. Sem a házcserepeket leráncigáló tavaszi vihar, sem egy elkésett in­fluenza vagy kellemetlen felszólítás az adóhiva­talból nem tudfa megmásítani azt a meggyőződésemet, hogy ezen a napon fogom van valami meglepetésre. Az idei március 24-ét reggel kilenckor kezdtem. Félig alva léptem ki a balkonra, megdörzsöltem a szemem, és megvizs gáltam az tdőfárást: fönn a hegyek vonulata élesen rajzoló­dott ki a kék égbolton. Egyedül lakom ezerkétszáz méter magasban. A kicsit már elnyűtt parasztházat nagyon olcsón vettem. Télen csak síié cen futok le a faluba bevásárolni. Nekem tetszik ez a magány, és nagyon is alkalmas egy tájképeket fesetgető fiatal festő nek, akt még nem tett szert nagyobb hírnévre. Az épületben nyolc helyiség van. Ebből háromra van csak szükségem, és mivel bún lenne kihasználatlanul hagyni a töb bit, ezeket kirándulóknak adom bérbe. Természetesen az étke zésről a kedves vendégnek egyedül kell gondoskodnia. Tizenegy óra felé nyugtalankodni kezdtem. Már legalább fél órával ezelőtt meg kellett volna érkeznie az öreg Stroblnak. a levélhordónak. Lehetetlen, hogy senkinek sem futott eszébe születésnapom. Elhatároztam, hogy magam megyek a meglepetés elé. Az öreg Jaguáromat a garázsnak használt istállóban hagytam, pe­dig a völgybe vezető út már járható volt, a hó elolvadt. Az erdőn keresztül vezető gyalogösvényen Indultam el, mert tud­tam, az öreg Strobl is ezen az úton tár. A napsütéstől védett erdőben még elég sok piszkosszürke hó feküdt. Amikor egy nagyobb bokor körül kanyarodó ösvényen kifordultam, elállt a lélegzetem. A piszkos havon arccal lefelé, ott feküdt az öreg Strobl. Kék sapkája mellette, s ö egy vértócsában — a vér a szétvert koponyájából szivárgott. Az ütőeréhez nyúltam, de már nem mutatkoztak életjelek. A faluból délután értem haza. Már messziről megpillantot­tam egy nőt, aki a balkon alatti padocskán ült. Mellette egy kts koffer. — Rám vár, nagyságos asszony? — kérdeztem őt üdvözölve. Szftnxszerű arca rám mosolygott: — A faluban azt mondták, ön bérbe ad szobákat. Szeretnék ittmaradni két-három hétig. Nyugalomra és pihenésre van szükségem. — Ami a nyugalmat illeti, az van itt — válaszoltam, és fel­emeltem a tekintetemet a neccharlsnyába bújtatott lábáról —, de azt is tudnia kell, hogy a vendégeim ellátásával nem na­gyon törődöm Megmutathatom a szobákat, s ha azután is haflandő ittmaradni, kérem... Érzéki ajkával úgy gesztikulált, mint más ember a kezével. — Ügy látszik, a vendégei iránt érzett örömének határai van­nak. — Bocsássa meg a morcosságomat, de nemrég egy borzal­mas élményem volt. Meggyilkolták a levélhordót. Ott lent az erdőben Ijedten nézett rám. — Gyilkosság? Itt? És valóban halott az a levélhordó? — Sajnos igen. Két óra hosszan hallgatott ki a rendőrség. Még szerencse, hogy ismernek. A tettes elvitte a levélhordó táskáját. — Hogyan, kérem? — kérdezte, s reszketett a keze. — A levélhordó táskáját a levelekkel és az újságokkal — válaszoltam. — Borzalmast — Ittmarad, kérem, e félelmetes eset ellenére is? — Hiszen én nem vagyok levélhordót — mondta és szem­mel láthatóan megnyugodott. Bementünk a házba. Közben figyelmesen megnéztem öt. Semmi esetre sem volt több, mint huszonhét éves. Tűzoörös haja selymesen omlott vállára. Egy boszorkány, villant át az agyamon, egy szexszel telített boszorkány. — Ezt a szobát ajánlhatom — mondtam, és kinyitottam a négyes számú szoba ajtaját a balkon déli fekvésű. Nálam az a szokás, hogy az étkezésről a vendég egyedül gondos­kodik. A konyha természetesen a rendelkezésére áll. A szoba ára viszont csak négy márka. Ilyen olcsón nem kap a kör­nyéken. — Rendben van, hm... — Steinhoff — meghajoltam —, Gerhard Steinhoff. — Az én nevem Siegktnde Markmann. Osztályvezető vagyok egy stuttgarti cégnél. Kellemes meleg ez a szoba. — Addig fűtök, amíg tart a fűtőolajkészletem. Közvetlen mellettem állt. Ajka kissé nyitva volt, és füst­kék tekintetét a szemembe süllyesztette. Hogy ez a nő magá­nyosságot keresne, ezt ebben a pillanatban kétségbe vontam. Esetleg magányosságot — kettesben. Kellemes bizsergést érezve a hátgerincem táján, léptem be a műterembe. Egy kis keresés után megtaláltam a vendégek nyilvántartására szolgáló füzetet. Egy pillanatra leültem, és az emeleten levő nőre gondoltam. Bizonyára vonattal érke­zett, és kofferjét egyedül cipelte ide föl. letéptem az előző nap lapját a naptárból. Ma hétfő van, és ez, tekintve az öreg Sírobira, rosszabbul kezdődött, mint más hétfők. A füzettel és egy golyóstollat ismét felmentem az emelet­re. A negyedik ajtó előtt egy pillanatra megálltam, maid be­kopogtam. — Tessék! — hallatszott belülről. Siegelinde a szekrény előtt állt, és közben levetette a ka­bátját, szoknyáját és pulóverét. Amit azelőtt neccharisnyának hittem, az most inkább hálótrikónak nézett ki, amely, egész nyakáig a testéhez simult, mint egy második bőr. Alatta nem volt semmi. A torkom abban a pillanatban kiszáradt. Megfordult, elmosolyodott, és mintha csak most tudatosí­taná meztelenségét, egy halk 6h-t hallatott, és szemmel lát­hatóan lassú mozdulatokkal a pongyolája után nyúlt. — Ha lesz szíves majd ide beírni az adatait — dadogtam —, de ez nem sürgős, előbb szeretném meghívni egy pohár italra. Ma van a születésnapom, és jólesik valakivel koccin­tani. — Minden jót kívánok. A szakértő szemével mérte le bár szekrényem tartalmát. — Megengedi, hogy én keverjek egy koktélt? Mint ünne­peltet ma kiszolgálom. — Szívesen. Két koktélospoharat vett ki. — De ehhez szükségem lenne egy nyeletnyi pezsgőre. — Azonnal hozok a hűtőszekrényből. Amikor visszatértem a konyhából a pezsgővel, a koktélos- poharakat már félig megtöltötte valamilyen italkeverékkel. ROBERT KELLOG: Boszorkánykoktél Még egy csöpp whiskyt öntött, majd két kocka cukrot do­bott a poharakba, és utána feltöltette pezsgővél. Kezünk összeért a pohár átadásánál. — Pezsgöskoktél, Steinhoff úr, így szeretem a leg)óbban — mondta, és mélyen a szemembe nézett. Az Igazságot megmondva, a koktél gyatra volt, és csak ud­variasságból ittam ki a pohár tartalmát. Az üres poharat az asztalra tettem, és Slegelindehoz fordultam. Minden bejelentés nélkül a nyakam köré fonta karját, és egy pillanatig ízleltem húsos ajkát. Ebben á pillanatban az arca szétpukkadt, mint egy léggömb. Legalábbis én így láttam. Maid fejjel előre, egy nagy hordó szénfekete tintába zuhantam. Az agyamban min­den biztosíték kiégett. Az alkonyat kék árnyakat vetített, amikor magamhoz tér­tem. A bárszekrény előtt, a szőnyegen feküdtem. A fejem zú­gott és irtózatosan fájt. Egy ideig eltartott, amíg lábra tud­tam állni. Mintha gumilábakon mozognék, úgy mentem le a konyhába. A bal kezemen az ing ujja a vállamig fel volt tűr­ve. A karomon kis szúrást nyomát találtam. Az ördögbe is a növelt Most értettem csak meg, miért volt szükség a pezsgő­re. Míg távol voltam, a poharamba altatót vagy kábítót ön­tött. A fó ég tudja, mi volt azt? Erős kávét főztem magamnak, és végigjártam a házat. Egy árva lelket sem találtam. A koktélospoharak példásan elmos­va a helyükön álltak. Sust macskám jött be, és nyávogva követelt valamit enni. Fáradtan a tv-készülék elé ültem. Csak amikor az esti krimi első perceit végignéztem, ugrottam fel. Ez lehetetlen! Gyors mozdulattal elővettem a tv-müsort. Hiszen ez már a keddi sugárzás. Ez azt jelenti, hogy huszonnégy Órát feküdtem ön­tudatlanul. A három kis szúrás a karomon azt bizonyította, hogy infekcióval gondoskodtak a hosszú szundikálásról. De miért? Sem pénzem, sem értékes tárgyam nem volt a lakás­ban. Egy nagy adag whiskyt ittam, és majdnem születésnap utá­ni hangulatba kerültem, amikor megszólalt a telefon. Günther hívott, a féltestoérem. Sok mondanivalónk nincs egymásnak, de ez nem tartja vissza attól, hogy látogatásaival 'zavarjon. Üzletembernek tart­ja magát, és sajátos nézetei vannak arról, mit csinál egy üzletember. Az én szememben egyszerűen csirkefogó. — Gerhard, ember — indította el a szóáradatot —, ne hara­gudj, de az idén nem tudtam születésnapi üdvözletei küldeni. El kellett utaznom, és egyszerűen nem volt időm. Tegnap többször hívtalak, de nem jelentkeztél. Távol voltál? — Így is lehet nevezni — dörmögtem. Egy ideig még beszélgettünk a semmiről, majd amtkor ez is kifogyott, letettem a kagylót. Güniherrei egy apánk volt. Ez az egyetlen, ami összekö­tött bennünket. Eltekintve a váratlan látogatásaitól, csak a születésnapom táján értesülök a létéről. Legtöbbször levélből. Az utolsó években a születésnapi üdvözletei egy, az én ne­vemre kitöltött és befizetett lottószelvénnyel bővítette ki. Ügy tudom, minden barátfának így gratulált. Akire aztán rámo- solygott Fortuna istenasszony... Az agyam gyors fordulattal kapcsolt. Ujfaim egy pillanatra fégcsapokká váltak. A műterembe ro­hantam, és kirántottam az íróasztalom fiókját. Pár pillanat múlva megtaláltam a tavalyi születésnapi üdvözleteket. Kö­zöttük Güntherét is, a lottószelvénnyel együtt. Gyorsan meg­néztem a szelvényre feltüntetett feladót. G. Steinhoff és utána az én címem. A keresztnév csak G.-vel volt jelölve. Az én ne­vem Gerhardt, az övé Günther. Nem, ez nem lehet igaz! — próbáltam gondolatomból elhessegetni a képtelen gyanút. A- zonban tudtam, gyanúmat nem lehet minden nélkül elvetni. Siegelinde Markmannt nem akartam feljelenteni. Attól fél­tem. hogy nevetségessé válók. Tulajdonképpen nem is tudtam, vajon az-e az igazi neve. A másik gyanú viszont nem tágí­tott a fejemből. Rögtön az este leballagtam a faluba. A postahivatal mellet­ti lakás ablaka még világos volt. Amikor bekopogtam, az öreg Locher kisasszony nézett ki. Még most is sírt. Hiába, évek hosszú során dolgozott együtt Strobllal, és nagyon összeszoktak. — Kérem, szeretnék valamit megtudni. Tegnap nem maga válogatta szét a leveleket? — Az ön részére két levél volt, Steinhoff úr, és természe­tesen az újság. Az egyik levél az adőhivtalból Jött, a má­sik a bátyjától. Véletlenül megláttam a feladót. Azt hiszem, sikerült megőriznem közömbös arcklfefezése- met. — Valószínűleg semmi különlegesen fontos nem volt a le­velekben. Köszönöm, kedves Locher kisasszony. Következő reggel telefonon felhívtam a lottó müncheni köz­pontját. Rövid huzavona után végre kapcsoltak. Egy orrhangú úr jelentkezett, aki ugyan még soha nem látott, de emléke­zett a nevemre. — Kérem, legyen nyugodt — vágott a szavamba a pénzt a táviratilag bejelentett új címére küldjük. — Bájos dolog: hat találat — mormogtam a telefonba, csak úgy véletlenül. — Azt elhiszem — szólalt vissza az orrhang —, bejelenthe­tem, hogy ezen a héten ön az egyetlen hattalálatos. — Kérem, pontosan feljegyezték a címem? — kérdeztem látszólag gondterhelten. Papírsuhogást hallottam, majd az orr- hang kissé sértődötten szólalt meg: Günther Steinhoff, Mün­chen, és a bátyám címe következett. Megköszöntem, és letet­tem a kagylót. A felismerés elszédített. Szóval okkal gyanú­sítottamt Másnap egy müncheni magánnyomozó vállalatnál leadtam Siegelinde Markman személyleírását és bátyám címét, Kér­tem, figyeljék meg, vajon a hölgy látogatja-e a bátyámat. Két nap múlva megfőtt a jelentés, és ezzel a bizonyíték is.. A detektív látta, amikor Slegelínde meglátogatta a bátyámat, majd követte őt a lakására. A negyedik emelet egyik appartement-fa ajtajánál meg­nyomtam a csengőt. A bal lábam előkészítettem, hogy időben az ajtóba lehessem, ha Siegelinde be akarná csapni. Előkészü­letem fölöslegesnek bizonyult. Az ajtó kinyitása után elfehé- redett és szinte megdermedt a rémülettől. — Ez aztán meglepetés! — szóltam hozzá, és betoltam a lakásba. Sarkammal bezártam mögöttem az ajtót. Siegettnde — a keresztnév valódi volt, csak a vezetékneve nem Markmann, hanem Stolz — egy fotelbe esett. — Egy gyilkos és a szép segítőtársnöjet — vágtam az ar­cába. — Az ö terve volt? Bólintott — Günther ott csinálta az első hibát, amikor letagadta, hogy küldött születésnapi üdvözletei — mondtam. — Felté­telezem, hogy szombaton küldte el. Mikor tudta meg, hogy hattalálatot ajándékozott? A hangja fáradt és halk volt. Az arca pillanatok alatt ös­szetört. — Szombaton este a húzásnál. — Hétfőn pedig megvárta a levélhordót és meggyilkolta. — Nem akarta meggyilkolni — mondta lehajtott fejjel. — Ismerte a járást. Tudta, hogy a levélhordó az erdei ösvé­nyen fog menni. Az volt a terve, hogy csak leüti, és elveszi a levelet a szelvénnyel. Elhiheti, nem szándékosan ölte meg. — Lehet, Amint a boncolásnál kiderült, Strobl szívgörcsbén halt meg. De ha nem támadják meg, még ma is élne. Gon­dolom, Günther azután táviratozott a lottőközpontba és beje­lentette, hogy 0 G. Steinhoff, a nyerő, fői jött neki kereszt­nevünk egyforma kezdőbetűje. Közölte, közben megváltozott a címe. Így van? — Igen — válaszolt fáradtan —, így volt. A szelvény B része nála volt. Tehát semmi sem akadályoz­ta, hogy felvegye a félmilliót. Csak azt nem értem, miért volt szükség engemet két napra elaltatni. A keze reszketett, a cigaretta kiesett az ujjal közül. — Attól féltünk, a lottóközpont felhívja telefonon a régi címen. Ezért őrködtem a telefonjánál. És az is megtörténhe­tett volna, hogy a központ táviratban értesíti a nyereményről. — Remélem, nem unatkozott nálam. De nem is lehetett er­re ideje, Hiszen gondoskodnia kellett a mély álmomról. A telefonhoz léptem. Zsebemből egy kis darab papirost húz­tam ki, amelyre már előzőleg feljegyeztem a rendőrség címét. — Egyre azért kíváncsi vagyok — mondtam, mialatt a szá­mot tárcsáztam —, ki kapja most meg a félmilliót. Elvégre az én születésnapi ajándékomról van szói De erre fütyülök. Ahogyan Günthert ismerem, úgysem adna egy fillért sem Strobl özvegyének. f-H-j INATASA TÁNSKA: um Más lányoktól eltérően, akik igyekeznek minél előbb fiúhoz kötni magukat, Csukácska — legalábbis így tűnik — nem ezt teszi. Hamar tudatosítja, hogy számára egy fiúnál előnyösebb a parti. Miért? Azért, hogy megtalálja a legeslegjobbat. De ehhez szükséges, hogy a „leges" is észrevegye őt. És hogy észrevegye, valamiképp ki kell tűnnie. Ahhoz, hogy valami kitűnjön, meg­felelő háttér kell. Egy lány legmegfelelőbb hátterét csak fiú képezheti. Ha Csu­kácska „leánycsapattal“ járna, akadhatna ott nála szebb is, mfg a fiúkkal senki sem fogja őt méricskélni, mint ahogy nem szo­kás a paradicsomot paprikához hasonlítani. Csukácska várakozó álláspontra helyezkedik. Reá, a nagy Ő-re vár. MINÉL TÖBB A VADÁSZ, ANNÁL KÍVÁNATOSABB A ZSÁKMÁNY Azzal, hogy megőrzi hátterét, tudatosan emeli saját személye árát: „fde nézzetek, hány fiú futkos utánam!! (Beszámítja per­sze azokat is, akiket a partiból esetleg nem is érdekel. De ki tudhatja ezt?) Ez a háttér a javára válik „ha annyian akarják, kell, hogy legyen rajta valami" jelszó alapján. Egyesek érdeklő­dése másokét is felébreszti, és minél több a versenyző, annál kí­vánatosabb a zsákmány. HOSSZAS VÁLOGATÁS, JOBB VÁLASZTÁST JELENT Bizonyos korú Csukácskák és Namcsukák problémája azonos: olyan fiú kezd irántuk érdeklődni, aki nem valami szép, és „jaj- denagyon" nem is tetszik a lánynak, de a) ha elutasítja, kivel járjon moziba, ha a fiún kívül még sen­kinek sem akadt meg rajta a szeme? b) ha járni kezd vele. a többi „érdeklődő“ azonnal otthagyja a „barátom vadászterületéhez semmi közöm" jelszó alapján. A lányok tehát válaszút előtt állnak: az elutasítás nemcsak magányt jelentene számukra — míg a többi lány boldogan örül­ne az esti randevúnak, mozinak, cukrászdának — hanem egyúttal kellemetlen légkört is teremtenének maguk körül. Kellemetlent, mert ugyebár kinek van tudomása arról, hogy a lány elutasított valamilyen fiatalembert. Mindenki csak azt látja, hogy senkije, sincs. Jelentheti ugyan ez azt is. hogy magasra rúg. magasak az igényei, de ugyanúgy jelentheti azt is, hogy senkinek sem kell. És amilyen rosszakaratúak manapság az emberek, inkább a má­sodik eshetőségre gondolnak. Ez nem jó, mert a többi fiú a végén még azt hiszi: „Ha sen­kinek sem kell. miért kelljen éppen nekem?" És a falhoz szorított lány mit nem tesz, járni kezd a fiúval. De ebben a pillanatban már újabb probléma előtt áll: a „provi­zórium-fiú“. akivel csal; azért jár, hogy legyen, aki moziba vi­szi, egyszeriben állandósul, .mivelhogy a többi fiú békén hagyja a lányt, látva, hogy az már a másé. A lánynak, aki minden szabad idejét csak egy fiúval tölti, nincs módja megismerkedni más fiúkkal, nem tud összehasonlí­tást tenni köztük, és tulajdonképpen nem tudja, milyen is az ő fiúja. Ha csak egy lépést tesz annak érdekében, hogy kisüsse. jobb-e vagy rosszabb-e a többieknél, és egy délután más fiúval ül be a cukrászdába — de csak azért, hogy összehasonlíthasson, — a „provizórium-fiú“ máris válaszút elé állítja: „Vagy én, vagy az a másik.“ Csakhogy itt van a kutya elásva. Éppen azért volt „hűtlen“, hogy mérlegre tegye és válasszon a két fiú között. Az időnap előtti választásnak rendszerint az a következménye, hogy a lány végül olyan fiúhoz megy feleségül, akivel csak azért járt, mert egyszerűen nem volt, aki moziba vigye. Szomorú, de csodák csodája, nem is annyira ritka jelenség. Ez azonban nem Csukácska esete. Ő rájön, hogy az egyedüllét árt a jó nevének ha, viszont az első jött-ment fiúval kezd ba­rátkozni, ez megakadályozza abban, hogy esetleg nála jobbat vá­lasszon ki. Ezért az arany középút mellett dönt: partival jár, ahol nincs egyedül, de nem jár egy fiúval sem. A hosszú válo­gatás jó választást, jelent. És ehhez jelentősen hozzásegíti ót a parti. Csúnyácska vagy? Még magadnak se valid be! Csukácska természetesen a „leges“ fiú után töri magát, ha­bár nem annyira buta, hogy ne tudná, a „leges" fiú is tudatá­ban van „leges" tulajdonságainak és eszerint határozza meg igé­nyeinek mércéjét az iránt a lány iránt, akit majd kiválaszt ma­gának. Mi tehát a teendő? Csukácska nem lenne Csukácska, ha megadná magát az első alkalomkor, amikor a tükörbe néz. Tudja, hogy a modern szépség fogalma nagyon is széles ahhoz, hogy ne férjen bele az ő széles orra és túl vastag lába. Belátja, hogy külseje szempontjából mindenekelőtt két dologra kell ügyelnie: 1. elterelni mások figyelmét külseje fogyatékosságairól; 2. kihangsúlyozni külseje előnyeit. A szépséghibák csiszolhatők és nem csiszolhatók. Idővel persze Csukácska arra is rájön, hogy a csiszolhatatlanok is csiszolha- tókká válnak azzal, hogy egyszerűen kiegyensúlyozza, „átveri“ őket előnyeivel. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents