Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-08 / 36. szám

új ifjúság 7 7 ' Á FF! FK1 • 4SZ! O Nem vagyok babonás, de hiszek a nagy szellemekben.-0­A bálványimádók józan eszű emberek. Csak abban hisznek, amit látnak.-0­A filozófiai homályosság egyértelmű a halhatatlansággal. Saját sírját ássa meg az a filozófia, amely egyszerű, világos és ért­hető. A legtöbb ember nem bízik az olyan filozófiában, amelyet megért.-0­Az elmélet alkalmazni — és nem hinni való.-0­Platón nem volt kevésbé Platón, mert nem rendelkezett televíziós készülékkel.-0­Aki azt állítja, hogy a méltat nem lehet megváltoztatni, az elárulja politikai tudat­lanságát.-0­Régd gondja az embernek, hogy mivel töltse ki az időt a világ kezdete és vége között.-0­Nevezd el a bajt tapasztalatnak, és mind­járt könnyebb elviselni! í’iSímMI TANÁGSAI A NŐKNEK Raquel Welch, Hollywood legfénye­sebb csillaga olyan nő, akin minden férfi szeme megakad. Ezért olvasó­inkat is — legalábbis a gyengébb ne­met — nyilvánvalóan érdekelni fog­ja, mit tanácsol a nőknek, hogy ma­gukra tereljék a férfiak figyelmét. íme Raquel Welch négy alapvető elve: 1. Igyekezzék a nő a titokzatosság leple mögé rejtőzni. Saját tapaszta­latomból tanácsolhatom, hogy senki se leplezze le magát. Bízzunk vala­mit a férfi fantáziájára is. 2 Ha a nő fel akarja kelteni a férfi figyelmét, tanuljon meg hall- fatbi. Oly sokat emlegetik'a hők bő­beszédűségét, közben elfelejtik, hogy a férfiak is szívesen beszélnek, fő­leg önmagukról. Semmi sem lelkesít­heti fel jobban a férfit, mint az, ha látja, hogy a nő figyelmesen hall­gatja, ahogy mondani szokás „csüng az ajkán“, és lelkesedik azért, amit mond. 3. A férfiak nem tudják elviselni azt, ha rájönnek, hogy partnerük in­IUU Nem remélhetünk csodát Szinte hihetetlen, hogy még ma is élnek a földön em­berek, akik nem ismerik a labdarúgást. Irigylem őket. Egy afrikai benszülöttről hallottam a kö­vetkezőket, aki életében először járt város­ban, és nem tudott ellenállni a kísértés­nek, megtekinti^*: egy mérkőzést. Haza­tért az őserdőbe, és a következőket me­sélte társainak. „Képzeljétek! Tizenegy fehéringes, tizenegy vörösinges és egy tisz­ta feketébe öltözött ember kisétált a gyep­re. A feketeinges letette a kezében tartott labdát, és abban a pillanatban megeredt az eső.“ Szerencséje van a derék benszülöttnek. hogy mindez Afrikában történt. Mert ná­lunk lassan már még esőt sem tud csinál­ni huszonkét különböző színű inges ember. A többiről nem is beszélve... (palágyi) telligensebb náluk. A nő természet«- sen nem szabadulhat meg az intelli­genciájától, de leplezheti, és a férfit abban a hiedelemben ringathatja hogy ő az „ész“. Melegen ajánlom minden nőnek, ne fitogtassa túlságo­san intelligenciáját, pusztán azért, hogy kitűnjék. 4. Végül csak annyit, hogy arra nincs szabály, mihez tartsuk magun­kat a férfival szemben: Ahány férfi, annyi ízlés. Egyet azonban minden férfi nagyra becsül: a nő hangját, beszédét. Senki sem tudja, hogyan hat másokra a hangja, mert a saját­ját másként érzékeli. Előfrodulhat, hogy valaki megrökönyödik a saját hangjától, ha történetesen magneto­fonszalagról hallja. Ne sajnáljuk e- zért a fáradtságot, gyakoroljuk a be­szédet segítségével. A beszédet, sőt a hangszínezetet is lehet tökéletesí­teni. Némi fáradsággal eredeti, megnyerő hangszínezetre és beszédre tehetünk szert. Megéri a fáradságot. A hölgyek és urak már eleget csó­koltak, most át kell adniuk a helyü­ket másoknak! így döntött a nagyba- tlamú cézár, James Aubrey, a Metro- Goldwyn-Mayer mammut-filmtársa- ság főnöke. A csóktilalmat Aubrey az idősebb sztárgenerációra mondot­ta ki, olyan világnagyságokra, mint Gary Grant (66 éves), Gregory Peck (54 éves), Henry Fonda (65 éves), Burt Lancaster (56 éves), Kirk Doug­las (59 éves), Anthony Quinn (55 é- ves). Deborah Kerr (49 éves), Ing­rid Bergman (52 éves) és Katherine Hepburn (60 éves). A filmfőnök a elöntéshez azt is hozzáfűzte: ha ezek a férfiak és nők csökolödznak, a né­zőknek bizonyára úgy tűnnék, mintha nagypapa és nagymama szerelmeske- Jését szemlélnék. Persze a feketelistára tett öreg nagyságok nem nyugodtak bele min­den további nélkül az érdekeiket nyilván súlyosan érintő kigolyőzásba. Közülük már többen nyilatkoztak, mondván: amit az évek lerombolnak az illúzión, azt mi technikával bőven pótoljuk. És így napjainkban még javában tart a hollywoodi csókhábo­Fent Aubrey, a filmcézár, balra Gary Grant „munkában“. Lehet, hogy sokaknak az a véleménye, hogy őt igazságtalanul helyezték feketelistá­Mindenki, legyen öreg vagy fiatal — szíve­sen nevet. Az embereket megnevettetni a szí­nészek egyik leghálásabb feladata. De nem min­denki érti ezt a mesterséget, mint a sovány Stan és a kövér Oliver, a híres komikus pár, amely belopta magát a közönség szívébe — még a mai fiatalokéba is, pedig a mai közön­ség, különösen a fiataljai a filmeket illetően nagyon igényes. Stan Laurel és Oliver Hardy még 1925-ben, a néma film idején kezdte meg közös pályafu­tását. Szinte egyik napról a másikra váltak is­mertekké, mondhatni sztárokká, bár nem volt könnyű dolguk, mert ebben az időben tört az élre Chaplin, Buster Keaton és Harold Lloyd is, ami ugyancsak nagy konkurrenciát jelen­tett. Eleinte csak rövid filmeket készítettek velük, de amikor a filmproducerek látták, hogy a siker átütő, egész estét betöltő filme­ket forgattak velük. Az első ilyen film címe: „Kacsaleves“ volt. Ezt követte a szinte meg­számlálhatatlan filmek sorozata, amelyek be­járták az egész világot és mindenütt telt há­zat jelentettek. A nézők sírtak a nevetéstől — ak voltak, s ezt életükkel bizonyították. — Sosem akartunk sztárok lenni — jelen­tették ki nem egyszer az újságíróknak adott interjúkban — csak meg akartuk az embere­ket nevettetni, egy kis jó hangulatot terem­teni, megmutatni nekik, hogyan lehet jó ba­rátsággal, összetartással a külvilág rosszindu­latú támadásait kivédni. Sztárokká inkább a producereink váltak, de ez már teljesen az ö magánügyük és bennünket nem érdekel... Valóban ritkán akad ennyire két szerény ember a világon, mint Laurel és Hardy volt. Nem ismerték a fényűzést, de nem is vágytak utána, és utolsó napjaikig megmaradtak sze­rény embereknek. Nagyok voltak a művésze­tükben, de mint emberek is figyelemreméltó­ak voltak, s ezt éltetükkel bizonyították. Stan Laurel tulajdonképpen angol szárma­zású volt. Mint szerény kis színész egy turné révén került az Egyesült Államokba, Holly­woodba. Ekkor Chaplin karrierje már felfelé ívelt, így tehát a szerény Stannak elég sokáig kellett várnia a lehetőségre. Egy napon azon­ban ráragyogott a szerencse. Kis szerepet ka­pott egy groteszk rövidfilmben, amelyet ma­ga Oliver Hardy rendezett. Amikor Oliver meglátta, elhatározta, hogy a következő kis- filmben együtt szerepelnek majd. Tulajdon­képpen ekkor született meg a híres komikus pár. Mert Oliver felcserélte a rendezői széket a szerepléssel. Ettől kezdve elválhatatlanok voltak mind a filmben, mind az életben. A ba­rátság, amely összefűzte őket, mindvégig tar­tott. Annyira, hogy amikor Hardy súlyosan megbetegedett és az ágyat kellett őriznie, Stan nem mozdult mellöle, ő ápolta. Amikor minden gondos ápolás ellenére Oliver a halál­lal viaskodik, Stan Ígéretet tesz, hogy többé sem filmben, sem a Tv-ben nem lép fel. És í- géretét be is tartotta. Más sztárokkal ellentétben, akiket az idő múlása a feledésbe merített, ők megtartották népszerűségüket még a hangosfilm idején is. Sőt még ma is — holott a mai közönség bi­zonyára magasabbra emeli a bírálat mércéjét, mint a huszas években. De a mai nézők is mél­tányolni tudják kedvességüket, természetes­ségüket, amely nemcsak arcukról sugárzik, de minden mozdulatukat. tettüket jellemzi. És az emberek még ma is hálásak Stannak és Olivérnek a könnyekért — amelyeket nevetés közben ejtenek; _____________________— si —

Next

/
Thumbnails
Contents