Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-08 / 36. szám

V.

4 Di ifjúság

FARKAS ISTVÁN:

(Emlékezés test vérbátyámra, farkas Gáborra)

V

alóiban a lévai Honvéd utcával kell kezdenem, mert édesapám halála után, 1910 nyarán itt húzódtunk meg egy kis szoba-konyhás lakásban. Az alig tizenöt éves bátyám mindjárt elfoglalta a konyhát, mert mint mondta, neki egyedül kell aludnia, hogy késő este is tanulhasson. É- desanyám bele is egyezett.

így lett a konyha az álmok tündérvárosa. A karcsú, szőke hajú diákgyerek benépesítette regényhősökkel, a falon ott függött Petőfi képe, amelyet még Pécsről hozott magával. Ügyes kézzel vékony deszkákból kis könyvespolcot készített és azt is megengedte, hogy én is ott tartsam féltett kincseimet: A szívet, a Koldus és királyfit és a Lúdas Matyit. Ezeket még nagynéném vette, amikor édesapám halála után nagyanyám előlegül magával vitt Lévára.

A család élete azonban a Honvéd utcában lett teljes. A nagyon szerény nyugdíjból éppen csak tengődni tudtunk. Nemrégen írtam meg, hogyan lett a konyha hűséges Pénteké Läufer Laci, a költői hajlamú fűszeresinas, aki szorgalmasan hor- dozgatta a kisebb-nagyobb gyertyadarabokat, csakhogy közelről megcsodálhassa és bámulhassa a vele egyidős bátyámat. Mert télen legkésőbb kilenckor el kellett oltani a lámpát, a petróleum drága volt. A konyhában csak nappal fűtöttünk, éjjelre a szobában fűtöttünk be, hogy az ágy annyira- amennyire átmelegedjen.

Ebben a konyhában alakult meg az Otthon Irodalmi Kör, persze bátyám vezetésével, akinek első verse már tizennégy éves korában megjelent a Soproni Naplóban. A másodikat már a Pécsi Papló közölte, amikor odaköltöztünk. A kör tagjai bátyám osztálytársai voltak a lévai tanítóképzőből. Közöttük volt a kék szemű, szőke hajú szerény Ciger Jóska is, akiből évek múlva a szlovák irodalom egyik jeles képviselője lett. Az olvasók J. C. Hronsky néven ismerik.

Nyáron a vadszőlővel befuttatott folyosó lett a „hivatalos“ helyiség. A kör tagjai bemutatták eredeti írásaikat, szavaltak, s ha megúnták, akkor elővették a hegedűit, eljátszották a legújabb nótákat; az egész utca visszhangzott a Rácsos ablaktól és a Szomorú a nyárfaerdötől. Mi, kis gimnazisták elismeréssel adóztunk a tanítójelölteknek, akik sokkal többet tudtak nálunk. Az ante-apudot ugyan nem fújták és a konjugatio periphrastica sem bántotta ő- ket, de jobban felkészültek az életre, és sok mindent előre elraktak a tarsolyukba. Itt ismerkedtek meg a dekadensnek bélyegezett Adyval. Ma is hallom még, amint bátyám lelkesen szavalja A proletárfiú versét vagy az Álmodik a nyomort. Milyen szépen tudta szavalni, hogy „...kevesebb vért a köhögésnél és a munkánál több erőt...“ Ö is „proletárfiú“, volt, mert hivatalnok árvája ide, hivatalnok árvája oda, bizony pontosan olyan életünk volt, mint Ady proletárgyerekeinek. Csak a ruhánk nem volt rongyos, de az éhezésből bőségesen kivettük részünket.

Aztán bátyám mint jeles tanuló, felkerült a budai tanárképzőbe. Mindjárt a második félévben afféle „kifutó“ tanársegéd lett Gyulai Ágost tanár úrnál, aki nagyon megkedvelte őt.

1915 májusában vonult be a nyitrai tizennegyedik honvéd gyalogezredhez. Útjaink így hosszabb időre elváltak egymástól. Én még tovább jártam iskolába, egyre többet éhezve, egyre többet fázva, s egyre rosszabb jegyekkel a bizonyítványokban. Nadrágomat még tizenhat éves koromban is édesanyám varrta, mert így sokkal kevesebbe került. Szégyelltem is magam, nem is. Alig tizenöt éves koromban én is verselni kezdtem. A csitri lányok ál-Pe- töfinek kereszteltek. De ugyanúgy nevezett Boros tanár úr is, aki a hatodikban a poétikát tanította, s ha magyaróra volt, felolvasta éppen akkor megjelent szörnyű versemet, ez persze nem zárta ki, hogy meg ne buktasson magyarból.

Bátyámtól 1916 elején kaptunk utoljára tábori lapot. Édesanyám egyre jobban aggódott, hogy mi lehet kedvelt nagyfiúval. S a szűkszavú katonai jelentésekből inkább kiéhezhettük, mint megtudtuk, hogy sokez- redmagával ő is orosz fogságba kerülhetett. Most már onnan várta a híradást, de hiába. Sok édesanya aggódott hasonlóképpen fiáért. De arról nem érkezett hír, hogy elesett volna, s az anyasziv egyre reménykedett.

M

egint évek teltek el, köziben én is ugyanahhoz az ezredhez vonultam be, ahová bátyám. Az ő katonatársai akkor már hadnagyok voltak, az orosz, román vagy olasz fronton harcoltak, de írták a tábori lapokat, és megnyugtatták az édesanyákat.

1917-ben kitört a nagy orosz forradalom. Akkor már sok anya reménykedett, hogy namarább viszontláthatja „elveszett“ fiát. Valóban 1918-ban csapatostól jöttek a

volt orosz foglyok. A sors és a katonai parancsnokság rendelése folytán 1918 nyarán én is a nyitrai hadifogoly-igazoltató alakulathoz kerültem. Minden foglyot megkérdeztem, nem tud-e valamit testvérbátyámról. De ők más arcvonalban voltak, nem tudtak róla.

Aztán jött a mi forradalmunk is. 1918 végén már minden anya hazavárta katonafiát. Jöttek mindenfelől, akadt olyan, aki bátyámmal is találkozott, de csak annyit tudott mondani, hogy életben van, mint hallotta, belépett a „vörösök“ közé, úgyhogy egyhamar hiába várjuk. De édesanyám csak várt, csak várt. Közben 1919- ben már nálunk is kitört a „vörös forradalom“, „kisfia“ a magyar vörös hadsereg századparancsnoka lett, s éppen a Léva körüli harcokban mutatta meg, hogy gyermekkori városa védelmében ott van a többiek között.

Rám a vörös hadsereg visszavonulása u- tán nem sok jó várhatott. Hónapokon át tengődtem a magyar oldalon, amíg a kiadott amnesztiarendelet alapján minden volt vöröskatona hazatérhetett.

Most már megint ketten vártuk Gábor bátyámat. De még csak hír sem jött felőle. A továbbtanulásra semmi reményem

sem lehetett, így 1920 elején tanítóskodni kezdtem. És csak 1921 karácsonyán jelentette édesanyám, hogy bátyám is „hazajön".

A levél Swinemündében kelt, ahol a volt hadifoglyokat csoportosították, kihallgatták. Egy kicsit gyanús volt, hogy ilyen későn térnek

haza, de azért csak továbbították

őket abba az utódállamba, ahonnan elszármaztak. Mivel bátyám Lévát jelölte meg utolsó lakóhelyéül, Lévára irányították. Itt kezdődött mindjárt az első „támadás“. Ő Balassagyarmaton született, de apám halála után a Bars vármegyei árvaszék a Léva melletti Garamszőlőst jelölte ki illetőségi helyünkül, mert boldogult nagyapám, aki a besztercebányai püspöki uradalom erdésze volt közel négy évtizeden át, itt szerzett községi illetőséget. A papír ellen nem tudtak mit tenni. Másféle fegyverekkel próbálkoztak. Ott akarták tartani katonai szolgálatra, de kitűnt, hogy gyomorbajos, nem bírja el a katonaéletet.

1922 elején aztán átmenetileg békén hagyták. Lídia sógornőmmel, akivel Irkutszkban hozta össze a sors, édesanyámnál telepedtek le a kis szobában.

Amikor hosszú évek után először találkoztam vele, meglepett, hogy haja majdnem megőszült, holott nemrégen múlt csak huszonhat éves. Jóval később tudtam meg, hogy ezt a korai őszülést az Irkutszkot ostromló fehérgárdistáknak köszönheti, a- kik a város bevétele után halálra ítélték, mert nemcsak bolsevik párttag, hanem a művészeti ügyek népbiztosa is volt. Szerencsére a vörösgárdisták másnap visszafoglalták a várost. Hát bátyám ennek a jegyét viselte magán.

Először közömbös, inkább a családot é- rintő dolgokról beszélgettünk. Én elmondtam,“ hogy tizenkilencben vörös századparancsnok voltam, s ezt állandóan a szememre vetik. Ö csak mosolygott. Azt is elmondtam, hogy fiatal fejjel megnősültem, s már egy kislányom is van. Ez már mindkettőjüket érdekelte, s megígérték, hogy hamarosan meglátogatnak Panyidarócon, a Losonc melletti kis faluban, ahol akkoriban tanítóskodtam.

így éltünk együtt pár hétig. Az egyik szobában ők aludtak, a másikban mi. Lídia sógornőmmel németül beszélgettünk, akkor még nem tudott magyarul, csak később tanult meg édesanyámtól és az idegenektől, mert mint írta: „Gábor van egy nagy kútja, nem akarsz magyarul beszélni“.

Az együtt töltött hosszú téli estéken megtört a jég, most már magától is beszélni kezdett. Először a krasznojarszki tiszti fogolytáborról, ahol ezer meg ezer hadifogoly tiszt élt a barakktáborban. Említette a Szibériai Újságot, a tábor magyar lapját, amelyet Elek Artúr szerkesztett, és ő volt a segédszerkesztője. Lassan megtudtam, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom híre későn érkezett el hozzájuk, de ennek hatására a hadifogoly tisztek mintegy íratlan parancsra két részre oszlottak. A kisebb rész a forradalom oldalára állt, hiszen már azelőtt is „forradalmároknak tartották őket. A nagyobb rész várt. A nemzetközi egyezmények értelmében haza kellett szállítani őket. Bátyám 1918 januárjában lépett be az orosz bolsevik pártba, Lenin pártjába. (A ma itt élő kortársak közül akkor Szántó László fogolytársa és pesti főiskolai kollégája álltak hozzá legközelebb).

Aztán beszélt a fehérgárdistákról, a külföldről pénzelt intervenciókról, a felszabadított orosz muzsikokról, akik Leninben a megváltójukat látták, az 1905. évi forradalomban már megedzett munkásságról, a- mely egyöntetűen Lenin mellett állt, s magáról Leninről, akit később Moszkvában ismert meg, ahol pártiskolába járt, mert feladatot szántak neki adni itthon. Csodálattal beszélt Lenin óriási munkabírásáról, arról az acélos akaratról, amellyel az orosz népet ki akarta emelni évszázados tespedé- sébői, a nagy villamosítási tervről, amelyről Lenin is tudta, hogy csak így kapcsolódhatok bele a milliós tömeg a világ gazdasági kultúrájába, s arról a roppant haladásról, amelyet az írástudatlan orosz tömeg mindjárt a forradalom első éveiben tett.

így tanultam meg tőle, hogy tulajdonképpen mit is akar a kommunizmus. Aztán sokat beszéltünk irodalomról, az oroszok közül Tolsztoj, Gorkij voltak a kedvencei, a világirodalomból Wells, Galsworthy, Ana- tole France, Gerhardt Hauptmann. A magyar költők közül Ady foglalta el az első helyet, az írók közül Móricz Zsigmondot szerette.

1922 elején Losoncon nagyon erős volt a kommunista párt. Be-bejárt közéjük, előadásokat tartott a marxizmusról, a tizen- hetes forradalom okairól, lefolyásáról, de elsősorban Leninről. Szoros kapcsolatot tartott fenn dr. Herz Sándor fogorvossal, a kiváló elméleti kommunistával, akivel később Moszkvában megint együtt voltak.

I

de, a kis tanítói lakásba kapta meg a levelet, amelyben felszólították, hogy azonnal vegye át a Kassai Munkás szerkesztését. így került 1922 tavaszán Kassára. E- Ieinte egyedül, később Lídiát is odavitte, s Kassán kezdte el két éven át tartó munkáját, amellyel a magyar kommunista sajtót kiépítette. Míg a polgári újságírók több ezer koronás havi fizetést kaptak, ő szerény szerkesztői fizetését is részletekben kapta meg a párttól, de természetesnek találta — nem a pénzért, hanem az eszméért dolgozott. Egyetlen szobában laktak, bútorra nem került. És sokszor megtörtént, hogy hálóholmiját is előkészítette, mert nem tudta, mikor jön érte a rendőrség, hogy az éjszakát a fogdában töltse. Mint felelős szerkesztő, a lapban megjelent minden egyes sorért személyesen felelt. Lassan annyi sajtóper gyü- lemlett fel ellene, hogy abból csak a csodálatos véletlen találhatott volna kiutat. De dolgozott, vidáman vette a munkát, tanított, nevelt, s a kitűnően kiépített kassai pártszervezetben égett keze alatt a munka. Különös gondot fordítottak az ifjúság nevelésére. Édesanyánk beszélte el, hogy egy a gyerekeknek szervezett párt- uszonnán az egyik kisfiú arra a kérdésére, hogy miért nem eszik több kalácsot, azt felelte: „Nem lehet, mert akkor a többieknek nem jutna“. Az én árván nevelődött édesanyám büszke örömmel gondolt kommunista nagyfiára, aki ilyennek nevelte az ifjúságot.

Közben Lídia egyre több barátnőt szerzett. Megtanult magyarul, persze „barátnői“ nem a felső tízezrekből, hanem a munkásasszonyokból kerültek ki. Ritkán talált kommunista pártfunkcionárius megértőbb, segíteni kész élettársra. (S ha Lenin nagyszerű élettársára gondolok, egy kicsit mindig Lídia sógornőm is eszembe jut).

1924 tavaszán aztán betelt a pohár. A sajtóperek egyre áradtak, a felelős szerkesztőre sokéves börtön és sok ezer koronás pénzbírság várt. A börtönbüntetést két életen át sem tudta volna leülni, nem is beszélve a pénzbüntetésről, hiszen máról holnapra élt másodmagával, s a párt sem volt olyan helyzetben, hogy ezreket fizethetett volna. Akkor a polgári demokrácia rendőrsége gondolt egy nagyot és merészet. A rendőrigazgató magához kérette bátyámat, és azt mondta neki:

— Nézze, szerkesztő úr! Ha akarnék, akkor sem segíthetnék magán, mert én a sajtóperekbe bele nem szólhatok. A rendőrség nem szólhat bele a polgári biróság dolgaiba. Maga is jól tudja, hogy a polgári bíróságnál vajmi kevés esélye lehet. De mint rendőrigazgató, annyit megtehetek, hogy hivatalosan kiutasíthatom magát. Nézzen utána, hogy moszkvai elvtársai helyet adjanak magának.

Az akkori prágai szovjet misszió tudtával bátyámat büntetlenül kiengedték Csehszlovákiából. Maga a rendőrigazgató kísérte ki az állomásra, hogy biztos legyen abban, hogy valóban elutazik. S amikor bátyám elhagyta a csehszlovák határt, nagy kő esett le nemcsak a kassai rendőrigazgató, hanem az egész kommunistaellenes tábor szívéről. Egy veszedelmes agitátorral kevesebb tartózkodik az állam területén.

M

oszkvában Gábor bátyámat szívesen fogadták. Legnagyobb gondot akkoriban még a lakáskérdés o- kozott, ezt régi barátjuk, bátyám harcostársa, Zalka Máté (a későbbi legendás hírű Lukács tábornok, úgy oldotta meg, hogy egyetlen szobájukba fogadta a Farkas házaspárt. Hetekig éltek náluk, amíg külön szobát, később külön lakást nem kaptak.

Bátyám aztán írogatott, szerkesztett, később a gazdaságtudományi egyetem tanára, majd a Plechanov Intézet igazgatója lett. De mindezt csak sokkal később tudtam meg.

Amikor külön lakásba kerültek (s nem is akármilyenbe, mert a Kreml szomszédságában hárómszobás lakást kaptak), szinte mindennapos vendégük lett Münich Ferenc. A két emigráns magyar akár órák hosszat is képes volt magyar nótákat énekelni, s az is megtörtént, hogy minden átmenet nélkül ropni kezdték a csárdást. A magyar vérnek valamilyen úton-módon ki kellett belőlük törnie.

A harmincas évek elején lévai látogató kereste fel őket. Egy bájos fiatalasszony édesanyám kérésére meglátogatta őket. A- mikor becsengetett, Gábor bátyám nyitott neki ajtót. S Annuska magyarul köszönt:

— Jó napot kívánok. Itt lakik kérem Farkas Gábor?

Bátyám ámulva nézte a fiatalasszonyt, szinte szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől. a«1

Annuska hamar meg is mondta, honnan jön.

— Én Léváról jövök, az édesanyjától, Erzsi nénitől.

— Ö. Te drága teremtés! — kapta karjaiba a vendéget bátyám és máris hí*ta Lídiát. — Hamar gyere, anyucinktól érkezett vendég.

Lídia éppen a konyhában foglalatoskodott. Litvinovot, a külügyi népbiztost várták vacsorára. Lídia neki készített töltött káposztát. (Bátyám osztályvezető is volt a külügyben).

S Annuska magával hozta azt a kínai porcelán csészét, amelyből bátyám szokta inni teáját. Édesanyám élete végéig féltő gonddal őrizgette, dehogy adott volna valakinek inni belőle. Csak én foghattam a kezembe, amikor hazamentem.

Megjelent könyveimet szorgalmasan küldözgettem Moszkvába. Elküldtem többek között az 1932-ben megjelent, általam szerkesztett irodalmi olvasókönyvet is, amelyben elírás folytán Gorkijt elparentáltam. Két-három hét múlva azt irta bátyám:

— Édes Pistikém! Roppant jól mulattam a könyveden. T. i. a múlt pénteken részt vettem egy irodalmi esten, ahol Gorkij is jelen volt. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle, vajon ő-e? Gorkij csodálkozva nézett rám, mire hamar elmondtam, hogy van Csehszlovákiában egy öcsém, az már elparentálta magát. Gorkij kesernyésen elmosolyodott és arra kér, hogy engedd még pár évig élni, szeretne még sok mindent csinálni.

Erről a levélről mélyen hallgattam. Talán még ma is szégyenkezve venném a kezembe, ha a háborúban minden oda nem veszett Volna.

Általában elég sűrűn leveleztünk. Szívesen emlékezett vissza a Kassán eltöltött küzdelmes évekre, s egyszer azt írta:

— Minden áldott munkanapon végigmegyek a Vörös téren. Gondolatban sokszor ott vagyok a lévai Honvéd utcában, s akkor visszaemlékezem a kis konyhára, az első versekre, az Otthon Körre, elmúlt fiatalságomra. Milyen hosszú is volt az út, amely a Honvéd utcától Kassán át a moszkvai Vörös térig vezetett. Mindig megállók a nagy Lenin mauzóleuma előtt, és néma tisztelettudással köszöntöm őt. A proletárok nagy tanítójában az én egykori nagy tanítómat is tisztelem.

Aztán megszakadt köztünk a levelezés. Más idők jöttek, újabb világégés fenyegetett. Sokáig nem tudtunk egymásról. Én csak hosszú évek múlva tudtam meg, hogy elég fiatalon meghalt. Nevét bevésték a szovjet állam építéséért harcoló kommunisták nevei közé.

L

ídiával évekkel később találkoztam. Hónapokat töltött nálam, s elbeszélte egész későbbi életüket. A sok-sok ezer kommunista harcos között bátyámat is alaptalanul bevádolták. Az alaptalan vádakért életével fizetett, amelyet 1918 januárjától a szovjet állam építésére áldozott. A legfelsőbb szovjet katonai törvényszék a hősöket megillető tisztelettel rehabilitálta, Lídia az özvegyeket megillető legmagasabb nyugdíjat kapja.

És váltogattuk a leveleket, mindig magyarul, mert Tallinban, szülővárosában minden magyar lapot megvásárol. Nemhiába szerették meg őt az egykor Moszkvában élő magyar emigránsok, mert ha te-1 hette, mindig magyarul beszélt. S ha magyarok kerülnek Tallinba, ott van minden rendezvényen. Farkas Gábor özvegye úgy érzi, hogy ezzel férje emlékének tartozik.

A Honvéd utcában már csak én kereshetem fel a régi kis lakásunkat. S ha el- járogatok édesanyánk sírjához, mindig akad idősebb lévai kommunista, férfi is nő is, aki a legnagyobb szeretettel szól bátyámról.

S ha végigmegyek a régi utcán, magamban azt mondogatom:

— Most Farkas Gábor utcájában járok.-