Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-03 / 9. szám
4 új ifjúság 1908-ban, mint fiatal szabósegéd elindultam Békéscsabáról, hogy megkeressem szerencsémet. Párizsba mentem. Dolgoztam kis műhelyben harmadmagam- mal és nagy, többszáz munkást foglalkoztató konfekcióiizemben is. Tizenhét éves voltam akkor, sokat akartam látni és tanulni. Elmentem munkásgyúlésekre is, hallottam Jaurés gyújtó beszédeit, esti előadásokat hallgattam a Sorbonne-on, amelyeken történelmi, politikai, gazdaságtan! kérdésekről folyt a szó. Az orosz elvtársak hívtak s én szívesen mentem velük. 1908-ban voltam náluk először, nem emlékszem pontosan, melyik napon. Lehettek vagy harmincán, többnyire munkások. A klubszerű helyiségben két sorban ülték körül az asztalt, s nagy figyelemmel hallgattak egy egyszerűen öltözött, vöröses sza- kállú embert. — Ez Vlagyimir Iljics — mondták nekem. Akkor láttam Iljicset először. Első pillantásra semmi feltűnő nem volt rajta. Öltözéke, sőt még kis hegyes szakálla is olyan volt, mint amilyet akkoriban sok francia munkás viselt. Gyárban vagy utcán nem vonta volna magára figyelmemet. Itt azonban, az orosz emigránsok közt, rögtön észrevettem, hogy Vlagyimir Iljics vezető ember. Az összejöveteleken tőle kérdezték a legtöbbet, tőle várták a viták eldöntését, ő magyarázta meg, ha valami nem volt elég világos. Vezető volt, erre főleg abból a szeretetből és tiszteletből következtettem, amellyel a kör tagjai körülvették. Roppant élénk mozgású, mindig derűs, sőt kedélyes is, emellett hallatlanul nyugodt — ilyennek látom öt most is magam előtt. Iljics a logika fegyverével győzött, csodálatosan világos érveléssel, amelyhez foghatót azóta sem tapasztaltam. De más is megragadott Iljicsben: egyszerűsége, közvetlensége. Az összejövetelekre vidáman, mosolyogva érkezett, elbeszélgetett az emberekkel, mindenkit jól ismert. Amikor először mentem el gyűlésükre, azonnal észrevett, megszólított, megkérdezte, hogy hívnak, honnan jöttem. Azt mondtam, magyar vagyok és Petrov- szlö'nak hívnak. Iljics erre mosolyogva jegyezte meg: — A neve után akár orosz is lehetne. Majd megkérdezte: — Maga munkás? Érdeklik ezek a dolgok? Olyan közvetlenül beszélt velem, mintha régi jó ismerősök lettünk volna. ■ Lenin a Kremlben lakott Magánlakása egészen egyszerű és igénytelen volt. Nem egy munkáslakásban jártam már, ahol a berendezés jóval gazdagabb volt, mint a „mindenható moszkvai diktátor“ otthonában. Lenin feleségét és nővérét vacsoránál találtam. Mindjárt szívélyesen kínáltak, hogy tartsak velük. A vacsora a nehéz időknek megfelelően egyszerű volt: tea, fekete kenyér, vaj, sajt. Később Lenin nővére „a vendég tiszteletére“ utánanézett, hogy nem akad-e valami „édesség“, és boldogan bontott ki egy kis üveg eperbefőttet. Köztudomású volt, hogy a parasztok bőséges liszt-, szalonna-, tojás-, gyümölcs- stb., küldeményekkel kedveskedtek „az ö Iljicsüknek“, de az emberek azt is tudták, hogy mindebből semmi sem marad Lenin háztartásában. Minden a kórházakba és a gyermekotthonokba vándorolt; Lenin családja szigorúan tartotta magát ahhoz az alapelvhez, hogy nem szabad jobban élni, mint a többiek, vagyis a dolgozó tömegek. Amikor Lenin megérkezett, és valamivel később felbukkant egy nagy macska, amelyet a család örömmel üdvözölt, és amely a „diktátor“ vállára ugrott, majd pedig az ölében kényelembe helyezkedett, valóban az lehetett az érzésem, hogy odahaza vagyok. Amikor Lenin betoppant, mi, asszonyok, éppen művészeti, népművelési és nevelési kérdésekről vitatkoztunk. Én lelkes csodálattal beszéltem a bolsevikok egyedüláiló, gigászi kultúrmunkájáról, a művészet és a nevelés űj útjait kereső alkotó erők eleven kibontakozásáról. Lenin azonnal élénken bekapcsolódott a beszélgetésbe. — Azoknak az erőknek az ébredése és tevékenykedése, melyek új művészetet és kultúrát akarnak teremteni Szovjet-Orosz- országban, jó dolog, nagyon jó — mondotta. — E fejlődés viharos üteme érthető és hasznos. A forradalom kiszabadítja az addig bilincsbe vert erőket, és a mélyből a felszínre hajtja őket. A magántulajdon alapján álló társadalomban a művész árut termel a piac számára, vevőkre van szüksége. A mi forradalmunk felszabadította a művészeket, ezeknek a nagyon is prózai feltételeknek a nyomása alól. Pártfogójuk és megrendelőjük most a szovjet állam. Minden művész, és mindenki, aki annak tartja magát, él azzal a jogával, hogy szabadon, eszményei szerint alkosson. De persze, mi — kommunisták vagyunk. Nem ülhetünk ölhetett kézzel és nem hagyhatjuk, hogy a káosz tetszése szerint kavarogjon. Ezt a folyamatot is tudatosan, biztosan kell irányítanunk, és meg kell kísérelnünk eredményeit kialakítani, meghatározni. Lenin rendkívül fontosnak tekintette a tömegek sokoldalú kulturális fejlődését. Azt tartotta, hogy ez a forradalom egyik legnagyobb vívmánya, a kommunizmus megvalósulásának biztos záloga. — A Vörös Október — mondotta nekem egy másik alkalommal — széles utat nyitott a legnagyobb arányú kultűrális forradalom számára, amely a megkezdődött gazdasági forradalom alapján, azzal állandó kölcsönhatásban valósul meg. Képzelje el a férfiak és nők millióit, akik különböző nemzetiségűek és fajtájúak, és a kultúra különböző fokain állnak. Nos, ezek most mind előre igyekeznek, az új élet felé. 1921 őszén Szuhe-Bator vezetésével mongol delegáció utazott Moszkvába, hogy aláírja a Szovjet-Oroszország és a népi Mongólia közti első barátsági szerződést. Az a megtiszteltetés jutott osztályrészemül, hogy tagja lehettem ennek a küldöttségnek. November 3-én került sor a szerződés aláírására, utána Vlagyimir Iljics Lenin fogadta delegációnkat, és szívélyesen elbeszélgetett velünk. Jól emlékszem, kijelentette: nagyon örül annak, hogy a mongol népi állam elűzte földjéről valamennyi ellenségét, és most új életét építi. Szovjet-Oroszország dolgozói nevében sikert kíván a mongol népnek abban a nagy munkában, amelyet Mongólia népi-forradalmi pártja és kormánya megkezdett. — Ahhoz, hogy a népi Mongólia örökre megszilárdíthassa vívmányait, bővítenie kell kapcsolatait a szovjet kormánnyal — hangsúlyozta. Sokáig beszélgetett a delegáció tagjaival. Figyelmesen hallgatta információinkat, élénken érdeklődött a népi Mongólia életének legkülönfélébb problémái iránt, hasznos tanácsokat adott. Többek között felhívta figyelmünket, hogy okvetlenül emelni kell a mongol nép közoktatási és kulturális színvonalát. Ugyanakkor hangsúlyozta: minden eszközzel fejlesztenünk kell saját gazdaságunkat, hogy ki lehessen elégíteni a nép szükségleteit. — Ha majd ezeket a feladatokat végrehajtják, felemelkednek a fejlett európai államok színvonalára — mondotta. Kijelentette, hogy a szovjet állam minden tőle telhető módon segíteni fogja Mongóliát, hiszen a megkötött szerződés a barátság, az egyenlőség és a testvériség szerződése. — Testvérekként kell előre haladnunk, mindig segítve egymást — tette hozzá. Az élet gyakran sző regényeket. Színes, fordulatos regényt, felülmúlva az író fantáziáját, gazdag képzeletvilágát. És vannak időszakok, melyek egyenesen szülik a regényhősöket. Huszonöt évvel ezelőtt is éppen ilyen időket éltünk. Hazánk felszabadításának minden egyes mozzanata tollhegyre kívánkozik. Különösen megható esetet tartalmaz Síd község krónikája. A detektívregény mellékízével ható történet a község negyed évszázaddal előtti felszabadításához fűződik. A mai generáció már csak hallásból vagy olvasmányaiból ismeri hazánk történelmének legdicsöbb napjait. Állítson az írás emléket e kornak és hőseinek. ☆ • Szovjet Karélia Csalma falucskájában élt családjával csendes meghittségben Pavel Andrejevics Ganyev erdömun- kás, amikor a fékeveszett német fasizmus megtámadta hazáját. A négyéves kislány és kétéves fiúcska édesapját először felmentették, később a hadihelyzet rosszabbodása miatt behívták szolgálatra. Sűrűn jártak a levelek a frontról; Élek, nincs semmi bajomi Aztán 1945 januárjában a jól Ismert kézírással címzett levél helyett hivatalos borítékot hozott a posta, benne a hadosztály-parancsnokság közleménye: „Férje, a Vörös Hadsereg bátor katonája a haza védelmében, 1945. január 4-én hősi halált halt. Katonai pompával temették el.“ ☆ A fájdalom elmúlik a seb beheged, de a sebhely marad. A Ganyev Hú felcseperedett, és ahogy értelmesebb lett, egyre gyakrabban foglalkoztatta édesapja sorsa. Különösen az gyötörte Albert Pavlovics hajó- gépészt, hogy azt sem tudja, hol nyugszik édesapja. Utolsó reménysugárként levelet írt abba az országba, ahol apja elesett. A levelet a hadosztály-parancs nokság jelentése alapján a következőképp címezte: Cseho- szlovackij ujezd, Orelikovo, az iskola igazgatójának. A különös címzésű levelet Ojezd nad Lesy kilencéves iskolájának igazgatója kapta kézhez. Megindult a nyomozás, mert Csehországban legalább egy tucat Ojezd és Ojezdec nevű település van. Az iskola tanulói nagy kedvvel nyomoztak az Ismeretlen szovjet katona sírja után, levelet írtak minden Ojezd és Ojezdec község iskolájába. Hiábavaló volt azonban igyekezetük, az iskolákból azt a választ kapták, hogy a községben nem emlékeznek az elesett szovjet katonára. Végül úgy döntöttek, hogy meghívják az ifjabb Ganyevet. A becses vendég megérkezett, és elhozta magával az apja halálhírét tartalmazó jelentést. A megsárgult, de még jól olvasható irat alapján némi fejtöréssel megállapították, hogy a kis kezdőbetűvel írott „ujezd“ — járást jelent. A járás neve pedig nem Orelikovo, az „0“ betűnek vélt kézjegy valójában nagy „F“ betű, vagyis a járás neve Feli- kovo. A térkép alapján megállapították, hogy lényegében a fülek! járásról van szó, mert a hadijelentés további részében utal bizonyos Síd településre és kerti dűlőre. S a volt füleki járásban valóban van Síd község. Miután helyes nyomra bukkantak, az események gyorsan követték egymást. Albert Pavlovics elutazott Sídre. Magával vitte édesapja fényképét. Számára ez volt az utolsó remény, hogy megtalálja édesapja sírhelyét, akire voltaképpen nem is nagyon emlékezett. A helyi nemzeti bizottság irodájában összegyűltek a front át- vonlásának élő tanúi. Kerekes János bácsi, a párt alapító tagja, az. öreg kommunista, akit a rimaszécsi szovjet parancsnokság Síd község első bírájává nevezett ki és Mihály András, aki szintén segítette a szovjet csapatok felvonulását. Szilveszter előtt két nappal érkezett az első orosz előőrs Síd határába. A német hadvezetés megerősített állásokat épített a környező dombokon. Több napig tartott az ádáz küzdelem, nagy veszteségek voltak mindkét részen. Mihály András visszaemlékezése szerint január 4-én talált rá a sebesült Pavel Andrejevics Ganyevra. Félig megfagyva, ma- gatehetetlenül feküdt, rengeteg vért vesztett. A szovjet katonák segítségével bevitték az iskolába, de már nem tudták megmenteni. Huszonhat társával együtt helyezték örök nyugalomra a falu alatt húzódó kerti dűlőben. így került a kerti dűlő neve a szovjet parancsnokság jelentésébe. A fénykép alapján Kerekes János és Mihály András teljes biztonsággal megállapította, hogy Pavel Andrejevics is ott volt a hősi halált halt szovjet katonák között. ☆ Megható, jelképes ünnepély keretében búcsúzott aztán a fiú hős apjától a község felszabadításáért elesett huszonhat szovjet katona tiszteletére emelt emlékmű előtt. A harcosok tetemét még közvetlenül a háború után elszállították a zólyomi közös sírba. A megilletődött fiú el-elcsuk- 16 hangon hálálta meg a sídiek- nek, hogy ápolják élesapja emlékét. Vajon meghálálható-e viszont az az áldozat, melyet Pavel Andrejevics Ganyev és honfitársai a sídiekért, és hazánkért hoztak? P. L. .« N N «-is > s a 2 ü 0) o í»-: O, 2 js 4) ^ IS .-N ^ C/5 O ^ áCQ ^ o c VI o s CQ u co a
