Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-03 / 9. szám

Necsak ezen a napon .V ‘ *: ­A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR FIATALOK LAPJA XIX évf 1970 Március 3. Ars 1.— KPs Nem szeretjük azt, aki arra kény­szerít bennünket, hogy ne azok le­gyünk, amik vagyunk, de azt sem szeretjük jobban, aki arra kénysze­rít, hogy azoknak mutatkozzunk, amik vagyunk. Azt szeretjük, aki azt hiszi, hogy azok vagyunk, amik lenni szeretnénk. V a 1 ér y Március 8-a nemzetközi nőnap. Utcáinkon évek óta a megszokott képet látjuk: Reggel a gyere- : kék hóvirággal a kezükben sietnek az iskolába^ ’ hogy a közelgő tavasz első hírnökével köszöntsék tanítónőiket. Délutánra ez a kép annyiban válto- ' zik, hogy ilyenkor már a családapák lépegetnelj méltóságteljesen egy-egy csokor virággal, hogjj! otthon feleségüknek, leányuknak kedveskedjenek^ Nem maradhatnak el a vállalati ünneplések sémi A vezetők legalább ilyenkor néhány köszönő szót mondanak a munkahelyek nödolgozóinak, és a férfiaknak egy újabb alkalmuk nyílik a szórako­zásra. A nemzetközi nőnap kétségtelenül átment á köztudatba, a hivatalos esemény meghitt családi ünnepséggé vált. Jól van ez így, úgyis keveset gondolunk az otthon néha második vagy harmadik műszakban dolgozó asszonyokra. Valljuk be, alig jut már eszünkbe a nemzetközi nőnap eredeti küldetése. Pedig épp hatvan évve^ ezelőtt a koppenhágai nemzetközi nőkonferenci^ határozták el a jelenlevő küldöttek Zetkin Klára javaslatára, hogy március 8-át a dolgozó asszo«! nyok harci ünnepeként ülik meg. Az akkori jelszó | a nők egyenjogúsítása, gyermekeik emberibb éa jobb élete és a béke volt. E jelszó alatt harcoltak a haladó asszonyok és leányok. A nemzetközi nő­napot 1911. március 8-án a német munkásasszo­nyok ünnepelték meg először. Azóta elterjedt az. egész világon. Azóta elterjedt azegészvilágon. benjamin LASZLÖ: Két évtized Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap. Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap. Rendet csinálsz a házban, vesződd! pénzügyekkel; ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel. Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok, leszid goromba árus, morózus hivatalnok. Vár a teknő, a tűzhely, varrógép - s még mi minden! Ügyetlen választottál, látod, amikor engem; lélek kalandosát, örökkön tépelődöt, kapkodót, megviselt idegzetű elődök nyugtalan ivadékát; költőt, kinek nem ízlett a testi munka malma, se hivatal, sem üzlet; ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan; búsong csak, a világ bajával megrakottan. Láttam én, megjegyeztem, még könnyebb léptű táncos idődben mennyi szivet, szemet vonzott magához szép lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd. Kérlelték derekabbak, hogy választ adj, igenlőt — mégis hozzám szegődtél. így lett minden napod tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond. Talpon csak, egyre résen; bajban voltál a higgadt, tudtál bármely keserven álarcot venni, vígat — voltál hozzám igaz, ha kellett; színleléssel, nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel. Ö, asszony! karok, lábak, ti kulcsolódók, összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót! Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen, magad hajlítva hozzám, tartottál; szét ne essem! S mivel tölt meg a kor? szerelmed mire őriz? nemes bor lesz-e életem, vagy poshadó esővíz? — mit gondoltál te azzal! lelkedben élt olyan hit — De jó is volna hinni magamban tizedannyit... Becsapódott mögöttünk immár két évtized két nehéz kapuszárnya — mit bír el még a szived, mit látsz kecsegtetőt, háttal az ifjúságnak? Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad; be vagy kerítve végképp; egy férfi, négy gyerek, ragadozó fogakkal faljuk fel életed. Lázadtál volna fel! — ne mondd, hogy nincs okod rá; hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá. Te mégse lázadoztál — voltál, hogy én lehessek; adtál oly egyszerűen, mint fényt égitestek. S én mindent elfogadtam, magától értetődőn, szelídségnek hazudván alantam férfigőgöm, s adtam nevet neki; Sors, Hivatás, Költészet! Futnánk el már előle, dobnám el az egészet, zajostul, sikerestül, sikerestül, kínostul odahagynám, bújnék egy zugba veled, kényéren élni, hagymán, ha másképp nem találhatsz pihenőt már, nyugalmat, Hőség és fagy között még nyárvégi jó fuvalmat. Futnék, vinnélek el... s aztán, ha mégsem így lesz — segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz! Nem ittam életemnek fenékig még a rosszát, sebek várnak, kudsrcok, csont-hajlító Canossák, s az ördög tudja, még mik — s nem bírok szökni mégsem. Valamit kezdtem ifjan; hát lássuk, mire végzem! Sorsom előre lódít? korán a föld alá tesz? Nekem e sors fonákja, a rossz is ■— mint a mágnes. Töprengvén bűntudattkl mindez eszembe ötlött, miközben hánykolódó szívem jelenti jöttöd. Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra, ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra; hajad rendezgeted lesimitod a szoknyád, élénkebb ívre húzod ajkad halvány nirossát. Most, hogy leülhetsz végre, gyoreVsirás se hajszol, foglalkoznál magaddal — de üködben elalszol. 1

Next

/
Thumbnails
Contents