Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-03 / 5. szám
#• III Negyvenen felül SIPOS GYULA: A leves mär halkan duruzsolt a fazékban, kis lángon, lassú fövéssel, így kell ezt, hogy az Izek jót érlelődjenek, de a darabos részek ne tőjjenek szét apró cafatokká Az agronómus tiszta kanalat vett elő, merített egy csipetnyit, megfújkálta és szürcsölve ízlelgette. — Nem felejtettünk ki semmit — mondta megelégedetten. De az esze már nem ott járt. — Most jön a munka kényesebb része. Mert a tárkonyos halleves rutin-étel, no, akárki akármit mond. Már a bevásárlásnál majdnem készen van, ikra, halfiié, becsületes tejföl és amihez a legnehezebb hozzájutni: jó ízű tárkony, amelyik csak akkor igazán zamatos, ha virágzás idején szedték. Hanem a nyárson sült ponty, az már műalkotás. Most pedig ez következik: a szeletelés precíz munkája, és aztán az összerakás úgy, hogy minden szelet között megfelelően illeszkedjék a szalonna meg a hagymakarika, a fűszerezés, s végül az egészet ráhúzni a nyársbotra, mintha az a hal sose lett volna szétszeietelve. — Nem unod? — kérdezte a sovány orvos. — Asszonynak való munka ez. Vörös bort töltött a két pohárba, amelyik a láda sarkán állt, s összenőtt fekete szemöldöke alól gúnyolódva nézett barátjára. Alacsony ember volt az orvos, s így a kisszéken kuporogva szinte gyereknek látszott a kövér, piros képű agronómus mellett. Pedig egyidősek voltak. — Bölcs gondolat — nyúlt az a pohárért, miután kezét megtörölte a hosszú háziasszony-kötény sarkában. — Az ilyen műtét előtt egy pohár bort megengedhet magának az ember. Ittak, aztán az agronómus a szeleteléshez látott. — Asszonynak való? — zsörtölődött közben. — A feleségem máig sem tudta megtanulni. Sokszor mondom is a gyerekeknek: megemlegetítek még az apátok főztjét! De te is megemlegeted. — A fene érti ezt — morogta az orvos, és újra töltött magának. Az agronómus nem is hallotta a dörmögést, úgy belemerült a munkába. — Azt tudod, hogy Jóska talált a levéltárban egy tizenhatodik századbeli szakácskönyvet. Kézírásos. Lemásoltattam az egészet, kipróbáljuk, csak még szótárt kell keresnünk hozzá. — Latinul írták? — Magyarul. Csakhogy ilyen receptek vannak benne; bá- bafarú gomba fekete lében. Milyen lehet a bábafarú gomba? Aztán a fűszerek? Ogy kell majd felkutatni némelyiket. A nyársbotok vége tartotta a tepsin a két összerakott halat. Mintha úsztak volna a levegőben a szalonnával ízesített, karikára vágott krumpli fölött. — Hát nem gyönyörű? — Gondolkodtál te már azon, mért főzöcskézel? — kérdezte az orvos. — Mert szeretek jókat enni! — Primitív vagy, mint gyermekkorodban. — Jó, akkor elmondom a leckét — nevetett a kerek, piros fejű ember. — Te azért horgászol, mert sérült a lelked. Melyik változatot parancsolod, a technikait, vagy a társadalmit? Ä példa: Kovács Sándor szerelő, negyven éves elmúlt, zajos csarnokban dolgozik, egyik hét a másik után, egyik év a másik után. Pontosan tudja, hogy ez egészen a nyugdíjig így lesz. Tíz év múlva is mindennap hajnalban kel és nyolc órát tölt zajban, dübörgésben. Tehát a fent nevezett Kovács Sándor otthon korpával és reszelt sárgarépával llsztkuka- cokat tenyészt, avval csalogatja a madarakat. A cinkék a vállára ülnek és a rozsdaíark a tenyeréből eszik. És az a néhány dekás barátcinege helyrebillenti a lelki egyensúlyt, amit a nagykalapács fölborított. — Bé példa; egy bizonyos orvos, aki csalódott álmaiban. Aki kora ifjúságában hittel énekelte, hogy: „Sej, a mi lobogónkat...“, s aztán kénytelen volt rájönni, hogy azt a régi világot nem olyan egyszerű felforgatni. Se holnapra, se holnap- utánra. Dolgozik hát sokat és jól, nagy Idegfeszültséggel. Csak a hite bizonytalankodott el kissé. Szabad idejében kiül 8 vízpartra és lesi a halakat. Megszólal a ráesni... Zsákba kerül a csuka... ö mintha újjászületett volna.... Egyik idegfeszültséget a másik idegfeszültséggel... Mondjam tovább? — Primitív vagy. — Szeretnél egy kis idegbajt kikaparni nálam, mi? — nevetett. — A lélek magánya, gyógyíthatatlan sérelem, unalmas munka, a modern civilizáció ártalmai... egyik se passzol. Az asszonnyal jól élünk, a srácok rendesen tanulnak, a munkámat szeretem. Jót alszom, kitűnő az emésztésem, azt hiszem, a vérnyomásom is. Nem mértem mostanában. A z agronómus kinyitotta a sütő. ajtaját és kanállal óvatosan locsolni kezdte a tepsi fölött piruló halakat. Fűszeres illat töltötte be a konyhát. Csöngettek. — Na, jön már Sándorunk, a cinegeetetö. Bele a lélek mélységeibe! — Ez nem Sándor — mondta az orvos kissé félrehúzva a konyha függönyét. Megint beteghez hívnak. Szabadnapon! Pedig senkinek se mondtam, hogy hozzád jövök. Ne ereszd be, egy nyugodt estéje csak lehet az embernek. Az agronómus levetette a kötényt, az előszobában fejébe nyomta a kucsmát és kiment kaput nyitni. Sötét volt már, szitált a hó, az utcai lámpa éppen megvilágította a vaskaput. — Jé, a Cibak! — örvendezett az agronómus, mikor megismerte a toporgó férfit. — Jókor jöttél, öreg fiú! Micsoda vacsoránk lesz. — Karonfogta és húzta befelé a vendéget. — Nem zavarlak? — Az asszonyt eladtam, disznóölésen van a két gyerekkel. Legénynapot tartunk. Na, ki van itt? A doktor barátunk. — Gondoltam, hozzá is benézek egy percre. — Most már fölösleges. — Kilenckor indul a vonatom. — A vonat! — emelte fel kezét az agronómus. — De nem a te vonatod. A tied csak holnap reggel indul. Vagy délelőtt. Cibak, vagyis a kis Szacsvay máris megadta magát: — Hát ha erőszakoskodtok. O sztálytársak voltak a gimnáziumban. Ez a kis Szacsvay lányosképű-pufók gyerek volt. most valahogy megcsontosodott, szögletessé vált az arca. — Mi talán azért nem változtunk annyit, mert gyakran látjuk egymást. Önmagunkat meg majd mindennap a borotválkozásnál, De a kis Szacsvayról évekig semmit se tudtunk — gondolta az agronómus. Megjött a cinegeetetö is, mindnyájan segítettek teríteni, a vacsora fölséges volt. már a fehér bornál sorra kerültek a volt osztálytársak. Az orvos mindegyikről tudott valamit, valami olyat, amit beilleszthetett elméletébe. — Kazi? Tudjátok, hol találkoztam Kazival. A restiben. .Azt mondja: — Nem merek már kocsmába bemneni, mert többször figyelmeztettek. Itt, a restiben nem érhet semmi baj. Ha valami fölöttesem jön, vagy olyan, aki besúghat, akkor fel a vonatra és elutazom az első állomásig. Fészeresre, vagy Barátvárra. Ott is van kocsma az állomás mellett. Mert vonatra várni csak szabad az embernek? — Hát a Ferge? Kaktuszokkal foglalkozik, az embernek körül kell nézni nála, ha le akar ülni, nehogy megszúrja magát. Százharmincféle kaktusza van és eszperantó nyelven levelez Mexikóval. — Szita? Minden héten átrendezi a lakását. Tavaly benéztem hozzá, megírtam előre, hogy megyek. Alig tudtunk egy szót váltani, mert éppen a verandáját rendezte. Lógó könyvespolc, állványzat nélkül, minden negyven centiméterre megfúrni a falat, habarccsal berakni a tipliket. — Révész bélyeget gyűjt. Kerek gombaszakértő, Horváth professzor méhészkedik, van húsz méhcsaládja, ráfizeti a gatyáját, de kitelelteti és minden vágya, hogy akkor vehesse ki szabadságát, mikor vándorolni lehet akácra.-- Te mit csinálsz, Cibak? támadt rá az orvos hirtelen a kis Szacsvayra. — Szerződést kötök az állatforgalminak... tudod. Sokat utazom... — Nem azt kérdeztem. Mi a mániád? — Nekem aztán igazán semmi. — Negyvenen fölül mindenkinek van mániája —• mondta az orvos. — Különben nem tudna élni. — Ez a te mániád — nevetett az agronómus. — Te csak hallgass. Te primitív vagy, mint gyermekkorodban. — Dehát hallod. Ciháknak sincs semmi különös szenvedélye. Él mint az emberek általában. Ha kap egy pofont, vizs- szaadja duplán. Azt hiszed, nekem nem volna elég bajom? Csak én nem töprengek rajta, hanem birkózók vele. Nem sopánkodni kell. hanem verekedni, igaz, Cibak? — Hát a sopánkodás nem ér semmit, az biztos — mondta a kis Szacsvay szalvétáját sodorgatva. — Hanem a verekedéssel se sokra megyünk. Az életet úgy kell venni, ahogy van. — Igyál, aztán magyarázd meg, mert ezt nem értjük —, mondta az orvos. — Te nem érted — szállt vitába az agronómus. — Ügy kell venni, ahogy van. Hadakozni kell, hogy igazad legyen? Hát neki a világnak! Üljünk tehetetlenül a szép magyarázattal, hogy a világ megsértette lelkünket? Kényelmes felmentés a magad számára. Nqm hiszek a .materialista predesztinációban sem. Ingyen nem adnak semmit. — Mindent ingyen adnak — mondta a kis Szacsvay és szögletes, csontos arca egészen kipirult. — Tudjátok, én negyvenhétig fogságban voltam. Mire mentek ott is a nagy hadakozók? Megtanultam, hogy a sor közepére kell állni, sose az elejére, se a végére. — Marha! — mosolygott rá gúnyosan-barátságosan az orvos. Szacsvay még jobban elpirult. — Hát akkor ezt hallgassátok meg. — Tenyerébe hajtotta fejét és homlokát kezdte dörzsölgetni. — Apám — amint nagyon jól tudjátok — ügyvéd volt. Ház a főutcán és kétszáz hold a Fónai-részen. Mire megjöttem a fogságból, se ház, s.í föld, maradt négy hold a Róka-dombon, anyai örökség, egy éppen lakható kis házzal. Nem mentem senkihez könyörögni, láttam jól, mi a helyzet, elkezdtem disznóval foglalkozni. A négy hold után többet átadtam az államnak minden évben, mint bárki. Igenám, de egy érettségizett ember, a Szacsvay ügyvéd fia, az csak kulák lehet, rákerültem a listára. Azt is kibírtam. Volt egy vaskazettám az Íróasztal fiókjában — azt az Íróasztalt magam toltam föl a hegyre kétkerekű kordén, a régi házból —, abban tartottam a pénzt. Néha meg is számoltam, mindig volt néhány ezer forintom. — Jön egyszer egy rendőr — elég sűrűn jártak a rendőrök —, azt mondja: „Mi az a hernyófészek ott az almafán? Maga szabotálja a gyümölcstermesztést? Megfertőzi az egész környéket’ Ötszáz forint.“ — Nem szóltam vissza. Megyek be az Íróasztalhoz, üres a kazetta. Legalább húszezer forintnak kellett volna bent lenni. Apám — isten nyugosztalja —, akkor már mindennap bejárt a városba a Róka-dombról urizálni. Családokhoz. A volt megyei föjegyzóhöz, rendőrkapitányhoz, birtokoshoz. És kártyáztak. Kártyán ment el az én húszezer forintom. A z ötszázat persze előteremtettem. De azóta kulcsra zárok mindent. És azt mondom, hogy az ember éljen becsületesen, kulcsrazáru a, mindenféle szenvedély, mindenféle mánia nélkül. A munkahelyemen megbecsülnek, esti egyetemre járok, a keresetemre nem panaszkodhatok, és ma már senki sem hánytorgatja föl, hogy ügyvéd volt az apám. — Semmi mánia? — kérdezte az orvos. — Fiúk, elmegyek az éjfélivel — nézett az órájára Szacsvay. — Nagyon jól éreztem magam. Engedelmetekkel, benézek máskor is, ha erre járok. Hiába marasztalták. Kikisérték a kapuig s visszatérve leültek az asztal mellé. Csatatér a félig lefosztott asztal: az egyik hal feje megmaradt, a másik nyárs üresen állt a tepsi fölött, a kistányéron halom szálka, a szalvétán félbetört kenyér. — Ez menthetetlen — töltött az orvos a poharakba. — Legalább bélyeget gyűjtene. — Én se gyűjtök bélyeget — mondta az agronómus. — De ezt a szegény fiút igazán sajnálom. — Te primitív vagy, mint gyermekkorodban — dörmögte az orvos. rovács, a szerelő pedig arról kezdett mesélni, hogy egy kicsi barátcinege már hívás nélkül is rászáll a ^vállára, mikor hazafelé ballag az udvaron. Hangosan beszélt, lassú nagy kézmozdulatokkal. Az agronómus most ébredt csak rá, hogy cinegés Kovács nagyothall. Napi nyolcórás dübörgésben tíz-tizenöt év alatt megsüketülhet az ember. BLAISE CENDRARS: SZEBB VAGY MINT ÉG ÉS A TENGER Amikor szeretsz, állj odébb Hagyd el feleséged hagyd el gyermeked Hagyd el barátodat hagyd el barátnődet Hagyd el ä nőt hagyd el a férfit aki téged szeret .Amikor szeretsz állj odébb A világ tele néger férfiakkal és nőkkel Nőkkel férfiakkal férfiakkal nőkkel Nézd a szép üzleteket A fiákért a férfit a nőt a fiákért És a sok szép árut. Itt a levegő itt a szél Hegyek víz ég föld Gyermekek állatok Növények és a föld szeme Tanulj meg eladni vásárolni megint eladni Adj végy adj végy-Amikor szeretsz tudj Énekelni futni enni inni Fütyülni És tanulj meg dolgozni Amikor szeretsz állj odébb Ne sírdngálj mosolyogva Ne bújj me.g két kebel között Végy lélegzetet menj távozz tűnj el. .MegfUrdöm és nézek Látom a szájat amit ismerek ■ .A kezet a combot a szemet Megfiirdöm és nézek Körülöttem az egész világ .Az élet tele meglepő dolgokkal Egy patikából jövök ki Épp leszálltam a mérlegről Megvan a 80 kilőm szeretlek • Kassák Lajos fordítása K ' KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FEBRUÁRI ÓDA Jaj, milyen gödörbe buktat e február, mily mély homályba? Csillagaim hunyó világa hamvad. Földre ver le szörnyű betegség. Sorson- mely eddig tétova ködbe bújt, egyszerre itt van, szönyeges és meleg szobámba sétál, mint a farkas, rám vicsorogva. Ijedve futnék, ámde hová lehet? Nincsen menekvés, zörgetek esztelen, kemény kilincsen és vasajtón koppan a szándék. Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt távolba mosva / sápatag és merőn, már mint az özvegy, kit halott férj hűtlenül elhagy. Még nincs üres szó ajkadon és hazug vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos józan való vagy és a hűség s mint a halál nagy. El is felejtem a szanatórium pálmáit és B téli-sötét delet s a mélyből a fényes magasba fölkiabálok. Jó volt tevéled járni a sárgolyó üröm-vidékét, a keserű mezőt, ó boldogságom édesanyja, társam a rosszban. Én nem szerettem önmagamat soha. De te szerettél. Egyszerű és igaz jóságod oly gyors, lángoló volt, hogy utolértél. Ha fújt a szél, még át se cikázhatott a gondolat, hogy „meghűlök“, amikor önzésem is előzve: „meghűlsz“, már te kimondtad. Lásd, így dicsérlek szakszerű, tárgyias, pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez, mert köznapi voltál te mindég, mint a veröfény. Kések között, a végzet a vállamon, téged dalollak, még nyomorékul Is, száj nélkül is, szájamba sebbel, emberi nagyság.
