Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-27 / 4. szám

új iiiúság 9 JOHN STEINBECK. REGGELI Ez az emlék Örömmel tölt el. Nem tudom miért, magam előtt látom legkisebb részletét Is. Rajtakapom magam, hogy újra meg újra felidézem; minden alkalommal újabb részle­teket hozok felszínre az elmerült emlékből, s ahogy vissza­gondolok rá, meleg öröm áraszt el. Kora reggel volt. A keleti hegyek kékesfeketének látszot­tak, de mögülük. a hegygerincen, már enyhén halványvörös­be játszó fény tört fel, amely mind hidegebbre, szürkébbre és komorabbra vált, amint emelkedett; átellenben, nyugat fe­lé, még éj borult a vidékre. Hideg volt, nem éppen csípős, de elég hideg, úgyhogy ösz- izedörzsöltem a kezemet és jó mélyen a zsebembe süllyesz­tettem, behúztam a nyakamat, és topogtam. Lent a völgy­ben, ahol jártam, a hajnal levendulaszürke színében játszott a föld. Végigmentem egy dülöúton, és egy sátrat pillantot­tam meg magam előtt, amely csak kevéssel volt világosabb szürke a talajnál. A sátor mellett narancssárga tűz lobogása szűrődött ki egy ócska, rozsdás vaskályha résein. Szürke füst áradt a tömpe kályhacsövön, sokáig áradt fölfelé, mielőtt szétterült és eloszlott volna. Fiatal nőt láttam a kályha mellett, jóformán kislány volt még. Színehagyott pamutszoknyát és mellénykét viselt. Amint közelebb kerültem, láttam, hogy behajlltott karján csecsemőt tart, s a csecsemő szopik, fejét a lány mellénykéje alá dug­va a hideg elöl. A lány megmozdult, megpiszkálta a tüzet, félretolta a kályha rozsdás karikáit, hogy erősebb huzatot csináljon, kinyitotta a kályhaajtót; a csecsemő egész idó alatt szopott, ám ez csöppet sem zavarta az anya munkáját, sem mozdulatainak könnyed, friss báját Rendkívüli pontosság és begyakoroltság volt mozdulataiban. A narancssárga tűz ki­csapott a kályha résein és táncos visszfényeket vetett a sá­torra. Már egészen közel jártam, és sülő szalonna, piruló kenyér szagát éreztem, a legmelegebb, legkellemesebb illatot, amit csak ismerek. Kelet felöl gyorsan erősödött a fény. A kály­hához .éptem, föléje terjesztettem kezemet, és egész testem­ben megborzongtam, amint megcsapott a meleg. Azután meg- lebbent a sátorlap, és fiatal férfi lépett ki, nyomában egy idősebbel. Cj kék zsávolynadrágot viseltek és új zsávolyka- bátot, csillogó rézgombokkal. Kemény vonású arcuk volt, és nagyon hasonlítottak egymáshoz. A fiatalabbnak sötét, tüskés szakálla, az öregebbnek szür­ke, tüskés szakálla. Fejük és arcuk nedves volt, hajukból víz szivárgott, vízcsöppek ültek erős szakállukon, és pofacsont­juk fénylett a víztől. Egymás mellett álltak, csöndben néz­ve a kivilágosodó kelet felé; egyszerre ásítottak, és a fényt nézték a hegygerincen. Megfordultak és észrevették engem. — Jó reggelt! — mondta az idősebbik, Arca nem volt sem barátságos, sem barátságtalan. OZORAI KATALIN — Jo reggelt, uram! — mondtam. — Jó reggelt! — szólt a fiatal férfi. A víz lassan megszáradt arcukon. A kályhához léptek, és kezüket melengették fölötte. A lány végezte a dolgát, arcát elfordította, szemét munká­jára szögezte. Szeme fölött szalaggal felkötötte haját, amely hátul lecsüngött és ide-oda ringott, amint dolgozott. Bádog­poharakat rakott ki egy jókora papírládára, meg bádogtányé­rokat, késeket és villákat. Aztán kiemelte a sült szalonnát bő zsírjából és egy nagy bádogtálra tette; a szalonna meg­csavarodva, sisteregve felkunkorodott. A lány kinyitotta a rozsdás kályhaajtót és szögletes serpenyőt vett ki, tele nagy darab pirítóskenyerekkel. Mikor a forró kenyér szaga szerteáradt, mindkét férfi mé­lyen beszfvta: A fiatalabbik halkan megszólalt: — Keerist! Az idősebbik felém fordult: — Reggelizett már? — Még nem. , — Akkor hát tartson velünk. Ez ^olt a jeladás. A ládához mentünk, és a földre tele­pedtünk körülötte. A fiatal férfi megkérdezte: — Gyapotsze­dő? — Nem. — Már tizenkét napja dolgozunk itt — mondta a fiatal fér­fi. A lány megszólalt a kályha mellől: — Éppen most kaptak új ruhát. A két férfi lepillantott új zsávolynadrágjára, és mindket­ten elmosolyodtak kissé. A lány elosztotta a tál szalonnát, a barna pírítóst, egy csé­sze szalonnazsírt és egy kanna kávét, majd maga is letele­pedett a láda mellé. .A csecsemő még egyre szopott, fejét a lány mellénykéje alá dugva a hideg elöl. Jól hallottam cup­pogását. Megraktuk tányérunkat, szalonnazsirt öntöttünk pirító- sunkra, és megcukroztuk kávénkat. Az idősebbik férfi tele­tömte száját, és csak rágott, rágott és nyelt. Aztán megszó­lalt: — Istenemre, jő! — és újra teletömte a száját. A -fiatal férfi azt mondta: — Tizenkét napig jól ettünk. Mindnyájan gyorsan, habzsolva ettünk, ismét teleraktuk a tányérunkat, és gyorsan tovább ettünk, amíg torkig laktunk és kimelegedtünk. A forró, keserű kávé megégette torkun­kat. Az utolsó, zaccos kortyot a földre öntöttük, és újra megtöltöttük poharunkat. Már színe is volt a fénynek, valami vöröses villogása, ami­től még hidegebbnek éreztük a levegőt. A két férfi arccal kelet felé ült, és arcukat megvilágította a hajnalsugár; én is felnéztem egy pillanatra, és láttam a hegy rajzót, a fölötte eláradó fény tükröződött az idősebbik férfi szemében. Aztán a két férfi kiöntötte poharából a zaccot, majd egy­szerre felálltak. — Induljunk — szólt az idősebbik. A fiatalabbik hozzám fordult. — Ha gyapotot akar szed­ni, beajánlhatnánk. — Nem. Tovább megyek. Köszönöm a reggelit. Az idősebbik férfi helytelenítöen ingatta fejét. — O. K. örülünk, hogy velünk tartott. — Elmentek együtt, A keleti szemhatáron a levegő izzott a fénytől. És én elindultam a dűlőűton. Ennyi az egész. Persze, több okát is tudnám adni, hogy miért volt kellemes. De Kolt benne valami nagyon szép, a- mitöl elönt a meleg, ha rágondolok. , Negyven év, és egy pohár whisky Amikor kinyitottam a szeme­met, azonnal megállapítottam, hogy későre jár az Idő. Tárva hagytam az ablakot, a szobá­ban a levegő átforrósodott. Szo­kott mozdulattal felnyitottam a rádiót és kisvártatva hallom — a gongütés déli tizenkettőt Jel­zett. Egy cseppet sem bántott, hogy ilyen későn ébredtem, sőt, örültem, hogy végre kipihenhe­tem a múlt hét fáradalmait. A napokban sokat dolgoztam, egy hét múlva lesz a kiállításom, rendezgettem az anyagot, elő elő vettem a régi katalógusokat, összehasonlításokat tettem. Hi­hetetlennek tűnt, hogy mindezt én csináltam. Csak húsz év a- lattl Vagy már húsz év alatt? Néha azt hiszem, hogy ez a húsz év, amikor először vettem vésőt a kezembe, fantasztikus gyorsasággal rohant el, máskor viszont — mint most Is — kép­telen vagyok elhinni, hogy már negyven éves vagyok, hogy húsz éve kalapálok, agyagot gyúrok, gipszfigurákat készítek, formát adok a gondolatnak. Hány gon­dolat? Egy tizedét sem sikerült megmintáznom. Ez borzasztói De Jó Is. Néha egy gondolat ki­fejezése hatalmas erőfeszíté­sembe került, s végül is elége­detlen voltam. Beleöregedtem. Tíz éve láttalak utoljára, ti­zenkét esztendeje váltak el út­jaink. Milyen is lehetsz? Érde­kes, ezen sohasem töprengtem. Ma friss vacsorát főztem. Va­lahogy egész nap izgatott vol­tam, eszembe Jutottál és azt hittem eljösz. Születésnapom van. A negyvenedik. Hülyeség, ugye? Hogy is Juthatott eszem­be, hogy várjalak? Nem tudom. Az ember néha képtelen dolgo­kat is elhisz, néha a lehetet­lent is valószínűnek látja. Már éjfél is elmúlt, az asztal még terítve van, de már tudom, hogy nem Jössz. Délután klkocslkáztam a li­getbe. A Játszótéren gipszbe- tett lábbal egy kislány szomor kodott — a pajtásai éppen fo gőcskát játszottak. Megsajnál­tam, elvittem autózni. Boldog volt és nevetett, elmondta, hogy leesett a lépcsőről és akkor tö­rött el a lába. Én Is elmondtam, hogy az életben sokszor és sok­kal magasabbról estem le, hogy a szívem Is eltörött, meg min­den, ami bennem van. Láttam, hogy nem érti. Szóval vártalak. Nemcsak ma, hanem már régen. Már nagyon sokszor. Akkor is, amikor vég­képp eltörött minden, amikor lélek nélkül készítettem el a Megbékélés szobrát, akkor Is, amikor államdíjat kaptam, és amikor úgy éreztem, hogy soha többé nem nyúlok az agyaghoz. Hányszor szidtál, hogy nincs tiszta Inged, mert én folytono­san azzal a rideg kövei meg ce­menttel babrálok. Mennyire utáltad ócska kis műtermemet, az egyetlen helyet, ahol én ki­egyensúlyozottnak éreztem ma­gam. Sohasem felejtem el az el­ső kiállításomat. Ott álltái, fe­ketében, a többi vendég között, s miközben mások dicsértek, te a fogad között felém szűrted: „hogy mennyi sznob van Ittl“ A barátaim voltak, akik mindig is többet értettek a művészet­hez és Jobban beleláttak a lel- kembe, mint te, akivel csaknem tíz évet éltem le. Ma sem értesz meg. Egyedül iszom a whiskyt, kávét is főz­tem. Egyedül. Én, aki mindig körül voltam véve emberekkel, baráttokkal, tisztelőkkel — csak te hiányoztál. Mindig. Amikor elváltunk, fellélegeztem. Boldog voltam, hogy minden gátlás nélkül belevethetem magam a munkába, hogy szabad vagyok, hogy számonkérés nélkül szív­hatom a friss levegőt, hogy nem kell végighallgatnom szemrehá­nyásaidat. Élni kezdtem. Vidá­man és gondtalanul. Ittam és szeretőket tartottam, de dolgoz­tam, soha annyit ,és soha olyan jól. Aztán elkövetkezett az az 1- dőszak, amikor egyedül marad tam. Órák hosszat Jártam pom­pásan berendezett négyszobás lakásom süppedő szőnyegein, és azt hittem beleörülök. Elvisel­hetetlen volt a magány. Mindig vártam valakit, valakit a spk közül, csak téged soha. De ma tudom, hogy lényegében téged vártalak. Mindenkiben téged vártalak. Csakhogy az úgy van, egyszerre döbbenünk rá a való­ságra, egyszerre, amikor már késő. Mi lehet veled? Nem tudom. Csak annyit hallottam, hogy megnősültél, van két fiad és egy nagyon szép, együgyű fele­séged. Eszedbe Jutok néha? Aligha. Miért is? Együttélésünk szenvedés volt. Neked százszo­rosán nagyobb, mint nekem. Mégis, voltak szép perceink is. Emlékszel, araikor a Váci ut­cán cipőt csináltattál nekem azt mondta a cipész „kisasz- szonykám, negyven éve vagyok a szakmában, de ilyen lábakat még nem láttam.“ Hamar elvlt- tél és azt mormogtad — vén kéjenc“, pedig te is tudtad, hogy jó lábam van. Ne félj, ma már visszeres, és még a szemetes sem nézi meg. A cementtől a kezem is felrepedezett és a szememben sincs már annyi fény. Mégis vártalak. Múltkoriban egy öregasszonyt mintáztam meg. Vénkisasszony volt. Kávézás közben megkér­deztem, miért nem ment férj­hez. — Tudja művésznő, addig válogattam, míg vénkisasszonv maradtam. Meg kell hogy mondjam, nem hittem el. Vala­hogy ügy tűnt, hogy senkinek sem kellett, és azért maradt e- gyedül. A véletlen úgy hozta,, hogy találkoztam egy festővel, aki bevallotta, hogy az a bizo­nyos modell milyen szép volt és hogy ö mennyire szerette, feleségül akarta venni. Elszé- gvelltem magam. "Most te is azt hiszed, ha egy­általán hiszel rólam valamit hogy nem tudtam férjhez men­ni, hogy csak te voltál az a bo­lond, aki elvett. Pedig nem. Is­tenem, mennyi virág illatozott a vázáimban. Hányszor csengett a telefon. Hányszor vacsoráz­tam előkelő éttermekben. Én is azt hittem, ráérek férjhez men­ni. Soha senki sem volt elég Jó. Ma tudom, hogy lényegében mindenkiben téged kerestelek. Az első szerelmet. Nem tudato­sítottam, hogy első valóban csak egy van. Hogy ami utána Jön, az mind csak további lehet, megszokott ütemben, fény nél­kül, aroma nélkül. Keresés, kín­lódás, várakozás, botorkálás, szeretkezés. Már nem emlékszem, hol és mikor olvastam, hogy a feledés a legnagyobb ajándék, amivel a sors megáldhat bennünket. Valóban. Elfelejtettem mindent ami csúnya volt, azt a sok ve­szekedést, a pofonokat, az ösz- szetört szobrokat, az álmatlan éjszakákat. De nem tudom el­felejteni mosolyodat, férfias Já­rásodat, rekedtes hangodat. Rohantak a napok, én lázasan dolgoztam, eszembe se Jutottál. Ma mégis azt reméltem, hogy eljössz. Csak egy percrej csak azért, hogy meggyőzz, még nem késő, még mindent elölről lehet kezdeni, még fiatal vagyok. Semmit sem lehet elölről kez­deni. Az ember arra van Ítélve, hogy folytasson. A Jót és rosz- szat, amit tett, egyaránt. Holnap munkához látok. Még nem tudom mit fogok csinálni, bizonyára valami nagyon szo­morút, valamit, ami fáj. Mindig is a fájdalmat öntöttem ki ma­gamból — mert már egyszer így kezdtem. Téged kellene megmintáznom, mert te fájsz a legjobban. De talán nem is te, hanem az, ami már nincs. Fáradt vagyok. Leszedem az asztalt. Úgysem Jössz már, ma sem, holnap sem... Németh István versei: CSENDÉLET Hajnali négykor felforrtak az idegeink, ötkor kiszaladtak a térre a beleink, hatkor két mellbimbónk perdült táncba, hétkor rezgett a csárda, nyolckor, kilenckor, magunk sem tudjuk miért, felkelt a nap, tízkor keresztet vetett ránk a pap ~ Ihaj-tyuhaj, lesz Itt nemulass: addig tart a bál, ameddig a nyelvünk a mondókába bele nem szakad. Ihaj-tyuhaj, bele nem szakad! ŐSZI KÉPESLAP Darazsak túrják a földet, mézre vadásznak a vaddisznók, mindent felzabálnak, ósz van. Szitál a köd — aki mondani akar még valamit, az röfög. DELEJES HAUL Lemészárolták a lovakat, hasbarúgták az utcasarkon a henteseket és ajjaj! próbáld kinyitni a szád, szárazvlllám szalad gerincoszlopodon át ÖSSZETÖRT SZEMGOLYÓNK KÉKJE Felkavarta a cet a sűrű Iszapot: aranypénzek csúsztak a mélybe. Felkavarta a cet a sűrű iszapot: állkapcsai közé szorult az idő kérge. Felkavarta a cet a sűrű Iszapot; összetört a... szemgolyónk kékje. ÜLÖK ÉS MONDOM ülök és mondom: „Déli 12 óra“ Vakítóan visít a fájdalom. Kosárba fonták a fejem, kis szögletekként tolul a hús a fonat közül, rá nő a bőr, mint kikötő drótra a fa kérge. Ülök, Déli tizenkettő. Nő a fájdalom.

Next

/
Thumbnails
Contents