Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-27 / 4. szám
Dargi o rózsái Talán két-három éve történt. Néhány nyughatatlan qálszécsi fiú tavasszal, puszta virtusból kiment az erdőbe. De az is lehet, hogy gyöngyvirágot szedni. Elvégre oly szép a gyöngyvirág, s oly fehér, ártatlan, mint a ma született gyermek. Mltsem sejtve tüzet raktak a patak partján, és nem gondoltak semmire, vagy ú- jabb csínytevésen törték a fejüket, amikor hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Két fiú felismerhetetlensé- gtg megcsonkított holtteste maradt a robbanás színhelyén. A városban kitört a pánik. Húszegynéhány évvel a háború után a tüztöl átforrósodott földben rejlő aknák embert gyilkoltak. A gyöngyvirágok hiába bólogattak aztán az árnyas fák ö- lén harangfejecskéjükkel hivogatóan, elszáradtak. Pedig olyan fehérek és ártatlanok voltak és szívesebben szereztek volna örömet egy édesanyának, szerető feleségnek, kedvesnek. De senki sem ment feléjük, mert húszegynéhány évvel a háború után' meghalt két fiú, és az emberek megrémültek, elkeseredtek. Huszonöt évvel ezelőtt húszezer ember esett el ezen a helyen, akiket szintén hazavártak, mint a két anya gyöngyvirágszedő fiát. Ez is, az is, egyforma szívfájdalom, bánat. Mert a bánat egyértelmű és oszthatatlan. Amazok a szabadságot, a békét hozták, emezek tragikus sorsa eszünkbe juttatta, hogy a béke is egyértelmű és oszthatatlan. Ugyancsak néhány éve szovjet turisták jártak arrafelé, az autóbusz megállt azon a helyen, melyet a hadvezetés huszonöt évvel ezelőtt csak 509-es kóla néven emlegetett. A turisták díszzene, bengáll tűz, minden különösebb ceremónia nélkül, de nem kisebb kegyelettel szemlélték az emlékművet. Az egyik utas, bizonyos Mo- gllnyicklj nevű orvos, egyszeresek elindult a fák közé. Először bizonytalanul, mintha nem ismerné a járást, aztán bátrabban, mint aki ismerős helyen Jár. Klsváríva megállt: — Itt, itt feküdtem akkor, jóformán élettelenül — mutatott az előtte emelkedő földhányásra, nyilván fedezék volt azelőtt. A megható jelenetre csak úgy derült fény, hogy útitársat az egyik kassai gyár meghívásának elegei téve elmesélték a munkásoknak a történteket. Az orvos egy megsárgult papírlapot húzott elő a pénztárcájából. Az 1945.-t keltezésű levélben a Vörös Hadsereg főparancsnoksága közli Mo- gllnylcklj katona-orvos feleségével, hogy férje esküjéhez hűen életét áldozta a haza szabadságáért. a Dargól- szorosban, az 509-es számú kótán. A közeli falu lakói találtak rá az egyik zemlfankában, már alty volt benne lélek. Ápolták, etették, lassan felgyógyult és hazatérhetett szeretteihez. A Dargói-szorosban hőskölteménybe illő események zajlottak le huszonöt évvel ezelőtt. A német hadvezetőség fontos hadászati jelentőséget tulajdonított a szorosnak. Rendkívül erős hadosztályokat vont össze e térségben. Fel akarta tartóztatni a szovjet hadsereg előnyomulását, mert tudta, ha áttöri a szoros védelmet, megnyílik előtte az üt egész Kelet-Szlová- kiába. Hét teljes hétig folyt az ádáz küzdelem. A szemtanúk szerint a környező erdőkben nem maradt egy ép fa sem. Derékba tört törzsek, meggyalázott facsonkok meredtek az ég felé mementóként. De sikerült áttörni a német védelmi állásokat, és a következő napokban egymás után szabadultak fel Kelet-Szlovákia városai, köztük Kassa is. A napokban megfelelő ceremónia kíséretében koszorúz- ták meg a hőst harcok emlékművét, mert Kassának tulajdonképen itt virradt fel a szabadsága. Valahányszor gépkocsin járok arrafelé, minduntalan megállók egy pillanatra, hogy tiszteletiéi adózzam az elesett felszabadítók emlékének. Már behegedtek a sebek, délceg fenyők, terebélyes tölgyek bólogatnak a méltóságteljes csöndben. S az emlékmű körül húszezer s egynéhány rózsacsokor őrzi a hely méltóságát. Gálszécs polgárainak a felhívására ültették ki őket. Hazánk különböző részeiből érkeztek a rözsatövek — sőt külföldről is — bizonyságául, hogy az emberek nem felejtenek. Remélem nem azért, mert gyöngyvirágot szedett és meghalt két fiú. P. L. Új ifjúság 3 EURÓPÁBAN EGYEDÜLÁLLÓ? Az épülő pozsonyi hidnaß méjj a makettje sem volt készen, már rengeteget beszéltek röla. Tulajdonképpen évtizedek óta aktuális téma, probléma ez. a- melynek megoldása végre folyamatban van. Épül a hid a Duna fölött. Nem is akármii lyen. Európában egyedülálló, így mondják, így áll biztosan a technikai leírásokban is, így emlegetik az újságok, s magam is így tekintek rá. Mert már van mire tekinteni. Alakul, Az építkezés a vártnál nagyobb ütemben halad. A túlsó oldalon már állnak a tartóoszlopok, de gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki a többit is hozzáképzeli. Fantáziánkban már ott a kecsesen ívelő híd. Nem nehéz elképzelni, hiszen a já- rökelök tízezeréi hónapokig csodálhatták a Dunaj áruház kirakatában másfél évve'l azelőtt kiállított makettet. Európában egyedülálló. Ezzel dicsekedtem magam Is már néhány alkalommal, ha külföldi vendégeket kisértem városnézésre. Valótlant állítottam. Pontosabban nekem nem mondtak 1- gazat, mikor ezt velem és tízezrekkel elhitették. Miért? A napokban Nyitrán jártam, i célomat rövidebb úton csak úgy tudtam elérni, hogy közvetlenül a Nyitra folyó partján mentem. Aztán jobbra kellett hogy forduljak és átmenjek a hídon... Nem is részletezem. Csak röviden; a Nyitra folyót pontosan ugyanolyan híd íveli keresztül, mint amilyen a pozsonyi Duna híd lesz. A különbség csupán annyi, hogy az jóval kisebb s tartóoszlopai tetején nem épült kávéház. Gondolom csak azért nem, mert az arányok betartása mellett ott még egy parányi presszó sem férne el. Kellemetlenül csalódtam. Azóta is keresem a magyarázatot, Tévedés? Próbahíd kicsiben? Vagy a hazai hídépítők, pontosabban a konstruktőrök szegénységi bizonyítványa? Gondolom az utóbbi érvényes. GYERÜNK A FALRA ÜTITÁRSAK! Áldásos dolognak tartom, hogy hovatovább egyre szélesedik, bővül a hosszútávú, gyorsjáratú autóbuszok hálózata Szlovákia területén. Annál áldatlanabbnak tartom, hogy minél jobban bővül ez a hálózat, annál kényelmetlenebb, rosszabb szolgálatokat nyújt. Nem beszélhetek általában, nem utaztam végig az összesét. Mindenesetre emlékezem még arra, hogy egy- vagy másfél évvel ezelőtt nagyon kényelmesen utaztam Losoncra, s onnét vissza. Modern, kényelmes autóbusz járta akkor ezt az utat. Az sem zavart különösebben, hogy rossz az üt, hiszen kitűnő volt a busz ruganyozá- sa, gyors volt, kényelmes. Délután négykor indult régen is, akárcsak most. Így aztán nagyon indokolt volt, hogy minden eg.yes fejtámasztékos ülés fölött ott volt az olvasólámpa, az embernek nem kellett sötétben végigunatkoznla a hatórás esti utat. Annak Idején még dicsérő glosszát is írtam errői. A napokban ismét Losoncra utaztam. Egyszerű rövidtávú városi ingajáratokra készült autóbuszon. Úgyszintén este, u- gyanazért a pénzért, amennyit hajdanán a kényelmes expressz- buszon kértek tőlem, csak nem hat, hanem majdnem hét óra alatt tettük meg az utat. Fejemet nem volt minek támasztanom. olvasólámpa sem volt. így a csaknem hétórás útból hat őrét a sötétben végigunatkoztam... végigunatkoztam volna, de még azt sem -lehetett, annyira rázott, mert hiszen az utainkkal sem dicsekedhetünk. A kiinduló és a végállomás közti távolságot huszonketten kínlódtok végig. Nők, férfiak, gyerekek. Ugyanazért a pénzért, hosszabb idő alatt, mint egykor. Ha ezt tudjuk, vonattal megyünk. .Apropó, vonattal rgégse, hiszen azok félnapot késnek... akkor tán gyalog? Nem g.valog sem lenet. Másszon hát a falra a kedves utas! ÖRDÖGŰZÉS= =FARKASDON „Tudtam, hogy beteg; azt Is tudtam, hogy rossz hajiamat vannak, de hozzám mindig jó volt — még csütörtökön éjjel is... öt évvel ezelőtt, amikor megismerkedtünk, és megvettük a házat, mindenki mondta, hogy ne maradjak vele, és én mégis azt hittem, hogy soha többet, legalábbis ameddig élek — hiszen 56 éves vagyok — nem fog már senkit bántani. Tavaly nyáron teljesen rendbehoztuk a házat, sokat dolgoztunk rajta, de úgy éreztük: megéri. Én a szövetkezetben dolgoztam, Amrl 410, ihajd 470 korona nyugdijat kapott, pénzünk volt és éltünk. Ha azt mondtam neki, hogy ezt vagy azt meg kellene csinálni, megcsinálta; ha úgy éreztem, hogy rosszabbodott az állapota, elmentünk Bazlnba, ott megvizsgálták, orvosságot írtak elő, és hazajöttünk. Ellenőrző vizsgálatokra is hívták. Felült az autóbuszra, elment és hazajött. December közepén egyre rosz- szabb volt vele, zavart volt, szidta és fenyegette az apját, de azt hittem, majd elmúlik ez is. Pénteken, 1969. dec. 21-én mindjárt reggel elmentem az orvoshoz. Sokan voltak és ezért én Is sokáig vártam; tíz, féltizenegy lehetett, amikor bejutottam a rendelőbe; mondtam, hogy baj van, és kértem a doktor urat, hogy küldje el Amrlt kivizsgálásra. A doktor úr ki is írta, még a mentőt is, de amíg én a rendelőben vártam, azalatt a mentő elment Bazlnba. Délután újra visszamentem a rendelőbe, mert akkor már Igen haragos volt, mindenkit szidott és az asszonyok mondták, hogy pálinkát is ivott, és öt liter tejfölt vásárolt magának, stb. A mentő még mindig nem volt otthon. Elmentem a nemzeti bizottságra, beszéltem az elnöknővel és kértem, hogy segítsenek. A laktanyába is elmentem, kértem, hogy vigyék el. Nem akarták. Négy óra után visszajött az elnöknő és a nb előtt beszéltünk. Abban maradtunk, hogy majd héttőn szállítjuk el, mert a mentős nem vállalkozott rá, hogy egymaga elvigye, és férfi sem akadt, aki megkötözte volna. Én még mondtam is, hogy nekem semmi bajom sem történhet, mert hozzám mindig jó, még az éjszaka is igen jó volt... Mire hazaértem, már visszajött az apjától, nagyon zavart volt, dühöngött és ezért mondtam neki, hogy dőljön le a nyárikonyhában a dí- kóra, és pihenjen egy kicsit. — Befűtött. — Gondoltam, elalszik. Becsukaszkodtam a szobába. Aztán mintha elcsendesült volna. Hallgatództam, és amikor azt hittem, hogy talán már alszik, gondoltam szép csendben kimegyek, elvégzem még a dolgom, becsukom a tyúkokat, visszajövök, újra becsukaszko- dom és lefekszem. — Reggelre talán megnyugszik, hiszen csütörtökön is dühöngött, verte a lefolyócsövet, de aztán megnyugodott... jó volt... Amikor jöttem vissza, már a nyárikonyha előtt állt és várt. Azt mondta, hogy „itt vagy, most megvagy te boszorkány, majd most elbánok veled“, és ezzel berántott a nyárikonyhába, és ráfordította a kulcsot a zárra. A konyhában letepert a földre és ráült a mellemre. Megpróbáltam kiszabadulni, de ügy megcsavarta a kezemet, hogy eltört — éreztem, mert teljesen erőtlenné vált a kezem. Aztán fogta a piszkavasat és azzal kezdett szurkálni, átbökte a másik karomat és kitépte hússal együtt; majd pedig rámhajolt és azt mondta, hogy csókoljam meg. Már nemigen tudtam felemelni a kezem, de megpróbáltam hozzá kedves lenni. Erre úgy csókolt meg, hogy fogai közé fogta a felső ajkamat, majd végül valóban leharapta. Én kiabáltam, ordítottam, de nem jött senki. Ekkor egyre va- dabbul harapott belém. Megharapta a jobb arcomat, a balt, a bal szemöldökömet és a kezemet is marni kezdte. Leharapta a bal kezem két ujját és a hamuba köpte. Valahogy lazább lett a szorítása, összeszedtem utolsó erőmet és sikerült őt úgy ellöknöm, hogy egész a dikőra röpült. Megpróbáltam gyorsan felállni és kiszökni. Az ajtóhoz tántorogtam, fordítottam egyet a kulcson, de ekkor 6 újra fel- tápászkodott és az asztal alá taszított. Sok erő volt benne. hiszen csak negyven éves, és úgy tartottam, mint egy bikát. Az asztalka alól már nem tudtam kibújni, nem volt erőm Állandóan kiabáltam; és akkor már jöttek is az udvarbéliek, kiabáltak rá, ő meg vissza rájuk. Azt kiabálta az asszonyoknak, hogy „no csak, gyertek be, majd veletek is elbánok, majd kiégetem a beleteket, kiűzöm belőletek az ördögöt, ti boszorkányok.“ Nem jött be senki, féltek tőle, mert akkor már az égő piszkavassal hadonászott. A fejemet átnyomta az asztal hídja fölött a tűzhelyhez, és megint Izzásig forrósl- totta a vasat. Amikor az arcomat kezdte égetni, megpróbáltam védekezni, a fal felé fordultam, és ekkor elsötétült előttem minden...“ „Két hónapja hoztuk a kis Picit, még most sincs négy hónapos. Egyszercsak, lehetett úgy negyed hat, nagyon szükölt a kis állatka, nyüszített és ugatott. A férjem már lefeküdt, hiszen látja, hetvenkét éves, nem csoda. Mondtam neki, hogy a kutya valamitől fél. Az uram felkelt és kiment. Én Is vele mentem és láttuk, hogy Pici az Amriék nyárikonyhája felé ugat. Odamentünk a konyhához, belestünk az ablakon és kiabáltunk Amrira. Kiabáltam és kiszaladtam az utcára. Innen a sorról jött egy asszony, azt kértem meg, hogy gyorsan menjen a csendőrökért. Elment, de sem a csendőr, sem pedig az asz- szony nem jött vissza. Ekkor újra kiszaladtam az utcára, és a szomszédasszonyt kértem meg, hogy menjen gyorsan a csendőrökért. Letette a kancsó- kat és rohant. Közben már teli lett az udvar. Asszonyok, férfiak, még a szenesek is megálltak és bejöttek. Lapát volt a kezükben, a férjem mondta, hogy menjenek be vele és fogják le, vagy csapják agyon,.. Senki sem akart vele menni, csak nézték az ablakon keresztül és szidták. Amikor a piszkavassal hadonászott — hol az arcát kínozta, hol meg az ágyékához akart jutni — akkor jött a csendőr, belökte az ajtót, elkapták Amrit, megvasalták és elvitték a laktanyába. Amri olyan véres volt, mint egy hentes. Férjem, meg még valaki kihúzták Judl- tot az asztal alól, és a dikóra fektették. Judit is, de az egész nyárikonyha is vérben úszott. Én letörölgettem az arcát, kezét... Jött a doktor úr és aztán elvitte a mentő az asszonyt. Nem, minket nem bántott...“ ...Délben volt először a nemzeti bizottságon. Én a késel ebéd után is visszajöttem, először itt bent beszéltünk, délután pedig az utcán, de megesett ez már máskor is. Az orvos kiírta, mint máskor. Tudja, ők és még többen is, gyakran, sokkalta gyakrabban járnak panaszaikkal, szitkaikkal, követeléseikkel a nemzeti bizottságra, mint a többi polgár, de én ebben semmi rosszat sem látok. Betegek, vagy nem egészen normálisak, rendezetlen családi é- letet élnek, hát nagyobb segítségre van szükségük, mint a többi lakosnak. A csendörség- hez csak akkor szoktam fordulni, ha Igazán szükség van az ő beavatkozásukra. Nem szeretem megbélyegezni az embereket. Az ilyenek esetében meg egyenesen árthatj hiszen még jobban megzavarodnak. No meg az asszony is azt mondta, hogy őt még sohasem bántotta és még az éjszaka Is igen jó volt hozzá... ... Kérte, hogy vigyük el, de előfordult ez már többször is, és a végén mindig az bizonyult jónak, hogy nem avatkoztunk a dologba. Nem gondolhattuk, hogy épp az asszonyban látja meg az üldözni való boszorkányt... Az emberek azért nem avatkoztak közbe, mert nem szeretik őket. Egyszerűen nem szeretik, és ez ellen nem lehet semmit tenni. Érthető is, hiszen sok gondot okoznak, csúnya az életük... ...ö, az asszony volt mindennek az oka, hiszen tudta, hogy milyen, hogy beteg, miért állt össze vele. Kellett neki a férfi... „Napjainkban egyre szaporodnak ezek az esetek, egyre több a tudathasadásos ember, és a- kárhogy is vesszük, valameny- nylt nem zárhatjuk börtönbe, nem internálhatjuk Ideggyógyintézetekbe. De ha még meg is tennénk, akkor sem lennénk teljesen védettek, hiszen onnan is ki lehet szökni, javulhat az idegállapotuk, jót remélve kiengedhetjük őket, de néhány nap, vagy hónap múlva hirtelen törés állhat be, és akkor minden valószínű számítás csődöt mond, mint ahogy Judit asszony és Sz. Amrl esetében is így történt. És a „bezárni“, „internálni“, megoldás egyáltalán nem megfelelő, sem egészségügyünk, sem a társadalom szempontjából, hiszen orvosilag megfelelő kezelés után, a hétköznapok, a mindennapi élet több reménnyel kecsegtet a gyógyulásra, mint az Internácló. Marad tehát a figyelem, a megértés, és a határozottság. Napjainkban ezt a közömbösséget gyűjtőfogalmával szokták megjelölni. Azaz, kötelességünk, hogy védjük egymás egészségét, legyünk egymásért felelősek, még akkor is, ha e- gyébként nem szeretjük az egyik vagy másik embert. Az, hogy Sz. Ambróz terhelt, kegyetlen hajlamokat hord idegsejtjei közt, csak még inkább kötelez, mintsem hogy felmentene. Nem szabad megvárni, a- mlg megjön a csendőr, amíg kifejlődik a tragédia, hanem meg kell előznünk — még úgy is, hogy saját életünket, testi épségünket kockáztatjuk, ügy, mint amikor a fuldoklóért a vízbe ugrunk, hiszen az is magával ránthat, és még sem gondolkozunk. Sz. Ambróz kínozta a családját, megmentés volt az asszonynak és két gyermekének a válás. Fűrésszel osztotta szét a meglevő kis vagyonkát, képes volt eleven kutyát is megnyúzni, de így is kötelességünk volt védeni, hiszen saját tetteiért már nem volt teljesen felelős. Az asszonyról is sok csúnya legenda, mendemonda kering, rá is szolgált erre a szóbeszédre, de az adott helyzetben társadalmunkért, egészség- ügyi intézményeink helyett is vállalta a felelősséget, és végső soron a kockázatot is. — Nem akarunk belőle hőst csinálni, hiszen saját, szexuális defektusai, rendkívüli diszpo- náltsága vitte erre a cselekedetre, de így is kötelesek lettünk volna gondolkodás nélkül a segítségére sietni, és akkor ma nem feküdne már több mint egy hónapja a kórházban, nem kötné le a szakemberek és az egész kórház figyelmét, mások, akik ugyancsak nem kerülhetik ki sorsukat, több figyelmet és törődést élvezhetnének... Anyagiakban is megmaradna néhány fillér, mert az asszonyt bizony most a nyitrai kórházban kezelik. A jobb szeme helyén űr tátong, a bal szemével is csak az erős fényt érzékeli, keze gipszben, pólyában, arcán csak lassan hegednek a fogsor marta forradások, és már élete végéig ránk lesz szorulva, — arról nem is beszélve, hogy Sz. Ambróz felett az őr szerepét társadalmunknak kell vállalnia. Németh István
