Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-23 / 25. szám
új ifjúság 3 ?íZ alábbi történet mai, ám a község nevét ne keresse az olvasó az ország térképén, mert azt úgysem találja meg, hiszen épp úgy, mint a személyek nevét, azt is megmásítottuk. M ár tudtunk róla, amikor az egyik olvasd levélben, a másik pedig szóban nekünk szegezte a kérdést, hogy miért nem írunk a ményl esetről. Megvallva, valóban nem volt szándékunkban megírni, annak ellenére, hogy az olvasókat érdekelte az eset. Sőt, amikor aztán úgy hozta a sors, hogy menni kellett, akkor is kicsit viszolyogtunk, meg kellemetlen Is volt beleavatkozni más ügyébe, főleg pedig bekopogni a lakásokba. Megkönnyítette dolgunkat az, hogy erős ellentétekre bukkantunk, és valahogy úgy éreztük, elégtételt kell szolgáltatnunk azoknak, akik vállalták a megvetést, gyalázkodást velük szemben. De vágjunk a dolgok sürüjébel Közismert társadalmi szervezetünk járási titkára szeretett volna lebeszélni: „Kényes kérdés...“ Mindenki nagyon meglepődött, araikor kiderült a dolog, mert müveit, okos emberről volt szó. Nekünk is tartott előadásokat, szakköröket vezetett a faluban és a szomszédos községekben. Egy fiatal tanító, aki többek között a tlszteletes űr lányát is tanította, így nyilatkozott; „Egyetlen ember volt a környéken, akivel értelmesen el lehetett beszélgetni.“ Tőle még egy másik dolgot is megtudtunk: A környéken, de főleg a faluban egy ilyen mondás járta: „Ha idősebb leszel, te is megtudod!" Első ményl látogatásunk alkalmával a nemzeti bizottságra kopogtunk be. Nem sokra mentünk ezzel a látogatással, mert hivatalos személyiség egy sem tartózkodott az irodában. Any- nyit azért mindenesetre megtudtunk, ott az irodában és a faluban is, hogy főképpen a két kurátor, tehát a ményi református egyházközösség két gondnoka. Szilárd István és Kemény Gábor, valamint azok az asszonyok, akiknek a gyermekeit is „igénybe vette" a tlszteletes úr, kellő felvilágosítást tudnak adni. Így hát felkerestük az említetteket. Elsőnek Szilárd István kurátort kerestük. Egy viharos szövetkezeti gyűlés végén (a szövetkezetben uralkodó állapotok is megérdemelnének egy komoly, figyelmeztető írást!) szólítottuk le és kértük meg, hogy mondjon el mindent, amit fontosnak talál. íme Szilárd István vallomásának és a vele folytatott beszélgetésünknek legfontosabb részei! — Már úgy estefelé lehetett, amikor, megszólalt a szövetkezet telepén a telefon. A tiszteletes asszony hívott, hogy szeretne valamit megbeszélni. Azt kérdezte, hogy mi az, amit az asszonyok beszélnek a férjére. A tiszteletes úr a lányokat a hitoktatás alatt... „Nem, ez nem igaz! Meg akarják alázni, tönkre akarnak tenni!" — válaszolta, és még azt is hozzátette a tiszteletes asszony, hogy majd bebizonyítják a népnek, oktalanul gyaláz- zák őket. Én mondtam, hogy jobb lenne, ha gyorsan elmennének a faluból, Ményröl, mert a nép nagyon fel van háborodva, agyon is verhetik a tiszteletes urat... Akkor már többször jártak nálam az asszonyok, panaszkodtak, sírtak, kértek, hogy segítsek. Én azt gondoltam, így méltányosabb lesz, ezért javasoltam, hogy menjenek el a közsépböl. — És mit feleltek ók? — Nem azért dolgoztak ennyit, hogy most itthagyják a falut. Azért építették a templomot, azért szépítették a parókiát, hogy most megvert kutyaként menjenek el innen? — mondta a tiszteletes asszony. — A templomot valóban ők építették? — Közösen a falu egyházközösségével. — Mikor? — Hat évvel ezelőtt kezdtük el építeni, két év múlva át is adtuk, a reformáció emlékünnepélyén. — Hány lelket számlál a falu református egyházközössége? — Körülbelül hatszáz lelket... — És ennyien, ennyicskén, képesek voltak rá? — Igen, közösen. Bár lelkész volt, nem vonta ki magát a munkából. Ha kellett, ásta az alapokat, segített a vaKolásnál. ■A felesége is akármikor megfogta a talicskát, nem szégyell- te, velünk együtt dolgozott. Rendes emberek voltak. — És akkor este mi volt még? — Én szerettem volna rávenni a tlszteletes urat, hogy hagyják el a községet, de ők továbbra is azt követelték, főleg a tiszteletes asszony, aki nem hitt sem nekem, sem másnak, hogy az asszonyok bizonyítsák be az igazukat. Először csak az egyik asszonyt akartam felhívni, gondoltam, ez is elég lesz, de a tiszteletes asszony rámförmedt, hogy egy asszony kevés, az nem bizonyíték, és hogy többen jöjjenek, ha mernek, de majd ők megmutatják...! Ekkor mondtam a dolgot Szuhák Gábornénak, aki legelőször szólt, és akinek az unokáját ugyancsak... Szuhák Gáborné vallomása: Istenfélő voltam mindig, nem is hagyom el az Istent, de a sátánt nem akarom. Több bizonyíték kell? Hát jó, lesz több bizonyíték! Gyertek, asszonyok, itt az ideje, nemcsak beszélni kell, hanem cselekedni is! És kilencen, kilenc ,asz- szony, felmentünk a parókiára. Az Istent kellett volna, hogy szolgálja, de ö nem, ö az ördögöt, a sátánt szolgálta. Először csak azt vallotta be, hogy megcsiklandozta a lányokat, pedig ö nemcsak csiklandozta, hanem... A sátán megrontotta ezeket az ártatlan gyerekeket... Ezeket ni, látja, ilyen fiatalokat...! A tiszteletes asszony kiabált velünk, haragudott. Azt mondta, hogy nem igaz, ö nem hisz abban, amit mi állítunk, mert a tiszteletes úrnak nem kellett nő... Ekkor Gábor Józsefné elővette a levelet, és azt kérdezte a tiszteletes asszonytól, hogy ismeri-e a férje írását. Ismerte, igen, az ö írása. Ezt a levelet a tiszteletes úr még hatvanegyben írta. Ö, Gábor Józsefné ugyanis még hatvanegyben rájött arra, hogy mit művel a lányokkal a tiszteletes úr a hitoktatás alatt, és össze is veszett vele, majd pedig megfogadta, hogy nem jár többet istentiszteletre. Ekkor írta a tiszteletes úr azt a levelet. Arra kérte Gábor József- nét, hogy bocsássa meg neki bűnét, járjon istentiszteletre, mert akkor a többi hivő is elfordul tőle. — Még mindig tagadott? — Nem, akkor már bevallotta. Azt mondta, hogy igen, úgy igaz, ahogy az asszonyok mondják. Néhányan, főleg Barna János kurátor és páran a presbiterek közül védték, vigasztalták. Ö erre azt mondta, hogy ne védjék, bűnös, vétkezett, kérni fogja az Istent: bocsásson meg neki.... A sátánnak... Fehér Géza presbiter kért bennünket, hogy nyugodjunk meg, ne adjuk fel, pedig fel kellett volna jelenteni. Az Istent kellett volna, hogy szolgálja, ő meg nem, hanem a sátánt... És ha elmegy más községbe, ott is csak azt fogja szolgálni, a sátánt... Szuhák Gáborné lánya és unokája is ott ült a konyhában. Tőlük próibáltam érdeklődni, de a nagymamából ismét feltört a fájdalom; — Hamis a nép, azt mondta, hogy férjhez kell adni a lányokat... A felesége ájuldozott: „Nem, én még mindig nem tudom elhinni a férjemről, nem is igaz, majd mi bebizonyítjuk, hogy nem igaz, összeesküdtek ellenünk." .Azt kérdezte tőlem, mi lesz a lányaival. És mi lesz a mieinkkel? Amikor először észrevettem a dolgot, és faggatni kezdtem a kislányt, elkékült, reszketett, és csak arra kért, hogy az anyunak ne mondjam meg, mert az anyu is és az Isten is meg fogja verni. így a sátán még az Istennel is megfenyegette, a kislány csak úgy reszketett félelmében, de az Isten fizessen meg neki! Azt kérdezte a tiszteletes úr a tiszteletes asszonytól, hogy a szemébe tud-e ezek után nézni. Ö azt felelte, hogy igen, hogy még mindig nem hisz... Ezek a lányok fizettek rá... Nagy fájdalom volt azon az estén, még a gyülekezet vezetői sem ezeket az ártatlan lelkeket pártolták, hanem a sátánt. Akiben jő lélek van, mind azt mondta, 'hogy gyásznap volt akkor, fájdalom-este... Kemény Gábor kurátor és Fehér Géza presbiter nem tartottak Szilárd Istvánnal és az asszonyokkal, ök vagy nem hittek nekik, vagy legalább a mérsékletesebb szárnyhoz csatlakoztak. X Ezért hát keressük fel őket is, hiszen lehet, hogy Szuhák Gábornénak és a többi asszonynak valóban nincs igaza! — Itt jegyezzük meg, hogy amikor Ményben jártunk, akkor még nem volt a tiszteletes úr elítélve, akkor még csak vizsgálati fogságban volt. Azóta viszont több mint félszáz hónap szabadságvesztésre ítélték, kihallgattak több mint negyven gyereket, lányt..., és azok vallottak, bizonyítottak. Barna Gábor kurátort odahaza találtuk. Beteges, nyugdíjban van. Éppen ebédhez készülődtek. — Milyen ember volt a tiszteletes úr? — Tisztelte a nép, ügyes ember volt, jó ember volt! A testi munkától sem félt, maga kezdte el a templom fundamentumának ásását. Mindig csak jóra vezette a népet. — Mindig? — Mikor tudta meg, hogy vádolják a tiszteletes urat? — Régebben. Azt mondta az egyik presbiter, hogy baj van, estére menesztik a papot. — Menesztették? — Akkor még nem. — Még miről beszéltek akkpr a presbiterrel? — Arról, hogy csak pletyka lehet ez az egész, és úgy egyeztünk meg, hogy simítani kell az ügyet. — Hogyan volt azon a gyűlésen, amikor felmentek az asz- szonyok? — Én útközben bementem Fehér Géza presbiterhez, ezért később érkeztünk meg. Amikor odaértünk, az asszonyok már igen zajosak voltak. Itt a szót átveszi a felesége.. Körülbelül olyan idős lehet, mint Szuhák Gáborné, és az ö szavának sincs megállása. .Azzal a különbséggel, hogy míg az előző a „sátánt", a tiszteletes urat vádolta, átkozta, addig emez Szilárd kurátort és az asszonyokat.. Sót! Figyeljük csak meg, mi mindent mondott el! — Bűnösnek állítom a másik kurátort meg az asszonyokat. Szilárd kurátor ravasz ember, tönkretette a papot. Ö vezette fel az asszonyokat, akik aztán megverték a tiszteletes urat, leverték a szemüvegét. Az sem volt való, hogy javasolta, tűnjenek ei a faluból, falán erről nem is tehet, orvoshoz kellett volna vinni, ezt csak a felesége vihette volna véghez. Én Szilárd kurátort állítom bűnösnek, mert 6 akarta a tiszteletes asszonyt, de a tlszteletes asszony neRI akarta őt, azért tette ezt. Mielöttünk is megcsókolta, megölelte és mondta neki, hogy a gyülekezet nem fogja lehagyni. Meg kellett volna mondani a tiszteletes asszonynak, és ő elvitte volna orvoshoz, az ilyen dolgot csak az asszony tudja elintézni. Bepiszkoltuk a népet, szégyen ez a lányokra is, akik nem... Minek kell azokat a fiatal lányokat kiteregetni... közszájra tenni? Vagy egy óra Is eltelt már. A leves kihűlt az asztalon, de Barna Gábor felesége csak mondta, mondta. Hogy mit mond, nem mindig gondolkodott fölötte, mert olykor olyat is mondott, amit nem lett volna szabad elkottyantania. így például arról beszélt, hogy valami nem volt rendben a két kurátor között, valami az autó körül, és égyébként is nagyon régen gyűlölhették a másik kurátort. Amikor Barna Gáborné elszólta magát, férje csúnyán rápislantott, intett, hogy ezt ne mondja. Egyébként nekik nem lányaik, hanem fiaik voltak. De erről majd később. Hallgassuk tovább! Én Szilárd kurátort, az asszonyokat és a lányokat is bűnösnek állítom. Ha rendesen nevelték volna a gyermekeiket, akkor azok mindent elmondtak volna otthon. Bűnösök a lányok,.. nem igaz, hogy egy tizennégy éves lány nem tud védekezni, mégha pap is az illető... gazember az a szülő, aki nem tud a gyerekéről... Bűnösnek állítom... bűnösnek állítom... bűnösnek állítom... Szilárd kurátort. Neki könnyű volt, nem kellett soha nélkülöznie. A tiszteletes úr szegénysorból való volt, nem úgy, mint Szilárd kurátor... hamis ember ő, meg lehetett volna ezt másképp is csinálni, hogy ne legyen a világ csúfjára... Pletykáztak az asszonyok korábban is. de karácsonykor mégis felvették tőle a szentvacsorát.. Nem mondom, ha gazdag családból lett volna, de olyanok teszik tönkre, mint Szilárd Pista kurátor, aki soha sem érezte a nyomort... Romlott világ... a sátán minden ördögöt eleresztett.,, pap nélkül maradtunk...! Amikor ott, azon az estén rábizonyították a tiszteletes úrra, és 6 be is ismerte a bűnét, bocsánatot kért, elmondta, hogy elmegy az esperes! hivatalba, önvallomást tesz, kérni fogja az Istent, hogy bocsásson meg neki és a falu lakosságának. De nem ez az érdekes, hanem hogy megnevezte azokat a lányokat, leánygyermekeket, akikhez nem nyúlt. Ezek között — nem voltak sokan — volt állítólag Szilárd István kurátor lánya és Fehér Zoltán lánya is. Miért? Fehér Géza presbiter, akinek a családja nagyon jó barátságban élt a tiszteletes úr családjával, és akik rendszeresen látogatták egymást, nem dolgozik a faluban ezért nem is találtuk odahaza. Amikor ott lártunk, csak a felesége és a nagymama tartózkodott otthon. Később megjött középiskolás lányuk is. — Mit gondolnak, miért nem bántotta g maguk két lányát? — Mert mi észrevettük volna, nem is szerette őket. Ezt többször meg is mondta. Azt emlegette, hogy a mi lányaink nern oiyanok, mint a többiek. Ez talán így is van. mert a miéinkkel a falu lányai sem nagyon barátkoznak, összesúgnak a hátuk mögött. A nagymama így folytatja: A mi lányaink mindig, mindenről beszámolnak, mert erre voltak kiskoruktól nevelve. Ha például itt van valaki, és nem tárhatják ki szívük titkát rögtön, vagy félrehfvnak, vagy sugdolóznak, de ők meg sem tudják tartani a titkaikat. — És ha mégis hozzájuk nyúlt volna? — .Akkor rögtön vége lett volna a barátságnak. — De ha mégis sorra kerítette volna ókét, akkor is kiálltak volna mellette, vagy akkor önök is a többi asszonnyal tartottak volna? — Mi sem lettünk volna mások. Igen, ilyen őszinte beszédet nem mindig hallottunk Ményben, de meglepő, hogy mégis a tiszteletes úr családjának a pártjára álltak és nem az asszonyokat és a gyermekeket védték. — É« mikor tudták meg az esetet? Már vagy tíz éve .folytatta. Önök sohasem hallották, a férje nem próbált tenni valamit ellene? — Nem tudtunk róla, soha nem is hallottuk, még attól az asszonytól sem, mert azzal az asszonnyal már vagy öt éve haragban vagyunk. Szóval így, elzárkóztak az elöl, aki az igazát kereste, megharagudtak rá, és bűnösen külön örömüknek — „az én lányomat nem bántotta!" — éltek. Lassan tehát a végére értünk, már csak arra lettünk volna kíváncsiak, hogy van-e igazság abban, amit a tiszteletes úr védelmezői állítanak —, hogy Szilárd kurátor bosszúból cselekedett —, illetve a tiszteletes asszony nem vette-e észre azt. hogy mit művel a férje, hiszen a parókia melletti kis épületben zajlott az egész. A többi gyerek addig kint zajon- gott, futkározott az udvaron, amíg a tiszteletes úr sorra kerítette valamelyik kiválasztottját. Mind a két kérdésre nemleges választ kaptunk. Esetleg az érdekes, hogy a tiszteletes asszony megfenyegetett, még mindig megpróbálta olyan színben beállítani a dolgot, hogy nem ök, hanem a falu a bűnös. A végén aztán, amikor látta, hogy a fényegetéssel nem megy semmire, kérni kezdett. Megtehetjük ezt? Kinek a pártjára álljunk, a lányok és Szuhák nagymama oldalára, vagy azok pártjára, akik bűnös közösséget vállaltak, akik közömbösek voltak? Azt hisszük, az olvasók, legalábbis a jobb érzésű olvesók mellénk állnak, a ml helyzetünkben ők is így járJ*k vbina el, még akkor is, ha kényes kérdés érinteni az emberek vallási érzéseit és az egyházvezetöket, akik a legtöbb esetben nem csak formálisan mutatják a néppártiságukat, hanem ez szerint élnek is. A mi tiszteletes urunk nem így élt. Sőt, magáról soha nem feledkezett meg, bizonyítja ezt az a nagy parókiaátalakítás is, amely a templom építését követte. Amit viszont még hozzá kell tenni az esethez;; Hogyan lehetett az, hogy bár több mint tíz éve kezdődött az egész eset, és bár majdnem minden református hívet érintett a dolog, mégsem fedték fel. Közömbösek voltak, következetlenek, még az Istenhez is hűtlenek, vallási érzéseikben Is bizonytalanok. Bár — és ezt jegyezzük meg — a tiszteletes úrnál maga a műveltség inkább eszköz volt, mint szolgálat. És lenne itt még több tanulság Is, a szülők és gyermekeik kapcsolatának kérdése, egyes emberek viselkedése, álszent magatartása. Ugyancsak meggondolandó, hogy kevés az iskolánk. nincs a falun a tanítónak hol laknia, és akkor mi közadakozásból templomokat építünk. Nem lenne hasznosabb, ha iskolákra, tanítói lakások építésére fordítanánk ezt az energiát? Vagy talán a tanítók nem tudnak úgy a nyelvünkön beszélni, mint az egyház vezetői? A nemzeti bizottság dolgozói, a társadalmi szervezetek vezetői hol voltak? Bűnösnek állítom... bűnösnek állítom... mondja Barno Gáborné. Igen, bár neki van és volt a legkevésbé igaza, mégiscsak bűnösnek állítható itt sok ember, az egész falu közössége. a szülök, a pedagógusok, a család, a feleség.
