Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-26 / 21. szám
üj ifjúság 9 Jorge Guerra A MAGNÓSZALAG — Hagyd csak. Oda nézz! Már veszi is. Rajta, Bertica! Mondj valamit, gyerünk! Gyorsan! F6 a szellemi frisseség! — Én? Eredj már, fiacskám! Engem hagyjatok ki! Ott a te imádott szenvedélyed, az S ötlete volt! Daloljon neked a szerelméről. De igen, Gladys! Csak semmi csöpögő tangó, kérlek szépen! — Hohó! Ez aztán remek! Még hogy te nem, mi? ... Hát tudja meg, dona Bertica, mindaz, amit most mondtál, fel van véve! Figyelem! Uraim, hogy a hölgyek milyen ostobák! Soha semmit észre nem vesznek! — Felvéve? Már? — Fel van véve, bizony, fel van véve. Ejnye! Gyerünk már! Hallgass ide, Monchi... nézd meg, mit csinálsz! Vigyázz ezekkel a fékezésekkel! Még egy ilyen, és itt állunk mikrofon és magnó nélkül! — Az a marha tejes volt, kilépett a kocsi mögül, anélkül, hogy szétnézett volna. — Jobb, ha hagyod Monchit egy darabig, Mitsu. Hagyni kell az embert lélegzetet venni. Nézd... Tartsd a mikrofont, gyerünk, és hadd menjen. Itt, a hátsó oldalon. — igy^ — Nem, drágaságom, nem így, Mitsuko! Ezek a részecskék a mikrofonocskán arra valók., hogy a hangocska, ami tulajdonképpen a levegő mozgása, behatolhasson. £s ha befogod őket a szép kis ujjaiddal, a felvétel alma. így megjárja. — Ide figyelj, Gustavo, maradj nyugton, nem látok jól a tükörben. Azt hiszem, megint itt vannak azok a pofák a sárga túrakocsival, akiket Cuatro Caminosnál hagytunk le. Nagyon igyekeznek. — A túrakocsival? Megint? Hát, tudják, azt hiszem, ismerem a pilótát. Azt hiszem. Varadéra-beli. A Comodoró-ból, azt hiszem. Úszómester. Nem volt rossz pali, de már vége. — Gyerünk, Gustavo, már itt vannak. A te Gladysod féltékeny, mint mindig, és most téged akar féltékennyé tenni. Amiért engem beszéltettél előbb a magnóba, nem őt. De végre- valahára kinyitotta a csőrét, hála istennek. Hallhatnánk, amit beszéltünk? — Jó ötlet... Engedj, hadd adjam hátra... Lássuk, mi maradt belőle. Ezek a masinák, főleg az ilyen akkumulátorral működők... — Nézd, Gustavo, már megint! Azok a pasasok a túrakocsival! Uuuu! Uuuu! Uuuu! — Hallják, ez csodálatos! Milyen gyönyörűen hallatszott minden! Igazán olyan volt, mintha mi magunk lettünk volna! — Nem, kis bolondom! Se maguk nem voltak, se mi, hanem Brigitte Bardott és Marylin és Gina és Elvis és James Dean, egy Jaguár-kocsiban, riviériai turnéjuk alkalmából! — Én csak azt nem értettem, mi volt a végén az a lárma; Uuu! Uuuu! Mi lehetett? talán te énekeltél bele valamit, Gladys, csak én nem hallottam? — Ha ki akarod deríteni, mondd meg a Monchidnak, érje ytól’ őket, ha tudja! Rádudálnak, ö meg rögtön előreengedi őket, mint egy birka! Hát persze! Egy ilyen tragaccsal! — Tragacs? Tragacs? £s én ülök a volánnál! Most majd megtudod, mi a jól Csak menjenek, most jövök én! — Láttad, Monchi, hogy felelt neked? Jól beletaposott! Micsoda kocsi! Ez az Arias tényleg egy tökéletes autóbüvész! Mitsu, miért nem informálsz bennünket, asszony! Nem vagyunk jósok itt hátul! Mennyit mutat már? — Mennyit mutat? Micsoda? — A kilométeróra. — Nézd, Gustavo, nézd! Ott lent, messze! A túrakocsi! Most eltűnt a kanyarban Gondolod, hogy utolérjük őket? — Százharminc, de a mutató nem nyugszik. — Vajon meghallják innen, ha dudálsz? Nyomd meg, Monchi! Hadd hallják! Hangosan! Rajtam senki sem fog röhögni, duda vagy nem duda, túrakocsi ide vagy oda! — Tényleg igaz, hogy ismered. Gladys? Egyébként a te dolgod. Bocsáss meg. — Nyomd meg jobban, Monchi, nem érted? Dudálj nekik, hadd hallja az a pasas! Uuuuu! Uuuuu! Uuuuu! — Szeretsz, Gladys? Enyém vagy? Szeretsz? Bumm! — Mitsu.. leejtetted a mikrofont, Gustavo... a magnót. — Ördög vigye a mikrofont, meg a magnót, Bertica! Menynyi. Mitsu? Mennyi? — Száznégy... Nem, százötven, de a muta... — Mit gondolsz, Monchi? Nyertünk valamennyit? Észre- vesznek már? — Könnyen. Húzzátok fel az ablakokat, kisebb lesz a levegő ellenállása. Itt lent, Mitsu. A sebességváltót is. Húzd magad felé. Friss levegőt nem kapunk, de legalább óránként két kilométert nyerünk vele. — Dudálj nekik, Monchi, dudálj! (Uuuuu! Uuuuu!) Engedjenek utat! így, mint Fangio! Lassanként emelni, de semmi fékezés! Szép nyugodtan, lassanként! Balra kanyarodj! Uuuuu! Uuuuu! Uuuuu! — Rögtön megvannak, Gustavo, megvannak rögtön! Ezt a kanyart bevesszük, és már utólértük őket! — Mennyi, .Mitsu? Mit mond a tragacs? — Százhatvan és... — Úristen, egy teherautó!... — Monchi...! — Mama...! — Gustavo...! (Hihetetlen, pokoli robaj.) A madrugai vizsgálóbíró visszapergette a magnetofont, és kikapcsolta. Megköszörülte a torkát. — A szalag tanúsága nyilvánvaló, — mondta. — Saját szemünkkel — akarom mondani, saját fülünkkel győződhettünk meg ezeknek a szerencsétlen fiataloknak a meggondolatlanságáról. A teherautónak a balesethez semmi köze. A lány hogy van? Az, aki életében maradt... Mitsu, ugye? Aki a kilométereket számolta. Az orvos jobbra-balra ingatta a fejét, szemét lehúnyta. — Vége — felelte —, alig egy perce. TÓTH ERZSÉBET: VEREBEK Amikor «löször indult «1 az autóbusz, az anyja sírt, halkan szipogott, és a hatalmas fehér zsebkendő mint szárnyát szegett madár lengett utána. Hátra tornázta magét egész az utolsó ülésig. — Szabad ez a hely? — Tessék. Leült, nézte az elsuhanó fehér zsebkendőbe bugyolált fákat, ők is szipogtak és feléje nyújtogatták kiszáradt karjaikat. Az anyja sirt, amikor az autóbusz elindult. Nem értette, nem akarta megérteni, miért szipog az anyja abba a hatalmas nagy fehér zsebkendőbe. Talán öt féltette, vagy magát sajnálta? Nagyon egyszerű minden, ha nem akarjuk megérteni. Az autóbusz megállt. Léptei lassan követik, megnyúlt árnyéka felkapaszkodik az egyik ház falára. Lenyomja a kilincset — az ajtó be van zárva. Nem várták. Tudta, hogy nem fogják várni. — Csókolom. — Te vagy az. ilyen későn, hát hogy, hogy hazájöttél. Várj, mindjárt kinyitom. — Nem vagy éhes? — Nem, ott vacsoráztam. Az ágyban fekszik és bámulja a fekete mennyejsetet. A szobát horkolás tölti be. melege van. A húga forgolódik. A padláson éktelen nyivákolásba kezdenek a macskák. Hosszan, elnyújtva nyávog az egyik, mintha kisgyerek sírna, végtelen őssejti fájdalommal. .Az apja horkolása összekeveredik a macskák nyivákolásá- val. — Nyau, khö-khő... Mentőautó szirénázik el mellette. Fél, nem tudja mitől, de fél. Az emberek mindig félnek valamitől, és félelmükben elfelejtik, hogy emberek. Kavarog körülötte a város, örült kavargással, rohannak az emberek, zúgnak az autók. Elnézi a szürke galambokat, csipegetik az eléjük szórt kenyérmorzsákat. Tipegnek ide-oda, kikerüli őket, nem akarja, hogy megijedjenek tőle A villamos-megállónál sokan tolongnak. Nem bír jönni az egyes. Az orosz könyvesbolt kirakatában sokáig bámul egiy Van Gogh képet: — Fehér rózsák ö már ott volt. Cigizett és nézte a Dunát. Mindig a Du- naparton szoktak találkozni, ö is rágyújtott és ültek. — Te. én télek a cikázó neonfényektől. Elindultak. Mentek, az utca két oldalán párhuzamosan egymás mellett. Közöttük csengettek el a villamosok, suhantak el az autók. Fejük felett összekacagtak a neonok. — Reggel elment. .Amikor elindult az autóbusz, az anyja sírt és beleburkolózott a hatalmas fehér zsebkendőbe.-A házuk előtt jegenyék állnak. Szereti a jegenyéket, mert magasak és nincs árnyékuk. Egyszer fújt a szél, esett A házuk előtti magas fákról ázott, nesztelen verébfiókák tátogatták szájukat é» fetreng- tek a sárban. Félt, félt a tehetetlen verébfiókáktól, elbújt az anyja szoknyája mögé és bömbölt. Az apja kiment és telerakta a kalapját sáros verebekkel. Az egyetem előtt ült a pádon és várt, tudta, hogy nem fog jönni, de csak ült és várt. Bámulta a fehérkesztyüs rendőrt. Az óra mutatója lassan ugrálta át a perceket. Beleunt a várásiba. Sokan jöttek-mentek arra, egy óra felé járt, — ebédidő. Ha Ismerőst látott, megijedt, nem akarta, hogy észrevegyék. Korgott a gyomra, még nem ebédelt. Előkotorta a gyűrött ebédjegyet. — Tizenkettedlke. Az ablaknál sokan tolongtak. A szakácsnő hangosan kiabált. — Gyorsabban, gyorsabban. A leves felét kilötyögtette, mire sikerült átfurakodnia a sorban állók között, és helyet találnia az asztalnál. A folyosón találkozott egy barátjával. — Szervusz. A szája nyájas, csillogió mosolygásba merevedett. Ment tovább. Fütyörészett, csendesen, csak úgy magának. Kipp-kopp, megy, olyan lassan, hogy szinte már fáj ez a ■lassúság. Már körbegyalogolta az egész világot, sétált a Champs Elysée-n. Sokáig bámulta a Dunát és mindenféle hülyeség jutott az eszébe — irigyelte a halakat. Meglegyintette a haját és elment. Leült a padra. rágyújtott. Gyerekek futkározzák körbe a padot és nevetnek, tetszik nekik, hogy mosolyog rajtuk és nem kergeti el őket. Egy öreg ember baktat el előtte, végignézi, rábólint. Rájött az eső. Mire kiért az internátusba, bőrig ázott. A szobatársa nem volt otthon, örült neki. Valaki kopogott, nem engedte be. Leheveredett az ágyra és bámulta, ahogy besötétedik. Kinyitotta az ablakot. Fülledt, temető szagú volt a levegő, borzasztóan elálmosodott. Nehogy elaludjon, bekapcsolta a rádiót. Tanulni akart. — Hát, hogy, hogy hazajöttél, és olyan későn este, történt valami? — Nem, csak itthon akarok a vizsgákra készülni. Az anyja értetlenül bámulta. — Gyere reggelizni. — A van de Vaals egyenlet szerint... Sokákip bámulta a Dunát és sétált a Champs Elysée-n. — A van de Vaals egyenlet szerint... Amikor elindult az autóbusz, az anyja nem sírt, caak integetett. A fák már eldobálták fehér zsebkendőiket, zizegve simogatták puha karjaikkal. Az autóbusz megállt. Nyüzsgött, kavargóit körülötte a város. Szitás! Ferenc versei lS43-ban születtem Ekecsen. Rozsnyón tanítóképzőt végez-< tem, s jelenleg a légi KAI tanítója vagyok. Első versem a HÉT-ben jelent meg 1962-ben. Hiszek a vers erejében. Vallom, hogy a vers viszony-reall'- zálás. Szeretném verseimben kihasználni a nyelvünk adta lehetőségeket: hogy a versben, ha kell, az értelemmel sírjanak, lázadjanak, stb. a szavak és a betűk. Persze a nagyon aprólékos munka, széleskörű hangtani ismereteket igényel. Tagja vagyok az ebben az évben megjelenő EGYSZEMŰ ÉJSZAKA c. versantolőgiának. Nyolc év publikációja áll mögöttem. S az eredmény? Sok? Kevés! A közeljövőben szeretnék eddig megjelent verseim válogatásából önálló kötettel bemutatkozni. A SZELEK KOPORSÓT SODORNAK Fogaim haván ropog a tél, a földre fehér csillagok szálltak, puha csőrükben henyél a fagy; itt az ideje a halálnak. Habzó tenger a táj, a fák csontjáig mar a hideg, a szelek most koporsót sodornak, — lelkem ki menti meg? Testem meszén csókok vinnyognak, szemem vájják a lila varjak, karom két karcsú kötelét a semmibe dobtam — szavaknak. Most már nincs szabadulás, homlokom jegén a mozdulatokban az vicsorog vissza rám, aki vagyok és voltam. KÉP Az ég hasáról piros madarak legelik a kéket, a föld zengő cimbalmán bugyog a fekete zene, halkan, mint parasztok izmaiból a vetés. HANGOK BUGYOGNAK SZILVAKÉKEN .Árnyak lógnak a kerítésen, bő kabátujjakból csüng a kéz, hangok bugyognak szilva-kéken, s a hold arcán a sugárpörsenés. A hússzínü csillagok álma pirosán lüktet az ég hasán, s átremeg a tájon a magány. SATÖBBI Nincsenek törvényeim, csak szemem, fülem, lábam, satöbbi. ' íladom magam egy csókért, az árát elmulatom a szádon. Mert visszafelé nincs számolás, csak számháború. Veled alszanak a csillagok, a búzaföldek is veled járják a várost, s minek hazudjak, a melledre feszített krisztus sem várja a feltámadást. öled igazsága belefér egy percbe. s azon túl nincs semmi, csak a szemünk, fülünk, lábunk, satöbbi.
