Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-19 / 20. szám
6 Hj ifjúság A tíí «páro$ karikatúrája: tttntröl teleié: Szpaszkij-Larsen, Petroazjan-Fischer, Korcsnoj-Portisdi, Polugajev- szldj-Hort, Geller-Gligorics, Szmysztev-Reshewsky, Taj- manov-UWmann, Botvinnik-Matulovié, Tal-Najdorf, Ke- resz-Ivkov. Századunk sakkcsatája A sakkot szerető olvasó bizonyára élénk figyelemmel kísérte a Szovjetunió — Világválogatott sakkcsatát. Bennünket személyesen is érintett a dolog, hiszen Portisch Lajos személyében magyar, Vlastl- inll Hort személyében pedig csehszlovák szereplője is akadt a küzdelmeknek. Miután közzétettük a húsz sakkozó karikatúráját, azaz portré.ját, következzék egy-két szó is. KORCSNOJ—PORTISCH Az egyik tűzhányó, a másik végtelen nyugalom, mozdulatlanság, a holt mező jelképe. Két ellentétes természetű sakkozó csapott össze a harmadik táblán. Korcsnoj mint egy oroszlán járt le-löl a tábla körül, egyik cigarettát a másik után szívta, de amikor az Idd sürgette, szinte elektromos szikrák pattogtak belőle. Vele szemben egy szlkliaszllárd nyugalmú, magas homlokú férfi ült: Portisch Lajos. Mindez valószínűleg csak külső látszat, mert Portisch csupa aktivitás, csupa energia. Külső, látszólagos nyugalma mindenkit kihoz a sodrából, és ez nyugodt örömmel tölti el ót. Korcsnoj harminckilenc, Portisch harminchárom éves. POLOGAJEVSZKIJ—HORT Polugajevsddj szívós játékos, ellenfele Hort volt a nagy találkozó újonca. Januárban múlt huszonhat esztendős! Belgrádba, ahol a találkozó zajlott, csendben, szerényen, nem sok reménnyel ment. Szép sikere nem hatott különösebben a hazai szurkolókra, dehát ezen nincs mit csodálkoznunk. Éppen azokban a napokban ért véget a jégkorong-világbajnokság, és közvéleményünk még a fájó stockholmi vereséget fájlalta... GELLER—GLIGORICS Gellernek valahogyan mindig melege volt. Akár a sakktáblánál, akár kabátban. Még a nyakkendője is szorította. És a hajzat? Kinek van türelme és Ideje örökösen fésUlgetni? Mindig sakkozni, ez is kimerítő. Csak egyszer lehetne kártyázni vagy domínózni... Gligorics remek, mindig gondosan ápolt, mindig elegáns. A jugoszláv sakkozót spanyolnak nézné az ember. Nem véletlen, hogy remekül gitározik! Geller negyvenöt éves, „GUgo" — ahogy hazájában becézik, kettővel idősebb. De nyugodtan állíthatnák mindketten — az ellenkezőjét. A kis csalásra senki se jönne rá. TÁL—NAJDORF Misa fekete, mint a szén, vagy a korom. Ellenfele rózsapiros, hatvanéves úr. Argentin álampolgár, de Varsóban született. A sakktáblán kényelmes döntetlenben egyeztek meg. Tat sem ..harap“ úgy, mint amikor világbajnoki címet nyert, Najdorf sem a régi. .A játszma után Najdorfnak még kedve lett volna szimultánozni. Le ne álljon vele senki! Ebben még most Is verhetetlen! A2 ARANYCSAPAT GYEMANT- TENGELYE Beszélgetések Hidegkúti Nándorral II. Batta György: — Voít-e a magyar csapatnak az angol-magyar mérkőzéshez hasonló remek színvonalú találkozója? Esetleg olyan is akadt, amely még ezt is fölülmúlta? Milyenek voltak a svájci világbajnokság legendás mérkőzései? — Volt még jópár nagyszerű meccsünk, például az 1952-es olimpiai döntő Helsinkiben, a jugoszlávok elten. Jobbszélsőt játszottam ezen a mérkőzésen. Budai Laci helyett, akinek a bokája nem volt rendben. Null- nullnál Puskás tizenegyest hibázott. Puskás letört egy kicsit, de a második félidőben úgy hajtott a csapat, hogy végeredményben a nagy jugoszláv válogatott ellen is 2:0-ra tudtunk nyerni, és Puskás Öcsi volt az, aki az első gólt lőtte. Ezzel a góllal biztosította tulajdonképpen olimpiai bajnokságunkat. Jó volt még a brazil-magyar mérkőzés a svájci világbajnokságon, ahol Tóth játszott jobb- szélsőt, de az első félidő huszonötödik percében izoms^a- kadás érte. Ezután a hátralévő időt már csak végigsántikálta, úgyhogy tulajdonképpen csak tízen játszottunk. Ráadásul mély, sáros volt a talaj, de mi tizen is olyan játékot produkáltunk a brazilok elten, hogy a közönség hangulata — az első húsz perc után — megváltozott. A brazil csapat ugyanis akkor annyira az újságok központjában állt, akkor volt divatos a szamba is — hogy mindenki fölcsigázva várta színrelépésüket. Kezdetben szinte mindenki nekik szurkolt. Miután Tóth megsérült és mi tizen játszottunk, mi lettünk szimpatikusabbak. Tényleg nagyon jól játszottunk, és a közönség nem volt hátádatlan. Kezdetben mi vezettünk 1:0- ra. Utána 2:0 lett, majd 2:l-re szépítettek a brazilok; 3:l-re mi húztunk el, majd 3:2 lett a mérkőzés állása, s akkor, az utolsó percekben, Czibor elszaladt a jobbszélen, beívelte a labdát, és Kocsis a tőle megszokott felhöíejessel megszerezte a negyedik gólt. Akkor mindössze már csak két perc volt hátra, a kétgólos vezetés tudatában tartottuk a labdát, és megnyertük a mérkőzést. Akkoriban azt mondogatták, hogy ez a mérkőzés volt a vi- lá^ajnokság igazi döntője. A sorsolás nem kedvezett nekünk, mert következett Uruguay. Az is óriási csata volt. Telt ház előtt játszottunk, végig zuhogott az eső. A játékidő leteltével 2:2 volt az eredmény, ekkor jött a harminc- perces meghosszabbítás. A kétszer tizenöt perc alatt tényleg olyat produkált a magyar válogatott, de e.jlenfele is! — hogy ez bizonyára mindig emlékezetes élmény marad a svájci közönség előtt, mert 120 percet, két ilyen csapattól nem minden közönség láthat. Kocsis két fejesgóljával nyertük meg az utolsó harminc percben a találkozót. Legfájóbb élményünk a világbajnoki döntő volt. Kikaptunk 3:2-re a németektől. Előzőleg, éppen a németek elleni küzdelemben sérült meg Puskás, s emiatt a második félidőben már a sejeltezőben, tíz emberrel játszottunk. A brazilok ellen, Tóth sérülése miatt, hetven percet játszottunk tízen. (Abban az időben nem lehetett cserélni, b. gy.) Ezután következett Urugay. Ellenük 120 percet játszottunk 90 helyett, és általában nagyon nehéz, mély talajon. Mondanom sem kell, hogy a brazil és az Uruguay-i csapat akkor a világbajnoki címre pályázott, és ml ki tudtuk őket verni. A döntőre már eléggé fáradtan állt ki a csapat, s ezért történhetett meg az, hogy a pályát vesztességgel hagytuk el. A másik ok meg az volt, hogy 2:0 után olyan gólokat kaptunk, amilyeneket egy ilyen csapatnak nem lett volna szabad kapnia. A gyors német egyenlítés befolyásolta aztán a végeredményt is, mert a gyors egyenlítő gól letörte egy kicsit a csapatot. Sajnos utána, a második félidőben nem tudtunk már egyenlíteni; ezért marad pályafutásom legfájóbb pontja a svájci döntő. — Ügy tudom, hogy az a- ranycsapat játékosai távolról sem kaptak meccseikért olyan pénzjutalmat, mint mai utódaik. Mi ösztönözte őket mégis? Mi eredményezte azt az i- gyekezetet, amely minden találkozójukat jellemezte; ezek a fiúk sohasem lazsáltak! — Mi, a negyedét sem kaptuk annak, amit ma kapnak a focisták. Bennüket csak a labdarúgás szeretető sarkallt, ösztönzött a jő szereplésre, a győzelmek kivívására. A válogatott mérkőzés előtt. Kocsis leállt a Mátyás téren, fejeselgetni a srácok ellen, mert azt állították, hogy még a „Kocka“ sem veri meg őket. A bekoszolt játékos büszkén mutatta Sebes Gusztávnak az egy forintot, a- mit a Mátyás téri srácoktól nyert! A srácok fiatalok voltak és szegények, ezért volt csak egy forint a tét, de Kocsis any- nyira szerette a labdarúgást, hogy a meccs napján ünneplőbe öltözve is volt kedve megmérkőzni és játszani! (Számos interjút készítettem már a játék szenvedélyének témaköréből. Ilyen igaz és érdekes megokolást még senki sem adott; ebben rejlik a mai sport fejlődési görbéjének e- gyik legnagyobb titka. b. gy.) Nálunk a játékosok sohasem tudták, mennyi lesz a prémium, ha győznek. Mi csak kimentünk a pályára: „Gyerekek, hajtani kell és játszani!“ Nem is kérdeztük soha, mennyi lesz a prémium, mert szerettük a futballt, szerettük a játékot. Belénk nevelődött a labdarúgás szeretete, és éppen ez az, ami manapság sok játékosból hiányzik. A mai fiatalok legnagyobb része aszerint választ egyesületet, hogy mennyit adnak? Csak kedvező ajánlat esetén szerződik le. Ha egy alsóbb osztályban szereplő egyesület több pénzt kínál, a fiatal tehetség oda szerződik. Ma tehát nem az sarkallja a fiatal játékost, hogy minél magasabb szinten szerepelhessen és esetleg bekerüljön a válogatottba, hanem az, hogy minél jobb a- nyagi lehetőségeket teremtsen magának. Én az MTK-ban eltöltött tizenhárom esztendőmért minimális összeget kaptam. Konyhabútort kaptam a vezetőségtől. Ezért a konyhabútorért játszottam tizenhárom évet az MTK-iban. Ma? Egy konyhabútorért focizni menni? Ilyenre nem is gondol a mai focista. Az aranycsapat tagjai azért futballoztak, mert szerették a focit, szerettek játszani. Akkor egy átlépésért semmit sem fizettek. Ma viszont oda mennek, ahol többet adnak, és nem az a főszempont, hogy olyan klubot válasszanak, ahol a tudásukat a lehető legjobban kiaknázhatják; mert ezáltal a magyar válogatottnak, a magyar labdarúgásnak tekintélyt és nevet szerezhetnének. Nem nagyon érdekli mindez a maiakat, és itt van a legnagyobb baj. Én autót harminc esztendős koromban vásárolhattam. Ma tizennyolc éves srácok futkosnak kocsin; minden lehetőségük adva van. Ez a kerékkötője magának a labdarúgásnak is. Olaszországban, amikor a Mantovát edzettem, játékosaim nem járhattak autóval. Kedden délben tizenkét órakor minden játékos leadta a kocsit a garázsba, és egész héten nem ülhetett be a kocsijába, csak vasárnap, a mérkőzés után. Nálunk ez nincs, pedig a kocsi minden lehetőséget megteremt a sportszerűtlen életmódhoz. Azzal vidékre is leugorhatnak, olyan helyre, ahol nem lehet őket ellenőrizni, mint Pesten. Itt is egy nagy hibát látok. — A nyugati országok proficsapatait ezek szerint könnyebben lehet fegyelmezni. Csehszlovákiában vagy Magyarországon nem tudok hasonló körülményeket elképzelni. A Fio- rentina vagy a Mantova játékosai nem'TÄzadoztak a rítás ellen? Vagy nem is lázadozhattak ? — Olaszországban egy játékosnak profi szerződése van. A várost csak akkor hagyhatja el, ha az edzőtől — tőlem — kér engedélyt. Nem a vezetőktől! — az edzőtől. Az olasz profivilágban az edzőnek szuverén joga van mindenhez. Ha a csapatnak nem megy a játék, a vezetőség felelősségre vonja az edzőt, de addig, amíg nincsenek zökkenők, az edző azt csinál, amit akar. Rossz eredmények miatt felbonthatják a szerződését, de az előre megállapodott terminusig kénytelenek a megígért anyagi támogatást megadni, a szerződés felbontása dacára is. Itt Magyarországon — nem tudom, Csehszlovákiában miképpen van — az edzőnek nincsenek jogai. Ha egy játékos panaszt emel a vezetőségnél az edzőre, az edzőt menesztik az állásából, azért, mert nem tetszik a játékosnak, tehát nem megfelelő. Olaszországban ilyesmiről szó sem lehet. Abban a pillanatban, amikor a játékos fölkereste a klub elnökét, és panaszt tett az edzőre, az elnök behívatta az edzőt, elmondta, mi történt és kérte, a lehető legszigorúbban járjanak el a fegyelmezetlennel szemben. Az edző erre azt mondhatta, kérem, ez a játékos nem kell, és felbonthattuk a szerződését. (folytatjuk)
