Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-12 / 19. szám
új ifjúság 9 BERECK JÓZSEF AZ ÁRNY Sálogták, hogy árny lett belőle. Egy testnélkült semmi. így minden közelebbi magyarázat nélkül. Ha-ha-ha,... teétnélküll semmi. Milyen elhamarkodott ítéleti Ráadásul téoes is. összetévesztik az árnyékával. Egészen biztos. Mert árnyéka mindenkinek van. Lehet, valahol látták együtt az árnyékával, de csak az árnyékát vették észre, őt nem. Bs, mert nagyon hasonlítanak egymásra, összetévesztették őket. Hát igen, kínos dolog ez, de senki sem szabadulhat meg az árnyékától. Lehet, hogy már valaki megpróbálta, titokban, amikor egyedül volt: Fenéken rúgtalak, most már menti Nincs rád többé szükségem. MenfI Érted? Ment o Jenébe... — De maga ts, részeg disznói Ordibálton a salát háza előtti Milyen tapintatlanok az emberek. Valaki meg akart szabadulni az árnyékától, és megzavarták. Durván, kíméletlenül. Ügy, ahogy a háztetőkön szerelmeskedő mac.skákat szokás. Micsoda tapintatlanság! A hold vtgyorában sincs semmi megértés. Az a valaki, aki meg akart szabadulni az árnyékától, egyszerre egyedül maradt a részvéttelen világban. Egyedül, mert egy megnyesett szárnyú szándékot mégsem lehet társnak nevezni. Egyedül maradt. Tettesen egyedül... De nem, hurrááá,... hiszen ott az árnyék, a csendes, tapintatos társ. Egy igazi barát, akt nem szorít le a tÓrdárOl. Tapintatos társ 6, de gyáván tapintatos. Sáros utcák nyirkos falaira tapadva kísér, szótlanul, szerényen. Botladozik, vagy stet, kitapogatva a huzatos kapualfakat, a pókhálós ablaküregeket. Néha cigarettára gyújt. Tudatalatti, mégis Ismerős mozdulattal. Hát nem érdekes? Egy árnyék és mindent tud. Az ördögtáncot is tudja. Elég hozzá egy magnetofon és egy földre helyezett gyertyaláng. Vou, vou, vou... A szonet-duó zöld szeme bíztatóan hunyorog és táncra perdül az árnyék. Sztereo-tánc,... vou, vou, vou... Elferdült perspektíva... Ráfogták, hogy árny lett belőle. Egy semmi. Így, minden közelebbi magyarázat nélkül. Nem, ezt nem fogadhatta el, ezt nem etetik meg vele. Másokat becsaphatnak, — öt soha. Kihasználják a pillanatnyi megingását, bizonytalanságát. Egyszer az egér is nagyot gondolt, kihúzta magát, a sarkára lépett és rákiáltott a macskára: BekaplakI A macska hahotázott: Ha-ha- ha,... ha...h..., de kiszáradt a torka, mert az egér fellépése u- gyanolyan határozott maradt, és figyelemre sem méltatta a magabiztos nevetését. Egy pillanat alatt megfertőzte a bizonytalanság. Utóvégre nem léhet tudni, hot/y mire képes egy e- gér. De nem sokáig tartott ez a lelki megingása és kinyírta az egeret. Nála is csak Ilyen átmeneti időszakról van szó. Egy plllanatl Milyen átmeneti időszakról? Itt megint valami tévedés történt. Hogy ki akarták használni a pillanatnyi bizonytalanságát? Haha... Hát nem használták kit Nem, mert nála bizonytalanságról szó sincs. Méghogy árny lett belőle! Nevetségest Másokkal ezt elhitethetik, — vele nem, és punktumi Nem, nem és ezerszer nem...l Hogyan lehetne valakiből árny, akt mindig fény akart lenni. Olyan csodálatos fény, amilyen a fényszórókból röppen ki. Egyszerre erős és leheletfinom, hatalmas és megfoghatatlan. Ha gondol egyet, kettéhasítla az éjszakai égboltot, vagy éppen lelövi a Göncölszekeret. Gyerekkorában mindig fény akart lonnl... Csak az árnyak sietnek. Uraik a térnek, mozgásukban nem találnak akadályra. Rohannak, suhannak, nincs megállásuk. Örök száguldásra vannak kárhoztatva. Lelassította a lépteit. Az árnyak sohasem sietnek. Lassan, komótosan hömpölyögnek, mint a bárányfelhők. Ormótlanok, mint a barnamedvék és a mozgásuk is olyan; cammogós, döcögő, nehézkes. Rohanni kezdett. Á hídon megállt. Fehér neon-labdacsok úsztak a folyó piszkos vizén. Lényegében nem ts úsztak, csak sej- telmesen fészkelOdtek fényfészkükben. A saját árnyékát is megpillantotta a folyó vizén. Nem jelent semmit. Utóvégre ván árnyéka. Néha mindenkinek szüksége van egy tapintatos, hallgatag társa, aki mindenhová elkísért. Tett egy lépést balra, az árnyék ts elmozdult. Cigarettára gyújtott, — az árnyék Is. Csacska játék! Később mégis lekattintotta az éjfelllámpát, pedig Klári szerette a félhomályt. Mindig átélve hallgatta a szoba bársonyos neszeit és néha láthatatlan árnyakat fedezett fel a lámpaernyőn. Mindezt olyannyira átélve cselekedte, hogy néha egészen beleborzongott. Most azonban nem volt tekintettel Klárira és lekattintotta az éjfelllámpát. Mert sötétben nincsen semmi. Sötétben csak az van, amit meg lehet fogni, meg- símogatnt, vagy elmarkolnl erősen. Beleharapott a mellébe: Árny vagyok-e, Klári? Állat vagy, állatka, állatkám,... hmmmh... — Kiborultál öregeml Árny lett belőled. Ha ezt egy jóbarát mondja, akkor valami van a dologban. Egy jóbarát különben nem mondaná. Hallod-e? Gyanús vagy te nekem. Gyanús bizonyt Itt valami nem stimmel. Te nem szoktál össze-vlssza beszélni. No, ml van? Megnémultál? Ml furcsa van abban, hogy galambokat tenyésztek a marxizmus-lenlntzmus tanszék főnökével, mi? At mindennapi dolog, ha valaki galambokat tenyészt, nem? Neked az olyan érthetetlen? Furcsán viselkedsz az utóbbi időben. Nagyon furcsán. Én mindent megértek. A húgyvezetékemben! Érted? Mindent. A külvárosban az egyik utcából a szél ordította feléjük: Bizonyítsd be, hogy nem vagy dmyl Bizonyítsd be... be... bel Ezt csak ö hallotta, neki ordította a szél, mégis egyszerre kezdték levetni a kabátjukat. Tudták, hogy ez fog következni, hogy ez elkerülhetetlen. Fújtatva, hörögve estek egymásnak, kemény lépteik alatt felvált a macskakOvezet. Horkanásaik, nyögéseik szétfeszítették e keskeny utcát. A keskeny sikátorból pillanatok alatt széles sugárút lett. A küzdelem tovább folyt... Az egybefonódó, párás leheletük megvívta különharcát az óriást majomként ugráló és ordítozó széllel. A szél győzött. Selyemrongyként ragadta magával a leheletet. Gúnyos kacagása pofonként csattant az alvó házak homlokfalain. A hold elégedetten vigyorgott. Félóra alatt alaposan Összeverték egymást. Ennek meg kellett történnie. Valami különös kielégülés utáni vágy hajtotta őket egymásnak. Ezt mindketten tudták. Amikor a Járda szélére hulltak, fáradtan, megtépve, szinte egy tetőre megbeszélt Jelre, ügy érezte, hogy a küzdelem nem volt hiábavaló. Olyan könnyű az ember, mint a pehely. Talán még annál Is könnyebb. Olyan könnyű, mint az utca fagyos levegőjébe ki- tódúló lehelet. A küzdelemtől remegő hátukat egymásnak vetve, az utolsó cigarettát közösen szívták el. Vagy, mint a cigaretta kifújt füstje. Szinte félő, hogy semmivé lesz. így lesz valakiből árny? Amikor az ember olyan könnyűnek érzi magát, mint a cigaretta fü.stfe? Látja, de nem érzi az ökleit, nem érzi a súlyukat. Ntncs izomszövet, nincs vér, csont, erek. Az egész teste csak egy szürke folt, a szűk utcák nyirkos falaira lehelve. Egy finomszürke emberformáfú folt. Klári azt fs mondta: Te vagy a fény az életemben. Az egyetlen fénysugár. A minden... Persze lehet, hogy Klári tévedett. Sőt egészen biztos, hogy tévedett. Éppen a legjobb korban van ahhoz, hogy tévedfen. Hiszen magától érthetődö, hogy akt árny, az nem lehet egyben fény ts. Még akkor sem, ha mindig fény akart lenni. Olyan fény, fénysugár, mely a fényszórókból röppen kt és néha célba veszi a Göncölszekeret. Tehát Klári tévedett. Vagy talán nem? Lehetséges volna, hogy az, aki általában árny, valaki életében fény legyen? Az nem lehetséges! Kizárt dolog. Akkor Klári hazudott. Árny 6, ezt Klári is tudja. Miért éppen Klári ne tydná. De hazudott. Arcátlanul hazudott. Ide figyelt! Te Ismered Klárit. Mt...? Talán nem? Ilyet mondj az Oregapámnak! Klárit mindenki ismeri. Az egész világ, — mindenki! Miért volnál éppen te a kivétel. Nincs kivétel! Érted? Nincs,..., nincs... 0 isten... mondta neked Klári, hogy te vagy az egyetlen fénysugár az életében? Ugye, nem mondta. Pedig Klárinak sokmlndént kell mondania. Mindenkinek kell mondania valamit. Bs 0 nem olyan okos, hogy mindenkinek meg tudná mondani az Igazat. Vagy,... vagy lehet, hogy nagyon is okos és azért nem mondta meg az igazat. Mert tudd meg, Klári hazudik. Mindig, mindenkinek! Neki is hazudott. Most már tudja. Mert ha az Igazat mondta volna, az így hangzana: Olyan fénysugár vagy,amilyen egy pillanatra elvakítja az embert, akárcsak a vonat reflektorja a riadt nyúlat, de miután a szem megszokja, megszűnik a hatás. Nem, már így sem mondhatná. Most már nem. A fény már a múlté. Hogy mégis mond valamit, az természetes. A foglalkozásához tartozik, hogy mindig mondjon valamit. Bs hogy éppen neki, — az ts természetes. A hazudozás csak a ragaszkodás jele, a féltés megnyilvánulása. Hát perszel Félti öt. Egy árnyat. A dolog magyarázata kétségkívül abban rejlik, hogy egy olyan valakit félt, aki árny létére Is hatalmas, akihez így is ragaszkodni kell. Persze Klári nem tudja, mt az a tartalmi üresség. Nem is nagyon érdekli ez a fogalom. Ha valakire azt mondják, hogy ez az ember kong, Klári csak akkor hiszi el, ha meggyőződhet róla. Nála viszont a meggyőződés folyamata különösképpen egyéni és az eredmény minden esetben relatív. Lényegében tehát Klári nem Is hazudozlk. Legalább is neki nem. Csak a szavainak magyarázata hat kissé kétsíkúan, de az igazság lehet kétslkú is. Egész nap esett. Egyhangúan, könyörtelenül. Az ablaküvegen keresztül inkább érezte, mint hallotta az eső zuhogását. Déltájban egy pillanatra az eszébe villant, hogy hülyeség úgy ülni és bámulni a záport reggel óta, de erre csak egy pillanatig gondolt. Szinte félbeszakította a megkezdett gondolatot. Az esőt mindig szerette, de most nem akart rágondolnl. Arra. hogy szerette... Estefelé, abban a pillanatban, amikor a város neonjai hunyorogva felvillantak, többen látták, hogy egy árny vált el az egyik hetedikemeleti ablaktól, repülő mozdulatot tett, de a súlyos eső, kegyelmet nem Ismerve, a felázott, sáros földre sújtotta. E gy évvel ezelőtt majdnem gyomorfekélyt kaptam. Az orvosom szerint azért, mert mindent magamba fojtok, és ez a gyomromra ment. Mint a legtöbb amerikai férfinak, nekem is a legnagyobb problémftm, nem tudom, hol tombolhatnám ki magam? LStszöIag én vagyok a legnyugodtabb és a legki^yensúlyorottabb ember a földön, de ez csak a látszat, belül nagyon idegei vagyok. — Ha valamiért feldühödik — mondta az orvos —, ne tartsa visz- sza magát!... Törjön ki! .Mindany- nyiunkbart van agresszivitás, ezt nem kell szégyellnie... S ne legyen mindig rendes fiú... Ha Időnként nem nyitja meg a szelepeket, könnyen gyomorfekélyt kaphat. Aznap este, nükor hazatértem a hivatalombfti. azzal az eltökélt szándékkal léptem be az ajtón, hogy szigorúan betartom az orvosi utasításokat. A feleségem — szokása szerint — kijött elém, és meqcsökult. — Momlü. mi a frásznak kell mindig csőkolóznod, ha megjövök abból az átkozott melöből? — szóltam rá ingerülten — Hogy érted ezt? — hebegte .a feleségem — Nézd, már elég régóta vagyunk házasok... Minek ez á folytonoe csókolödzás?, A' feleségem lassan elvörösödött. — Bocsáss meg... Nem tudtam, hogy ez téped dühít... — Épp ez a baj ebben a házban, itt senki nem tud semmit — üvöltöttem torkom szakadtából. — Valószínűleg erról sem tudsz, Hogy nekem agresszív ösztöneim vannak! ART BUCH WALD; Gyomoridegesség — KI mondta, hogy nincsenek? — mondta a feleségem, aztán kiment 8 konyhába, jó erősen becsapva maga után az ajtót. Egy óra múlva vacsoráztunk. — Apu, légy szives, add Ide a krumplit — kérte a kilencéves fiam. — Hogy mersz engem félbeszakítani?! — ordítottam rá. — Csak azt mondtam, hogy légy szives, add ide a krumplit... — Hagyd békén azt a gyereket! — figyelmeztetett a feleségem. — Elegem volt — ordítottam —, elegem volt abból, hogy mindig én legyek a Jó fiú, akivel mindent lehet csinálni! Ez a kölyök ma krumplit kér, de holnap pénzt fog kérni, aztán lányokkal fog járni, és lehet, hogy holnapután cigarettázni és Inni fog. Vagyis elindul a züllés útján. Ezt valakinek meg kell akadályozni! Egyszer majd még megköszöni nekem, hogy nem adtam oda neki a krumplit! Vacsora után beesöngetatt az Ú1- ságos fiú. — Mit akarsz? — mordultam rá. — Az újságpénzt. — Nincs pénzem! — kiáltottam a képébe, és bevágtam előtte az ajtót. Klsvártva Ismét csengettek. Az újságos fiú volt a papájával. — Miért nem fizeti ki a gyereknek azt, ami jár? — Miért nem mondta meg értelmesen. hogy mit akar? Ogy látszik, épp olyan gyáva, mint az a- pukája! — Gyáva? Jöjjön ki a folyosóra, majd meglátjuk. Id a gyáva! — Nem jövök. Nem verekszem egy olyan apával, akinek egy Ilyen mamlasz fia van! Az est hátravélö részében is Bzabadjára engedtem agresszív érzelmeimet.. Jól megmondtam a magamét az anyósomnak, aztán a szomszédnak Is beolvaatam, aki a V'öröskeresztnek akart gyűjteni. Másnap felhívtam az orvost. — Nekem ebből elég volt! — Miért, mi történt? — kérdezte a doktor. — Mi történt? A fiam világgá ment, a feleségem épp most csomagol, ezentúl nem hozzák házhoz az újságot, az újságoaflú apja megesküdött, hogy szétveri a pofámat, a szomszédok nem állnak velem szóba, az anyósom Ideköltözik hozzám, mert félti tőlem az unokáit, és a nevemet felírták a lakónegyed szágyentáblájára, mert egy fityinget sem adtam a Vöröskeresztnek. — Értem — mondta az orvos. — Akkor Inkább próbálkozzék meg a golfozással... Csak néhány perc múlva tudtam kinyógnl; — És ezt csak most mondja? lANA mOBLOVA VERSEI: Szerelemhez közel Kedvesem, hol vonítasz elirvulban a holdra? A iák letsjezve, torzók a sétányon, a mélyben — teli parázzsal az elszabadult táj, pályarabok láncain tüzes nehéz vasgolyó van, a lámpák körül örvénylenek az ajkak. Szerelemhez közel... Űvel, milyen álmokat kutatva — az érzelemhez közel, hol keresel most engem? Kivel mész tenyeredbe venni a maréknyi földed? Vagy a lelked... Itt? Hol? Ezen a helyen? Rejtett karok viszik a holdat, rohanó telhók közt áldozati tálcán a vért, hegyek hamuját... És milyen hiányt, kinek a fogait fogyasztod védtelen? Tái-Vz első hegyen orgona szólt. Eúga lobogott értük ^ és lovak, hollófekete lovak száguldottak ott fönn... A második hegyen csöndesedtók a tüzek. Elhamvadt az avar... Lelke csúcsait párába vonta a harmadik. Kedves táj... Egész földjében hült ki a negyedik. ftt meredtek az égnek, mint bitófa, a szélmalom karjai. És az ötödik — utoljára — mintha vérből kelt volna fel. Szürkült... És akkor, először, mind a kilenc rádrivallt — egyszerre. De már késő, a hegyek mögül az isten bárányfelhőbe vonta az eget Oroszlántanya ez összemosódik a nap, az éjszaka. Oroszlántanya ez, csókolsz (a mennykő romjaihoz a villám útja, világ végére, menj és mard, útközben veszítsd el a szerelmet — kögörgetegek térítsenek vissza)... Oroszlánok. Oroszlánok a füledben, lelkedben, sírok ölén — üresek? (Az álmaim— elbírják?) Feneketlen. Oroszlán-remények... (Talán valamikor, egyszer elperelnek a rögtől...) Itt mennek, mindenhol jelen vannak. Orfeusz vagy? És értem által által a folyón eljössz még valamikor? — a mélyén is fogható, s talán macskaezüsttöl csillog a kő. Ókorból az oroszlánok kettétörik az Idő rácsait, és eljönnek... Homokóra csendje Illanó kötörőke tapad dél forró kőveihez és lejünk fölé nő a rozs mint az idő derékig árva földben álló halhatatlanok ÁLLÍTSÁTOK MEG A CSENDET ÁLLÍTSÁTOK MEG A LASSÜ KETYEGÉST A homokora csendjét A LÁRMÁS csendet és mi ismét a kétségbeesett kegyetlen hajszálon függve motyogjuk magunknak miért Is keltünk ki a földből a tér szakadéka fölé ÁLLÍTSÁTOK MEG A HOMOKORA csendjét ahol a küllők ahol holdfényes sziklák alatt tölgyesekben a kányák ahol a keserűfú CSEND LÁRMA legalább mint a szerelemben visszatérhessünk oda a nyájas és halhatatlan árva fekete földhöz Ford.: Németh István /
