Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-05 / 18. szám

úiifiúság 9

DÉNES GYÖRGY:

A JÓSLAT

Eles szél fúlt Lengyelország felSI. Végigfésülte a rengeteg erdőt, amely úgy nyöszörgöti, sóhaftozott, mint a halódó lélek. Az ősz ujja már megérintette a földet. A büszke tölgyek, karcsú bükkök, telt koronáfú mohos cserek, szálegyenes fuhar- fák levelei egyik napról a másikra megbámulták, megptrosod- tak. Aranyfény villózoft a lombokon, arany derű hullámzott át a völgyeken. Csa kfent, a hegyek északi oladán sötétléttek komoran a fenyők.

A szurdokszerű völgyben lovascsapat poroszkált. A kis tatár lovak fáradtan kaptattak a rossz, kOves erdei csapáson. A katonákon könnyű börzeke feszült, csak a felükön viseltek vassisakot. Oldalukon rövid török szablya lógott. A nyeregkápához csákány fokost, gerezdes buzogányt szífaztak.

A csapat elejében karcsú bokájú vasderesen keménytartású férfi lovagolt. Szakálla, haja fekete, szeme is mélysötét. Bal szeme alatt mély forradás izzik, ami még komorabbá teszi arcát. Horgas orra, elöreugró álla szívósságról árulkodik, de ajka szögletében lágy vonások bujkálnak.

Sáfránysztnű börzekéjén sűrűn vetett sujtás ékesedlk. Csúcsos sisakja ezüstveretes, lószerszáma is ezüst. Más fegyvert nem is visel, csak egy fanyelű buzogányt.

A vasderes hirtelen megbotlott. Lovasa majdhogy kibukott a nyeregből. Sötét szeme haragosan villant, s cifrát káromkodott.

Egy rókaképű vitéz ugratott mellé, elkapta a vasderes kantárját s tartotta, míg a másik kiszállt a nyeregből. A 16 keservesen nyerített, sajgóit a bokája.

A rókaképű is kikászálódott a nyeregből.

— Főkapitány uram — szólt hízelgő hangon.

— No?

— Amott, a süveges bércen Is átkapaszkodhatunk — mutatott a sziklás hegyhátra. — Gyalogösvény bújik a bokrok közt. Esmérem. Tán három fertányl órával érnénk hamarabb a Tatárszurdokba.

— Magam lábán? — mondta kelletlenül a főkapitány.

— Az Ördög-szikláig lovon, onnan talpon. A sziklától már csak ugrás a tető.

Balassi János zólyomi főkapitány zord ábrázattal fenyegette csatlósát.

— Ha vissza kell térülnünk, rádcsapatok.

A rókaképű összecsípett szemmel sunyított rá.

— Szolgálatjára, főkapitány uram.

KOrbeheveredtek a gyepen. A lovak a csenevész füvet ha- rapdálták. A fáradt katonák megtekerték a bőrkulacsok nyakát, s árpalepényt rágtak mellé. Mikor megoltották éhüket- szomfukat, rájuk füttyentett a hadnagy.

— Lóra, lóra, vitézökl

Felugráltak a nyeregbe és nekivágtak az erdőnek.

A rókaképű. poroszkált elöl, és csakhamar megtalálta az ösvényt. Jókedvűen hujjázott, míg a nyomában ügető főkapitány rá nem mordult.

— A kontyosokat csalod-é, te kerge?

A csatlós elnémult. Most már szótlanul kaptattak egyre fel- jebb '^a szűk ösvényen. Arcukat megcsapdosták az ágak, de nem sokat törődtek veié. Örültek, hogy hamarabb hazaérnek, hiszen már kilencedszer kelt a nap elindulásuk óta. Vágytak már a jó meleg asszonytestre, bő evésre, tvásra.

A főkapitánynak a felesége-asszony járt az eszében. Aggódva búcsúzott tőle Anna, és nagyon a lelkére kötötte, ne maradjon sokáig. Közel már az idő, bármelyik napon világra jöhet a gyermek. A marcona férfi arca ellágyult. Sötét szeme teleszaladt meleggel. Szíve hevesebben kezdett hánykódni. önkéntelenül is megsarkantyüzta lovát, amely olyat ugrott, hogy a sisakját majdnem lefordította egy kinyúló tOlgyág. Nagy- nehezen visszafogta nekivadult vasderesét. Messze még hazáig, kímélni kell az állatot.

A lovasok felzárkóztak. Mély, avarszagú csend honolt az erdőben. Csak a madarak surrogtak, csiviteltek a lombok sűrűjében. A lovak patája lágyan dobogtatta a földet.

jó fertályóránylt mehettek már, amikor az ösvény hirtelen kiszélesedett. Toronyi szikla ágaskodott a fák fölé. A sziklában hasadék sOtétlett, mint valami mesebeli szörny látott szája.

A rókaképű megrántotta a kantárszárat.

— Gáspár barát — mondta és a szikla elejébe mutatott.

Ködgyazta tűzhelyből szivárgott a füst. A tűz mellett, földrehányt szarvasbörön mozdulatlan alak gugyorodott. Gubancos, csepO haja a vállát verte. Beesett hamuszín arcát torzom- borz szakáll lepte be. Szeme rebbenéstelenül meredt a füstbe. Különös, borzongató szeme volt. Savószínű, átható, mint a kígyóké, öltözéke piszkos daróc, lábán háncspapucs.

A lovasak feltorlódtak. Tekintetük kíváncsian fürkészte a vén remetét.

— Esméred? ~ kérdezte a főkapitány a rókaképűtől.

— Esmérem. Gáspár barát. Klastrombélt szerzetes volt Szentkereszten. De Osszecimborált a Gonosszal, aki megajándékozó rontó hatalommal. A klastrombéliek kiátkozták s vesszővel verték el a szent falak alól. Ide menekült. Itt él azóta vadbogyón, szárnyasok tojásán. Rebesgetik — fogta halkabbra a hangját —, hogy itt a barlangban csintalankodik a pokolbéliekkel.

A főkapitány akaratlanul Is megborzongott. Szemét le nem vette volna a görnyedő alakról. De az rájuk sem hederített, csak bámult a tűzbe.

— A jövendőt Is ki tudja fürkészni sugdolózott a rókaképű. — S látja azt Is, ami a hegyeken túl vagyon.

— Tán még Zólyom várába is el tud tekinteni? — kérdezte váratlanul a főkapitány.

— Oda ts.

— Hírét adná a feleségemnek?

— Hatalma vagyon rá. uram.

— Akkor parancsolj rá, hogy megcselekedje.

A csatlós lehuppant a nyeregből és a remetéhez lépett.

— Adjon Isten békességet, Gáspár barát.

— Mindnyájunknak — mormolta a remete.

— Balassi főkapitány urunk parancsolatát hozom.

— A föld szellemét szolgálom. Ott csak kérni lehet — felelte eaukedvűen a remete.

— Akkor hát kérünk — csavarta ravaszul a szót a rókaképű.

Eközben a vitézek leugráltak a lóról s a tűz köré gyűltek.

— Mtt óhajtasz, jó uram? — pillantott Zólyom főkapitányára a barát.

— Feleségemről beszéljl El-e, hal-e? Világra hozta-e gyermekét? — szólt izgatottan a főkapitány.

A remete behunyta a szemét s néhány pillanatra mozdulatlanná merevedett. Majd megmozdította a karját s rongyai közül bőrzacskót vont elő. Barna port szórt a tenyerébe és a parázsba vetette. Sírni, sziszegni kezdett a tűz. Sűrű, szürke füstgomoly szállt a lombokra.

— Földnek erős szelleme, kísérts meg! Hű szolgád szólít. Adj világosságot vak lelkéneki

A füst egyre vadabbal gomolygott. A vitézek könnyes szemmel krákogiak. ^

A remete háromszor Ismételte meg a varázsszót. Aztán szétcsapta karját. Révülten meredt a füstbe.

Hangja mély kútből kondult

— Uram, asszonyod megmutatkozik. Orcája, mint a szűzi hó, fehér. Szeme a messziséget kémleli. Téged vár, téged eped.

Balassi János türelmetlenül toppantott.

— Nyeregbe, vitézökl

— Várj! — szólt rá a barát. — A föld szelleme kegyes ma veled. Megmutatja fiad életét.

— Fiam életét? — csodálkozott a főkapitány.

— Igen. A föld szellemének akaratából flgyermekkel áláa- tol.

Megint előkotorta bőrzacskóját és maréknyi port vetett a lángba. Sűrű füst kavargóit felfelé.

A barát meredt szemmel mormogott.

— Fürge ftgyermek ugrándozik aranyos teremben. Orcája kedves, szeme üszők. A te fiad... A füst mindent felfedez. De várj csak... Sík mező tárul elibém. Zabföld. Pórok aratnak mindenütt. Legény fiad ts közöttük vagyon. Pőrmenyecskét szorít. Nevetgélnek meg énekelnek. Virágéneket.

— Köd borúit rájuk. Elnyelt mindent.

Elhallgatott néhány pillanatra s megtörölte verejtékező homlokát. Félarca rángatózni kezdett, és szinte érthetetlenül mormolta.

— Hatalmas teremben ezer gyertya vakít. Alabástrom testű dámák forgolódnak mindenütt. Hercegek, grófok ugrándoznak nagy vigalomban. Ott... ott vagyon a király is, királyné is. Most elreked a zene. Daliát kapnak körbe a dámák. Cifrázott subában vagyon a legény, s táncba ugrik. Fordul, dobbant, csűr csül. Sebesen kavarog. Gyönyörűséges. Juhásztánc. Tüzes, bo-- lond... A királyné Int. A dámák utat engednek, és a levente térdet hajlít a király ok előtt...

— Megint homályosul a szemem... De... de valami mozdul... Lovasvitéz, csatamező. Holtak. Puffadt hasú tetemek... Jajt... Minden elcsendesül. Szobában ül fiad. Asztal mellett. Kezében sebesen szalada lúdtoll. ír. Néha-néha tenyerébe hajtja a fejét... Most meg asszony kebelén nyugszik, ölelik egymást... Jaj, megint nem látok jól... Mintha tenger partján állana. Lába előtt rengeteg víz hánykolódik. Megtöretett a daliás ifjú... Szeméből bánat perzsel, és csak nézi, bámulja a zúgó tengert...

A remete ernyedten hevert a földre, haja csapzottan tapadt homlokára. Nyögdécselt egy keveset, aztán megint felült, a füstbe meredt és elnehezülő nyelvvel folytatta.

— Megint csatamezőt látok. Török lovasoktól feketéll a föld. Agyúk pufognak, kardok hányják a szikrát. A várból magyart vitézek száguldanak a Duna mellékére. Összecsap a két sereg. A fiad ts köztük vágyon... Jaj, Istent Kontyosok kapják közre. Csépelik. A vitéz sebesen foratja kardját. Harcol, mint az erdők oroszlánja. A kontyosok leforognak a lóról, öl...

A remete szeme elé rántotta a kezét és elhalványult.

— Ágyúgolyó csapott kOztbük. A fiad földre omlik. Ágyéka csupa vér. Rátipornak a lovak... Meghalt magyart hazáért. Áldja meg a föld szelleme...

Többet nem szólt. Osszeszorította ajkát, ősz fejét megko- nyttotta.

A vitézek megrendültén álldogáltak. A főkapitány úgy érezte, meggyökerezett a lába. Szemében a rémület lldérce pislogott. Végtére mégis megemberelte magát. Elövonta erszényét és egy körmöd aranyat vetett a földre.

— Hazudtál, baráti Egyetlen szavad se Igaz — szólt kétségbeesve. De a remete nem válaszolt. Ült, mint a köbe faragott bálvány.

— Lóra, vitézökl — rikkantotta a csatlós és felsegítette u- rát a nyeregbe. Megsarkantyúzták a lovakat és tsienhozzád nélkül indultak tovább. Dobogásuk lassan elcsendesedett, csak az erdő sóhajtozott tovább.

★

A zólyomi vár egyik termének ablakából sápadt arcú, gyönyörű fiatalasszony szemlélt a messziséget. Fekete szemébe ölelt az ezüstösen kígyózó folyót, a Garam fölé ágaskodó hegyeket, az őszt erdők sztnpompáját.

Sulyok Annát, a vár úrnőjét egy percre elkápráztatja a természet fenséges panorámája, hogy annál nagyobb erővel rohanja meg a szívébe kaparó nyugtalanság. Hites urát várja, kémleli türelmetlenül.

— Nem jő, ma sem jő — morzsolgatja magában a szavakat, és szemét elfátyolozzák a könnyek. — Pentg érzem, ma estve, ma éccaka velágra jövend a gyermek.

Szíve alatt újra s újra megmozdult a zsenge élet. Telt keble erősen hullámzott minden lélekzetvételre. Alllngált még egy Idetg, sóhajtott s elfordult az ablaktól. A mennyezetes ágyhoz lépett s a duzzadó párnákra hanyatlott.

Néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt, majd a zsámolyon kuporgó szolgálójára fordította gyötrelemben égő szemét.

— Szólítsd, lelkem, a bábaasszonyt...

Harmadnap reggelén fölrlvalltak a kürtök s jelezték, hogy megtért portyázásából Zólyom város főkapitánya, vitézlő Balassi János. A csatlósok lovainak patája alatt szikrát vetett a kő, ahogy felügettek a vár udvarára.

A főkapitány elsőnek dobbant le a nyeregből. Lélekszakadva rohant fel a nyikorgó lépcsőkön. A vaskos tölgyfa ajtó e- lött megtorpant. Béniről gyereksítás szüremlett fülébe. Óvatosan tárta fel az ajtószárnyat, s belépett.

Ami legelőször a szemébe tűnt, egy síró, ficánkoló gyermek volt. Éppen fürdette a bábaasszony.

— Ftgyermek — mutatta fel örvendezve a csecsemőt.

— Ftgyermek? — halványodott el a főkapitány, s mint súlyos kalapácsütések, kopogtak a szivében a remete szavat.

A szoba hátteréből gyenge hang szólította.

— Jánost

összerezzent, és mosoly villant az arcára. Letérdelt Anna ágya mellé s nehéz kezébe fogta az asszony erőtlpn ujjait. Ügy érezte, mintha nagy-nagy erő áramlana testébe felesége gyönge kezéből. Felujjongott.

— Fiam van, flat adtái. Annál

Szívüket édes meleg járta át.

Ebben a percben, ebben a pillanatban a városban megszólaltak a harangok, hogy hírül adják ország-világnak Balassi Bálint vllágrajöttét.

KASSAK LAJOS:

Májusi tánc

Hajnali fényzuhatag a bimbók felhasadtak égi színpad álomszülte karnevál a fáradt népek átlépnek törvényen bánaton férfiak szivéről elszáll a kéreg lányok márvány bokája táncba lendül.

Szinte tűnőben a zord hétköznapok világa az van csak ami után epedőn vágytál.

Rabokról lehullt a lánc szemekről a varázslat.

Ne törd szét lágy hullámait a táncnak te vagy az akit ég és föld becézget.

Bazaltba faragna a szobrász ha láthatna így hány költő irigyelné el énekem csupa isteni erő fényesség és hódolat nem dicsérhetném szebben külön-külön szemed kék napját ágyékod mezőit.

S ha eljött az éjfél leveted álarcod szoknyád

hült párnáidon dűlsz el mezítelen

mint az Istennő ki csak vad szerelmének élt.

Ö dalok forrása ki az enyém vagy aludj el új diadalra készülőn.

PAVOL HOROV:

Májusi eső

Asszonysirás.

Leomló hajzuhatag.

A májusi éjszakán a park kinyújtja értük a kezét.

Gesztenyefák ezer gyertyája ég almafákról porhő szitál mégis sötét van szuroksötét.

Asszonysírás.

Leomló hajzuhatag.

A fák tunikája alól sörényük illata száll suhogatja őket a májusi zápor.

Megbokrosodott villamoácsorda kolompja peng vértelen gyilkosságok fényes késein.

Asszonysírás.

Suhog, suhog a zápor.

A park kötésig lágy vizében gázol és remeg édes srédüietében.

És nők hajadonfőtt és nevetés szivárog a zokogásba nevetés a sötétség fátyla alól párok nevetése a park

ernyő-gesztenyefái alatt izzó nevetés

bódult nevetés — lepke a lámpa fölött.

De miért, ó, de miért sírtak a nők?

HEINRICH HEINE;

Májusban

Akikhez kötött szeretet, szerelem, a leggonoszabbat művelték velem.

Belehalok; de fönt a nap arca a gyönyör hónapját köszönti kacagva.

Tavasz virul. Mát zöld a lomb, erdőn a madárhad víg dala zsong, és lány és virág szűzien mosolyog reám — ó szép világ, ezerszer ocsmány!

Orkuszt dicsérem szinte már; rút ellentét ott sohase fáj; a sagjő szív nyugalmat találhat partján a styxi fekete árnak.

Melankólikus moraja, a stymphladiák sivár ricsaja, metsző, rikoltó fúria-ének, és cerberuszi vau-vau-klséret —

A kínnak, balsorsnak ez a helye, e bús völgy, árnyakkal tele,

Proserpina kárhozott birodalmát siralmaink jó otthonuknak vallják.

Itt fenn azonban velőmbe szúr a rózsa, a napfény irgalmatlanul, a májusi kék ég gúnnyal vigyorog rám — ó szép világ, ezerszer ocsmány!

PETRIK JÓZSEF;

A győztes virágok

A győzelem a hollókkal kezdődött, felderítő őrsként suhantak előre, s az ellenség fölé, gyászlobogót tűztek.

A bokrok tövében tereoszínO rigók surrantak titokban

a vaksi vakondok

megerősítették

földállásaikat.

Aztán golyózápor: rügyek pattanása, és tűz: tűző napfény — ez volt a csata S egy langyos reggelre virégbaborultunk: a kertek, az utcák, az arcok s a fák,

És ezt sóhajtottuk: mindig a virágok.

mindig a virágok nyerjék a csatát.