Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-05 / 18. szám
10 Úi ifjúság r ^ZEF DANEK: MENEKÜLÉS A HALÁL ELŐL Alig íél órája ültem ott és szít- tam a cigarettámat, amikor a sö- tétségból, bai íelől, hirtelen fájdalmas kiáltás hallatszott A kiáltás férfihangtól eredt és a kőfal felől jött, onnan, ahol a patak a hatalmas kősziklák alatt suhant el, amelyek szinte hidat képeztek a tdlsó partjára. Hallgatóztam, ön- kénytelenül is felálltam a lócáról és úgy figeltem, mert a helyre, ahonnan a kiáltás hallatszott, sötétség borult. A patak vizének sustorgásában elfojtott jajgatást fogtam fel. Nem tévedhettem. Eldobva a cigarettámat, gyors léptekkel igyekeztem arra felé, a- hoinnan a hang hallatszott. A kőfal datt, a patakban levő köveken egy ember körvonalait pillantottam meg. Feküdt, és a hangja alapján úgy éreztem, hogy nagy fájdalmai vannak. „Valami baja van?“ — kérdem és meresztgetem a szememet a sötétségbe, hogy megállapíthassam, mi is történt tulajdonképpen. „Kérem, segítsen!" — szólalt meg. — „A lábam. A lábam eltörött“ — sziszegte fájdalmasan. Óvatosan, szikláról sziklára lépve közelítettem meg és kitapogattam a lábát. A jobb Iába természetellenesen kicsavarodva, két nagy kő közé szorulva feküdt. A- lattuk folyt a patak, és a szerencsétlenül járt egyik cipője teljesen elmerült benne. Nagy nehezen a kősziklák egyikét óvatosan elhengeritettem. A láb abban a pillanatban természetes helyzetébe mozdult, a férfi pedig fájdalmasan felordított. „Egy kis türelem“ — nyugtatgattam. — „Lehet, hogy nem is lesz semmi baj.“ Megtapogattam a lábát bokától fel térdig, de semmiféle törést nem találtam. Nyilván egy erős és fájdalmas ficamról volt szó. Aztán fogtam a cipőt, amely miután a lábát kiszabadítottam, leesett róla, és a partra tettem, nehogy a víz elvigye. Aztán lehajoltam a férfihez. „Fogja meg erősen a nyakamat!“ — parancsoltam rá, — „Alkalmasabb helyre viszem innen magát.“ Átfogtam a derekát és felemeltem. Vigyáznom kellett, hogy meg ne csússzam, a kövek ugyanis nedvesek, síkosak voltak. A férfit egészen a lócáig cipeltem, ahhoz a lócához, ahol azelőtt ültem. Ahogy véletlenül arcommal a homlokához értem, megéreztem rajta a hideg verejtéket. Bizonyára erősen szenvedett, ám derekasan tartotta magát. Lefektettem a fűre és visszatértem a cipőjéért. A visszaúton ásványvizet is vettem a poharamba. Mohón kiitta a pohár egész tartalmát és megkönnyebbülve nézett az arcomba, melyet a messzebb levő villanylámpa egy sugara világított meg. Abban a pillanatban valami váratlan és szörnyű dolog történt. „Te disznó!“ — ordított rám a férfi átható, gyűlölködő hangon. Jobb kezével villámgyorsan ütött és a porcelán poharat kiverte a kezemből. Az ütés olyan erős volt, hogy a pohár apró darabokra tört. A kezemben nem maradt más, csak a pohár füle, az ő keze fejét pedig, amelyet felsértettek a cserepek, elöntötte a vér. Megdöbbenve ettől a hirtelen beállt változástól, önkéntelenül is hátraléptem. A férfi fel akart állni, hogy rám vesse magát. Ahogy felemelkedett, az arcát megvilágította a távoli lámpa fénye, és én felismertem benne az idegent, John Danwert. A következő pillanatban mint a villámsújtott zuhant a földre és feljajdult fájdalmában. A kificamodott boka nem fogadott szót. Amíg magamhoz tértem meglepetésemből, az idegen kezére támaszkodva ült a fűben és mélyeket lélegzett. Így az arcába ugyan nem láttam, de éreztem, hogy nehéz lelki krízisen esik át. Nemsokára megszólalt fojtott, most már jóval halkabb hangon, valamiféle megadással; „Mégiscsak elkaptatok, ti gyilkosok! Ereztem... Igen, az első pillanattól kezdve éreztem, ahogy magát észrevettem...“ Szaggatottan beszélt, mintha minden mondat után új erőt gyűjtene. „Maga gyilkos! Közönséges, hülye gyilkos!“ — vágta ki, szinte fuldokolva az utolsó mondatot, aztán elhallgatott. Csak gyors lélegzése hallatszott. Végre magamhoz fértem és megszólaltam. „Danwer úr, ön bizo■■ J*?»’ .1 nyára összetéveszt engem valakivel, Biztos, hogy tragikus félreértésről van szó. Valaki másnak néz. Térjen észre, kérem!“ „Csak nem azt akarja nekem bemesélni, hogy nem vagyok észnél?!“ — kérdezte ingerülten, de a hangja kiegyensúlyozottabb volt. Mindjárt folytatta is: „Maga nagyon jól tudja, hogy nem hívnak Danwemak, és meggyőződése, hogy az óráim meg vannak számlálva. Nem kell alakoskodnia! £s ne féljen, nem értesítem a rendőrséget.“ „Lehet, hogy maga nem értesíti, viszont én értesítem“ — vágtam a szavába. — „A komédiát, legalább att, amit itt nekem játs2ük, alkalma lesz a rendőrségnek megmagyaráznia.“ „Maga értesíti a rendőrséget...?“ — Görcsösen felnevetett. „A gyil- ko^k ritkán jelentik tettüket a rendőrségnek“ — mondta ironikusan, csak úgy a foga között. Megbolondult. Bizonyára megbolondult — gondolom. Most mit csináljak? Nem ordíthatok rá, hogy hagyja a hülyeségeit. Meg- pr^álom jó szóval. Elé guggoltam. „Danwer úr, miért sérteget maga engem?“ — szólítom meg békülékeny hangon. „£n nem ismerem magát, és nem is érdekel, hogy kicsoda-micsoda. Csak azért, mert pusztán véletlenül magam is ezekre a helyekre járok sétálni, hallottam meg a maga kiáltását.“ Vártam, hogy reagál. De nem szólt egy szót sem, ezért aztán folytattam: „Segítettem önnek kiszabadítani a lábát, el akarom vinni a panzióba, és maga gyilkosnak nevez. A lába rövidesen rendbe jön. Egy bokaficamba még senki sem halt bele.“ „Minek ez a sok beszéd?“ — vágott a szavamba. „Megmondtam magának, hogy a rendőrséget én nem értesítem, ön alávaló gazember, és tovább nincs miről beszélnünk egymással.“ „Kikérem magamnak az ilyen sértéseket!“ — förmedtem rá már- már türelmemet vesztve. „A gengszterek aligha sértődnek meg“ — torkolt le. „Ha tudom, hogy ön miféle ember, inkább ott hagytam volna a- kár reggelig is a kövek közé szorulva.“ „Azt ugyan nem hiszem. Ettől jobb alkalom ugyanis aligha kínálkozna még. Azt hiszem, maga a természet is ezeknek az emberarcú szörnyetegeknek kedvez“ — tette még hozzá szinte csak úgy magának. Felálltam és zavartan mérlegeltem, hogy most mit tegyek. Az a gondolatom, hogy Danwer bolond, most valószínűtlennek tűnt előttem. Szavainak, viseikedésének volt valamiféle logikája, valamiféle értelme. Hogy milyen indítékokból indult ki, és hogy miért nevezett gyilkosnak, rejtélynek tűnt előttem. A tekintetem az útra tévedt, amelyen ott hevertek kis porcelánkorsóm cserepei. Miért nem ütött meg, miért az üres porcelán poharat zúzta össze puszta ököllel? — suhant át a- gyamon a gondolat. „Tűnjön el innen!“ — kiáltott rám hirtelen olyan erővel, hogy szinte megijedtem. „Mégse hagyhatom itt magára“ — csititgatom, és nyugodt tónust próbálók ráerőszakolni. „Segítek önnek bejutni a panzióba, ott aztán majd nyugodtan kimagyarázhatjuk magunkat. Az éjszaka hűvös, itt nem maradhat.“ „Te kutya! Szerencséd, hogy nem tudok lábra állni“ — för- medt rám fenyegetően és letegezett. „De úgyse sikerült megkaparintanotok a legfontosabbat, gazemberek! £s meg se kaparintjátok soha...!“ — folytatta olyan megvetéssel, hogy minden szaván érződött, ám egy bizonyos fajta megnyugvással is. „Érti...? A laboratóriumi naplót sohase kapják meg... Soha... A halottak meg nem beszélnek.“ Úgy tűnt. hogy rövid, de annál többet mondó és egy cseppet sem hízelgő szavait befejezte. Olyan valakinek volt címezve, akit szörnyen gyűlölhetett. Utolsó mondata semmi kétséget sem hagyott bennem az i- ránt, hogy többé nem áll velem szóba. Nem értettem semmit. Tanácstalanul állok fölötte és azon töröm a fejemet, hogy most mit tegyek? Fölé hajlok azzal a szándékkal, hogy segítsek neki eljutni a legközelebbi olyan helyig, aho’l már autók is járnak, hogy onnan aztán a panzióba szállíthassam. Am abban a pillanatban éles fájdalom hasított az orromba. Az erős ütés szinte oldalra dobott. Hanyatt zuhantam, és az arcomat elöntötte a vér. „Atkozott bolondja!“ — káromkodtam rá, mit se törődve a helyzetével. Elfogott az igazságos düh. „Ez a segítségemért a hála?“ — kiabáltam rá. Nem szólt semmit. Leporoltam a ruhámat. Aztán zsebkendőmet vérző orromra szorítva elindultam az ösvényen a városka felé. A legelső taxisnak leírtam a helyet, ahol Danwer fekszik kificamodott bokával. Az ösvény elég széles volt ahhoz, hogy autóval kényelmesen feljusson oda. Elein- ta ugyan húzódozott tőle és mentőautóért küldözgetett, de végül is ráállt, amikor előre kifizettem és megnyugtattam, hogy nincs szó semmi komolyabbról. Bestartolta a motort és elment. A következő pillanatban eszembe jutott az idegen sérült keze, amit a porcelán sértett fel, amikor kiütötte a kezemből. Bosszantott, hogy mégsem hallgattam a taxisofőrre és nem mentem inkább mentőautóért. De már késő volt, a taxi ugyanis eltűnt a fák között. (Folytatjuk) f. „Lágy, hajnali szellő: „17 éves vagyok, verseket írok magyar és szlovák nyelven, el- készült egy rövid novellám, a- : ' zonkívül rajzolok.“ — írja levelében. Fantasztikus! Ennyi mindent „csinálni“ ilyen fiatalon. Fantasztikus! Nézetünk szerint azonban talán jobb len- , ne, ha így, a kezdet kezdetén, ' egyíelé orientálódna. Hogy . merre? Merengés című versében így ír; / Szemem csillagot kutat / Hogy megmutassa / Az igaz utat./ Ennek és a másik ^ versének ismeretében mi a fes^ ; tészetre beszéljük rá. A ,,KBH Pozsony“: Ügy gon- •j dolom, nem kell szégyenkeznie! ^ Bármelyik délelőtt szívesen látom szerkesztőségünkben. Addig is álljon itt biztatásként Ódaszárnyak című verse: / Kinyílsz tisztán / arcod héján / , ütnek a hangok / s útként ve■ rődöm talpad alá / / borong a ! haj / ó válaszd szét az erdők medreit / / hajadban búvik s nő az ősz / barna vagy s fanyar — / de lépteid már be- lémnyugodtak / — A találkozásig csak annyit, hogy jobban ’ ' vigyázzon a versek logikai felí építésére, a gondolatok követhetőségére. „Túl lírai“; Versei egye- t lőre nem érik el a közölhető . irodalom szintjét. Inkább szirupos próbálkozások, semmint líraiak lennének. Sehol egy kép, sehol egy mélyebb gondolati ötlet. Gondolkodjon el azon, hogy mit akar mondani az olvasónak. Sz. L.: Aki még egy is- ‘ mert magyarnótát sem tud i pontosan „lemásolni“, azt csak i lebeszélni tudjuk: / Tele van a lég akácfavirágok édes Illatával / stb. Helyesen: Tele van a város akácfavirággal stb.- B. I. Érsekújvár: Túlságosan is fiatal még ahhoz, hogy verset tudjon írni. A beküldöt- t • tek, kevés kivétellel, ismert ■ slágerekre emlékeztetnek (Em\ lékezni rád stb., előadta: Korf da György) Tanuljon, olvasson! Ha igazi tehetség, akkor az e- redmény sem marad el! „Virágzó tavasz“: Versei nehézkesek, érdektelenek. • Hiányzik belőlük a tűz — a költészet! Az írásról lebeszéljük, a tanulásról, az önművelésről azonban nem. “ ,itr t? Taktika és stratégia a szerelemben (Szemelvények dr. M. Pizék könyvéből) IV. .Az alkotó féltékenység jelei; a féltékenységnek intuitív félelemjellege van. Mindkét partner tudja, játékuk kimenetele bizonytalan, bármikor veszélybe kerülhet. De a féltékenységet vagy bármilyen gondolatot a megcsalásról ki kell zárni a tudatból. A féltékenység nem figura szerelmi Játékunk sakktábláján. Egyik partner sem számít vele a Játéknál. Pszichológiai értelemben ez azt jelenti, a partnerek hisznek egymásnak. A kételyeket hittel pótolják. A Féltékenység Démonának jelei — mint már mondottuk — rendszerint úgy kezdődnek, hogy az egyik partner a másik tudtára adja féltékenységét. Ezzel, ha csak tudat alatt is, felbillenti a függőségi viszony szimmetriáját, és egy tudaton kívüli elemet visz a Játékba, melyből ez hazárd jelleget kap. A szerelem harccá változik, mindkét partner igyekszik mindenáron növelni az ellenpartner függőségi viszonyát. Pszichológiai szempontból ez azt jelenti, hogy a féltékenység betört az egyik (vagy mindkét) partner cselekedeteibe. A Játékos minden szavát vagy cselekedetét a féltékenység hatása irányítja. Az ellenszer tehát; „nem szabad megengedni, hogy a féltékenység túllépje saját énem határát.“ „Azok az édeskés beszédek, hogy a féltékeny partner közölje kételyeit, nem átgondolt szavak. Már mondottuk, minden „megjelölés“ felbillenti a függőségi viszonyt. A legtökéletesebb partner akarata ellenére is felülrendelt szerepbe kerül, ha eláruljuk féltékenységünket. Két ember közötti kapcsolatban vannak dolgok, amelyekről nem tanácsos be.szélni. Egyik ilyen téma a féltékenység. Egyetértek azzal, hogy a szerelmi kapcsolatban levő két embernek segítenie kell egymásnak. De a féltékenység esetében sosem tud partnerünk segíteni. Ez hasonló helyzet, mint amikor a férfi rohangál a lakásban, és szidja az egész családot, mert neki fáj a foga. Ordítozik a feleségére, csináljon valamit, de fél elmenni a fogorvoshoz. Mit tehet a feleség, ha a férje foga fáj? Semmit, és ugyanígy nem tud segíteni, ha a férj féltékenységi rohamokban őrjöng. Ha átgondoljuk a Féltékenység Démonának szerepét a Játékban, rájövünk, hogy ezt elsősorban önmagunkban keli legyőznünk. Ebből az tűnik ki, nemcsak olyan Játékok vannak, amelyek szereplője a két partner, de léteznek Játékok, melyekben önmagunkkal játszunk. Az ilyen Játékban a tudatunk és a tudaton kívüli intuitív folyamatok harcolnak egymás ellen. Mivel ezeket a tudat alatti elemeket Démonoknak neveztük, az önmagunkkal játszott Játékokat D-Játéknak fogjuk nevezni. A Játék és a D-Já- ték megkülönböztetése meggátolja, a nemkívánatos, hazárd elemek bejutását a partneri Játékba. A legjobb védekezés, ha megakadályozom a D-Játék kialakulását. Vagyis; ha eleve kizárom a megcsalásom lehetőségét. Persze, ezzel megkockáztatom, hogy szemmel- láthatóan megcsalnak. De a féltékenységgel nem csökkentem a megcsalás lehetőségét, legfeljebb annyit érhetek el. hogy kevésbé szemmelláthatóan csalnak meg. Az első lépést akkor veszítem el, amikor megengedem, hogy egyáltalán foglakozzam a féltékenységgel. Ezután rendszerint már nem tudom meggátolni a második lépést, amely abban nyilvánul meg, hogy beszédemmel vagy cselekedetemmel felfedem féltékenységémet. Ha ezt a második lépést sikerül megnyernem, vagyis ha felhagyok a féltékenység irányította beszéddel vagy cselekedetekkel, még mindig van reményem a győzelemre. Ha ez nem sikerül, következik a harmadik lépés. Ez abból áll, hogy n.övekvő gyanakodásom nyomása alatt megpróbálkozom valamiről (bármiről) meggyőződni. Ez már a végem kezdete. A harmadik lépés jele: telefonon igyekszem meggyőződni, hol van a feleségem, felnyitom leveleit, átvizsgálom táskájának a tartalmát, nyomozok és kémkedem utána. Ha bekövetkezik a harmadik lépés, abban a pillanatban veszitek, amikor a „meggyőződöm kételyeimről“ taktikát választom. Tehát harmadik lépésben matt. Ez gyorsar ment! A harmadik lépést csak úgy tudom megnyerni, ha az u- tolsó pillanatban nem teszem meg az „ellenőrző akciót“, amelyre kételyeim kényszerítenek. Nem nyitom fel a levelet, ha a kezembe jut, nem nézek bele a táskába és nem tárcsázom fel a számot, bár a telefonkagyló a kezemben van. Megnyerni a harmadik lépést még mindig jó, mert van remény, hogy az alattomos Démon visszavonulásra kényszerül. Az elveszített harmadik lépés már totális veszteséget jelent, mert ezzel belevonom partneremet a D-Játékba. De ez azonban kétségbeesett cselekedet, mert partneremet már mint kimondott ellenséget vonom be a D-Játékba. (Folytatjuk)
