Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-05 / 18. szám
A terem, ahol egy délelőttht töltöttem, más, mint a többi. Bejáratából hosszú folyosó vezet, és amióta létezik, falai között nem hangzott el egyetlen jóizú nevetés sem. Ide azért jönnek az emberek, hogy keserűségük, gyülöletök elérje tetőfokát, hogy még formálisan Is megszűnjön létezni az a pici társadalom, amelyhez még nem is olyan régen a leggyöngédebb és mégis a legerősebb szálak fűzték. Tárgyalóterem, ahol egy életből kettőt csinálnak — válóperes színtér. A hosszú asztal mögött ülő törvényszéki tagok még frissek, csendben beszélgetnek a tegnapi fuóballról. — K. Mártát és Jánost kérjük a tárgyalóterembe. A hosszú folyosó majdnem üres, még korán van, és ma ez az első válóperük, a jegyzőkönyvvezető Kolárik Ilonka hangja is még szépen cseng, szinte visszhangzik tőle az épület. A házaspár — jobban mondva már két ember — egymást tisztes távolságban követve lépi át a terem küszöbét, amelytől talán a megváltást is várják, de nyugodtságukat biztosan. Nevettek, kók volt az égbolt, sütött a nap, kezükkel a felhőket érintették — hitték, hogy ez a boldogság. Három-négy hónap múlva — tnár-'tiem is tudják pontosan — összeházasodtak, útban volt a gyerek, azt akarták, legyen apja; magukra Igazán nem gondoltak. Ez lenne az önzetlenség példaképe? — ígéri, hogy az itt jelenlévő B. Mártával élete minden örömét és bánatát megosztja? — Igen, ígérem. — ígéri, hogy nem hagyja el őt se jóban, se rosszban? — ígérem. — Csehszlovák Szocialista Köztársaság érvényes törvényei szerint ezennel házastársaknak nyilvánítom. Két galamb, jegygyűrűk és egy Browning-elégia idézetből állt az esküvői értesítőjük. Az ismerősök gratuláltak, legyetek boldogok, nagyon boldogok, és még nem is fejeződött be a konvencionális frázisok áradata, az asztalon máris megszólalt az ébresztőóra. János utazott Brünnbe, várták a vizsgák. Szülei úgy határoztak, hogy bármi is legyen az ára, fiukból mérnök lesz, az iskolát be kell fejeznie. Akkor másodikos volt. Márta egyedül maradt albérleti szobácskájábán, ahová csak egy éjszakára jöhetett a férje. Reggel lakótársa feküdt az ágyba, amely még meleg volt férje teste után. A vázában e- gészen friss volt a menyasszonyi csokor, és tulajdonképpen boldognak kellett volna magát éreznie. Mégis keserűséggel és csaknem sírásra görbült szájjal gondolt lányálmára, az első közösen eltöltött ' házastársi napokról. Mézeshetek? Ismeretségük rövid ideje alatt beszéltek néha közös életükről. Most itt van. Kellene, hogy itt legyen a nagy pillanat, de ez messziről sem az, amiről álmodtak, nem történt semmi különös — vagy ami a könyvekben van a házasságról, az hazugság? Gyötrődött, habár mondták, ne tegye, káros hatássa! lehet a gyerekre. Tanított, amíg csak lehetett. Tudta, hogy tanítványai kinevetik nagy hasa miatt, de kellett a pénz. Jancsit szülei pénzelték, de Márta sose tudta megállni, hogy legalább egy százast ne tegyen a pénztárcájába, ha hazajött. Hazajött. Ez is olyan furcsa sző. Nem volt otthonuk. Először a bácsikájuknál laktak, a- kit Márta gondozott, főzött, mosott rá, amíg tehette. Aztán megszületett a kis Luci, lekötötte minden idejét, nem tudta tökéletesen gondját viselni az öreg bácsinak, aki ráadásul rohamot kapott, ha gyerek- sítást' hallott. Mennie kellett. De hová? A férj közben tanul, egyre ritkábban látogat haza. habár Lucika születése után ismét itt a felemelő érzés; apa vagyok. anya lettem. Ismét jöttek az ismerősök, gratuláltak, pohárköszöntök hangzottak el a kis emberke boldog jövőjére. Azzal már senki sem törődött, hogy Márta hol tölti az éjszakát egyhónapos gyerekével. Hajlandó lett volna Brünnbe menni, hogy együtt legyenek, de János azt hajtogatta, ott még rosszabb a lakáshelyzet... Hazament szüleihez. A manzárdszobában lakott két húgával. Amíg otthon volt, férje e- gyetlenegyszer sem jött utána. Azt mondta, nem bírja a falut, és Márta szülei is olyan „furák". Megértette. Nincs miből gyerekkocsit vásárolni, állás után futkos, és mire talál, a bölcsődében nincs hely, nem tudja kire bízni Lu- cikát. Pénze nincs; ma már 600 koronát is kérnek a gyerekgondozásért. — Úristen, miért is vagyok ennyire egyedül?! Márta, és a férjed? — A férjem. A barátjától tudtam meg, hogy ismételte a második és a harmadik évfolyamot is. De nemcsak ez. Rengeteg ideje volt — tökéletesen ki is használta, csak a családjára nem futotta belőle. Ezt nem fogom részletezni. Az évfolyamtársai sem tudták, hogy nős. Nem'kutattam utána, nem érdekelt, mit csinál, amikor nincs velem, hittem neki. Mindig azzal jött, hogy vizsgái vannak, fáradt és hogy fillér nélkül van. Ha hazajött, úgy kiszolgáltam öt, mint egy császárt. Ritkán jött. De boldog voltam, még a széket is letöröltem, ahová ült, úgy örültem, mint egy gyerek. Aztán elmúlt fél év is, és János nem jött, habár közben megkapták a háromszobás szövetkezeti lakást is. Nem is hiányzott, felesége már mindenről rég tudott. A brünni „örökdiák“ közben terveket szövöget, házassági terveket. A jövendőbeli feleség; a nála nyolc évvel idősebb orvosnő, akivel akkor ismerkedett meg, amikor egyik barátnőjének éppen nöorvosra volt szüksége... A válást János indítványozta, sőt erőltette, méghozzá sürgősen. Az orvosnőnek autója, lakása, sőt jól jövedelmező állása is van. Ráadásul a szüleinek is tetszik az új menyasszony. Egy nappal a bírósági tárgyalás előtt jött Mártához és Lucikához — látogatóba. Márta az egyik, ő a másik, a gyerek meg a középső szobában aludt. Lucika már nagyocska, beszél, jár és csodálkozik, amikor sírására egyszerre két ember jelenik meg ágyacskájánál. A- nyuka és egy idegen... Egy pillanatra megüresedik a tárgyalóterem, a felperes és alperes a folyosó két ablakán keresztül nézi a bíróság szürke udvarát. Melyikük a vesztes fél, de ennél még fontosabb, melyikük érez bűntudatot? Talán gondolnak erre is. Dr. Fatransky elnöklete alatt közben döntött a törvényszék. — Álljanak tel és hallgassák meg a döntést. A köztársaság nevében K. Márta és K. János házasságát e- zennel felbontom és ér-- vénytelennek nyilvánítom... Mire is emlékeztet ez' a jelenet? Istenem, igen, de akkor hátunk mögött orgona szóit, a ruhám fehér volt, sütött a nap és persze; valaki más állt mellettem, a szerelmesem szájából hallottam az igent... Másodpercek alatt határoztak egy kicsinyke ember sorsáról, aki még tehetetlen, nem mondhatja, hogy nem akarja a felnőttek játékát és nem kérdezheti, milyen jogon fosztják öt meg valakitől és valamitől, ami az övé. Csak tipeg a kocsija körül, leesik a sárba, sír és furcsállja, hogy az Idegen bácsi, akiről anyu azt mondta, hogy az apukája, másfelé ment. — .Miért nem jön velünk? .A választ elfújta a szél. Vagy nem is volt mit elfújnia? .Aznap a pozsonyi bíróságokon tizenegy válópert bonyolítottak le; a városháza tükörtermében U órától 3- ig 13 házasságot kötöttek. ZÄCSEK ERZSÉBET A nyalka operettfőhailnagy Hej, ha Gizi néni élne! Akkor rengeteget mesélne t nyalka ezredtisztröl, aki egy csapásra meghódította a losonciak szívét, de leginkább a lányokét. A Gizi néniét is. En sohasem bocsájtom meg magamnak azt a vétket, hogy néhány évvel ezelőtt nem rohantam Losoncra és nem faggattam ki töviről hegyire azt az asszonyt, aki az operettmuzsikg koronázatlan királyának a szíve tájékához férkőzött. Igaz, hogy sokan vannak, akik szintién élvezték a nagy karmester különös tiszteletét, de közülük már kevesen élnek. Gizi néni — Márton Jánosné, Kalmár Gizella sincs. Ezért fiaival. Marton Lászlöval — vagy a kornak megillő tisztelettel Inkább László bácsival —. aki a losonci járási pártbizottság ellenőrző bizettságinak elnökhelyettese és dr. Marton Ferenc ügyvédi jogtanácsossal beszélgetek. Előttünk egy kép. Idestova 76 esztendős, a Toggéhburg lovag című kétfeivbnisoi bécsi operett losonci bemutatöjáröl készült. Alighanem az egyetlen fennmaradt kép ebből az időből; a zenetörténészeknek melegen a figyelmébe ajánlom — dr. Marton Ferenc tulajdona. Baloldalt a kackiásbajszú, jóképű fiatalember — Lehár Ferenc caász^ és kir. katonakarmester. Kezdő muzsikus. De mennyi vitalitás, művészet- és emberszeretet lehetett ebben s fiatal legénykében már akkor is. Szervezett, rendezett, vezényelt (értsd; hangversenyeket, nem pedig hadsereget). Hangversenyek, Szlnielöadások, operettbemutatők érték )kkor egymást Losoncon, többnyire a csinos „kappelmeister“ jóvoltából, akit akkor még ifj. Lehár Ferencként tiszteltek — mert még élt az édesapja, a szintén híres katonakarmester —, és az az érzésem, hogy ö örökre ifjú marad, az SrWcIfjú. Tisztalet a megholtaknak, d« így mondom; jöképű csibész. íok gondjs mellett még arra is maradt Ideje, hogy a lányok után járjon. Hej, de sok losonci lány járt akkor a Tugár-patak partjára, és még többen töltötték — már mint a gyengébb nem fiattlabb képviselői — éber álmodozással az éjszakát egy délceg katonatisztről ábrándozva. — Édesanyám, valahán.'/szor e képre tekintett, mindig elérzékenyült — mond.ia Marton László. — Főképp ilyenkor, május tálán szokott elérzékenyülnl, amikor minden évben egy lapot hozott a posta a világ legkülönbözőbb tájairól. Lehár Fe- rertc aláírásával. Könnyezel is az anyu. ■A nagy karmester, édesanyám emlékében, ikl jöval túlélte, mindig csak jóképű karmesterként maradt meg, aki szívesen udvarolt és minden társaságot nagyon jól elszórakoztatott. — Udvarolt ám mindenkinek, édesanyámnak is. De úgy — édesanyám szavait idézve —, ahogy senki sem tudott. Volt is egy nagy szerelme Losoncon, a Cza- ezuU Amália, édesanyám legjobb barátnője — a képen jobbról a második, Sajnos, már nagyon régen eltávozott az élők söréből. A fiatal katona'karmester fülig szerelmes volt Málosiba — ezt Is az é- desanyám mesélte, A tiszti estélyeken mindig neki hegedűit. Több ízben megkérte a kezét, de a lény apja jobb partira vágyott, visszautasította a kérőt. Lehet, hogy jól járt a MUZSIKA — így nagy betűkkel. Mert ki tudja, mi lett volna a szárnyaló fantáziájú ezredtisztbői, ha benősül a ,,jő polgári“ családba. A vak szerelem már más embereket is tévútra vezetett. De így megmaradt Lehámak. Lehet, hogy később Czanczula főtiszt- viselő is megbánta visszautasító magatartását. Szerencsére a csinos tiszt akkor már máshol járt. és utolérhetetlen alkotó energiáját nem sorvasztotta el a polgári házasság éléggé kétes nyugalma. Lehárből Losoncon még valami maradt,' — nem biztos, hogy a Málcsival kapcsolatban, mert a „karmester“ Pacor ezredes lányénak is egész „operett-komolyán“ csapta a szelet —, egy nóta vagy operett-töredék, melyről bárki azt hinné, népdal vagy népi szerzemény. Pedig Lehár szerezte a zenéjét. így hangzik. Illetve íródik; — Már Losoncon végigmenni nem lehet, Mert azt mondták, hogy szeretőt keresek. Nem kell nékem, van már nékem egy barna, Jobbről-balről, bal válláról Göndörödik a haja. — Ezért is ment el Lehár Losoncről, mesélte az édesanyám — mondja Marton László —, mert a Czanczula Málcsi és az édesanyám közti barátság mindvégig fennmaradt. Édesanyám aztán gyakran oktatgatta Málcsit, mekkora hibát követett el. hogy nem ment férjhez a Lehérhoz. Persze akkor Lehár már világhírű zeneszerző volt. A krónikások meg az úgynevezett történészek gyakran -vitatkoznak arról, milyen nemzetiségű is volt a Víg özvegy, a Mosoly országa, a Cigényszerelem, a Luxemburg grófja és — többi kimondhatatlan szépségű operett szerzője, Lehár Ferenc. Egyik a másikat vádolja, hogy ellopta az ó nagy személyiségét. De végszó helyett azt ajánlanám, kinek kételyei támadnának, menjen el Bad Ischl ausztriai üdülőhelyre, a „salzkammerguti“ tővidékre. Megtekintheti I. Ferenc József kastélyát és beszélhet Ausztria császárja és Magyarország királya unokájával, ha időközben meg nem halt. De több látogatója van a Traun folyó partján álló villának, melyet az idegenvezető így ajánl a turistának; „Villa Lehar“. Csakhogy a villa bejárata felett, melyet Lehár 1912-ben építtetett, ez áll; LEH.Ar VILLA. Hamisítatlan magyarsággal. hosszú á-val és magyaros szórenddel. Halottas ágya mellett ott fekszik egy félbehagyott kotta meg pár sor írás — MAGYARUL. Hát tessék tovább vitatkozni! Lehár marad — HALHATATLAN. Palágyi Lajos Az a bizonyos kép a Toggenburg lovag 1892. február 13-t előadásáról. A sapkátlan, rOvldba^szos fiatalember Lehár Ferenc. Jobbról ŰZ első lánv Czaczula Amália.- Új ifiúsag 3 Az ésszerűségről Nyilván megengedi a nyájas olvasó, ha bevezetőül elmondok egy történetet. Én is ügy hallottam a szövetségi kormány egyik miniszterhelyette« sétől. A Mladá Boleslav-i autógyár* ban valamilyen okból kifolyéa lag néhány méternyi árkot szándékoztak kiásni. Mivel azonbaid a gyár amigy is munkaerő- hiánnyal küzd — legutóbb már a Szovjet Hadsereg katonáinak a segítségét vette igénybe —, elhatározták. Illetve a megbízott személy elhatározta, hogy másra bízza az árokásást. Hogyan, hogyan nem, néhány kébor cigánnyal kötött egyezséget. Talán ötezer koronás iu- talomban állapodtak meg. Az a bizonyos megbízott — úgy hiszem, előadói beosztásban — gondolta magában, hogy ma.jd- csak elpiszmognak vele néhány napig. Talán még az a tudat is melengette a szívét, hogy néhány napig becsületes munkára bírja a társaságot. Csakhogy a cigányoknak több sütnivalójuk volt, mint a referensnek, akinek másnap majd leesett az álla. Az árok elkészült, mintha a mesebeli hét törpe segítette volna a cigányokat. Pedig még azok sem segítették. Csak egy kicsit megerőltették az agytekervényei- ket. Az egyik űtszéli kocsmában felhajtottak egy autóbagge- rost, akinek ígértek 500 koronát, a portás — mivel beengedte a baggerost a gyártelepre — kapott 300 koronát. A többit már tudják. A nagy teljesítményű gép egy éjszaka a- iatt elvégezte a munkát, mely az előadónak komoly fejfájást okozott. Ha jól emlékszem, bíróság e- !é került a dolog. A cigányokat megbüntették jogtalan jövedelemszerzés elmén. Véleményem szerint azonban az előadót kellett volna a vádlottak padjára ültetni vagy legalábbis megróni, illetve leíokozfii. Mert nyilvánvaló bárgyúságán múlott, hogy nem fordult azonnal valamelyik vállalathoz. Időt és pénzt takarított volna meg vele. Feltehetném a többé kevésbé szónoki kérdést; Hol Itt az az ésszerűség? Hol itt a vezető beosztású személyhez illő racionális gondolkodásmód? Sajnos, ezzel nálunk sokan hadilábon állnak. Nemcsak Mladá Boleslavban, máshol is. Zsolnán székel egy „fiatal" kutatóintézet, moly a termelés racionalizálásának a problémájával foglalkozik. Szeretném azt hitmi, hogy az intézet fennállásának rövidesen érezhető hatása lesz a termelésben. Persze. azt sem állítanám egyértelműen, hogy mondjuk a Mladá BoIeslav-l referensnél, esetleg más személynél baj lenne az ésszerű, leleményes gondolkodásmóddal. Leggyakrabban csupán egyéni kényelemből választják egyesek a könnyebb megoldást, ahelyett, öogy igénybe vennék leleményességüket és egy kicsit — ne tessék megütödni! — kockáztatnának. Annak ide.ién azt hittük, hogy minden képzett szakember, minden diplomás egyben jő szervező, tökéletes üzletember és tárgyaló partner is. Beültettük a tehetséget fiatal tervező- mérnököt — aki már főiskolás korában reménykeltő tervrajzokkal rukkolt ki — a bársonyszékbe, megbíztuk, hogy szervezze a munkát, tárgyaljon a partnerekkel. Kivettük a kezé- bői a vonalzót, körzőt és bizonyos tekintetben szerencsétlenné tettük. Később kiderült az is, hogy nem ért a szervezéshez, a társadalom is rosszul járt. Ennek elejét vehetnénk, ha már a tanulmányi idő alatt érzékeny tapintattal kiválasztanánk azokat, akik Inkább szervező hajlamúak és azokat, a- kik, ha nem is gépies, de inkább szűkebb szakmai problémák megoldására képesek. A felvetett problémát helyszűke miatt nem fejtegethetem tovább, de azt hiszem, hogy különös figyelmet érjjemel.
