Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 2. szám
8 9 W u| KIVÉGZÉS » HAlAl l(il^ album K. nagynénit már ismerik a Biztonsági Szervek emberei. Balieyék esetével kapcsolatban egyszer már kihallgatták. Akkor sikerült mindent elhallgatnia. Most is először tagadni pröbál. Azután megmutatják neki a két fényképet. — Ez itt Balley úr, és ez Renáta. — Lehetetlen — kiált fel a néni. — De igen, tökéletesen bebizonyosodott. — Nem lehet kérem, hiszen még hétfőn... A nagy Izgalomban elveszítette maga felett az ellenőrzést. — Mi volt hétfőn? Előbb egy pillanatig habozik, azután egy kézlegyintés és megtörik: — Most hétfőn kaptam levelet a kis D.-től, a bajorországi Grosskonreuthból. — Mutassa azt a levelet! Néhánv pillanat múlva egy borítékot tesz a rendőrök elé. — Ez D. írása... mielőtt elmentek, itt laktak nálunk Renátával... egészen biztosan felismerem az írását. A rendőrtiszt nézegeti a borítékot, amelyről a bélyeg és a postabélyegző is hiányzik. Már régen megírhatták és a néni csik most kapta meg. De hátha él még az a kislány — villan át a tiszt agyán. Most következett a legkényesebb kérdés: — Hogyan jutott magához ez a levél? Nincs rajta sem bélyeg, sem bélyegző. Az asszony szaggatottan lélegzik és hallgat. Szemei nyugtalanul fürkészik az asztalon fekvő fényképet. — Nézze, a rokonairól van szó. Legalább most beszéljen, ha már eddig hallgatott. Hogyan került magához ez a levél? Ki hozta el, mert hogy nem postán érkezett, az világos. Egy pillanatnyi csend, majd aiig hallhatóan megszólal; — Egy seneci bácsi hozta. A rendőrök fellélegzenek. — Kérem mondjon el mindent, amit erről a bácsiról tud! — Valamikor március elején Renáta bejelentette nekem, hogy at akarnak szökni a határon. Azt mondta, valamilyen seneci bácsi fogja őket átvezetni. Hogy Balley pontosan mikor ment, azt nem tudom, de Renáta egy héttel húsvét előtt ment el, azóta nem láttam. Egy héttel később, Renáta kérésére elvittem a kis D.-t is a bácsihoz, hogy azt is vigye át a határon. Ogy találtam meg, hogy hangszóró van a házukon. Azóta már több levelet hozott a bácsi D.-től. Azt mondta, Bajorországban vannak és jól megy a soruk. — És most hétfőn is itt volt? — Igen. Nemsokára azután, hogy a maguk emberei elmentek, hozta a levelet. Azt mondta, hogy D. nagyon vágyódik utánam és ezért mielőtt elmenne Renátához Frankfurtba, még egyszer visszahozta a kislányt, hogy elbúcsúzhassunk. Ügy beszéltük meg, este hétkor elmegyek hozzájuk Senecbe. Azután említettem neki, hogy a rendőrség járt rálam. — És? — Aztán már nem hívott, de azt sem mondta, ne menjek. — Ps ott volt? — Nem, mert nagyon rossz idő volt és féltem egyedül keresztülmemii az erdőn. — Ezzel valószínűleg a saját életét mentette meg. Kérem, öltözzön fel, megmutatja nekünk hol lakik az a bácsi. Hogyan néz ki? — Fehér hajú. mély, zengő hangja van... — Ha az a kislány már nem él, akkor asszonyom, maga vezette őt a halálba! Három személygépkocsi kanyarodik le a főútról a Senecbe vezető útra. Az autókban, mint rendszerint az akciók előtt ~ csend van. Vajon miért mennek? Mint valami j.á detektívregényben — még nem tudják, kit fognak majd letartóztatni. A nevét sem ismerik, csak némi személyleírásuk van. Vajon a gyilkost találják-e, vagy csak a halál előtti átszálló állomást. De legtöbbet a kis D.-re gondolnak. Él-e még, vagy ő a harmadik áldozat? Ha él, hol rejtették el és miért? Persze, nem nagyon bíznak benne, hogy élve találják. Senec különleges település. A házak nincsenek közvetlen egymás mellé építve, hanem szétszórtan állnak. Kö- zötttük kertek és erdő. Az úttól jobbra eső fenyőerdőt a nyomozók jól ismerik. Itt találták meg Renáta holttestét. A kereszteződés után megállnak az autók. Innen gyalog mennek tovább, nehogy gyanút keltsenek. K, néni izgatottan mutat egy házcsoportra: — Ott van kérem, hangszóró van a házon A hadnagvot. aki belép majd a házba, két társa fedezi. A többiek ' észrevétlenül körülveszik a házat. Sovány arc, fehér haj, mély. zengő hang... ismétli magában a hadnagy. Egy ház hangszóróval. Tudja, hogy ketten követik és 6 maga is felkészült mindenre. A ház ajtaja nincs becsukva — benyit. Egy fehér hajú, ősz férfivel találja magát szemben. — Jé. Najman úr — kiált fel az öreg meglepetten — hogyan került maga ide? Mama, gyere gyorsan ide. Najman úr van itt! A civilbe öltözött hadnagy egy pillanatig fásultan áll. Ez nem az a hang, ez egy egészen közönséges hang. De már itt van egy idősebb néni is és kávéra hívja. Valószínűleg annyira hasonlítok valamilyen Najmanra, hogy közelről seni Ismerik fel a tévedést. Bizonyára egy másik házba jöttem be. De semmit sem szabad elrontanom. (Folytatjuk) A kocsma semmiben sem különbözött más kocsmáktól. Jim Siegal vezetett el oda. Azt mondta: „Ülj itt. Írj valamit az itteni hangulatrói. Fontos ábrázolni az egész eset emberi oldalát is, érted? Aztán figyelj, hogy tizenegykor iszik-e valaki Tony emlékére“. így hát Barney kocsmájában ücsörögtem és — bizony nem éreztem magam a legjobban. Hm — az eset emberi oldala... Jimet részben irigyeltem — de tulajdonképpen nem Is. Irigyeltem, mert a Telegram számára nagy bűnügyi riportokat írt, meg azért is, hogy most a régi állami börtönbe ment. Tanúként hívták oda. Arról aztán a reggeli kiadásban írhat a saját neve alatt. Az ablakon át néztem a börtön megvilágított falát s azt kérdeztem magamban, tulajdonképpen miért nem csinálják ezeket a dolgokat nappali fénynél. Miért szükséges a rémisztő éjszakai hangulat? Üjra eszembe jut Jim. Nem első esetben volt jelen ilyesminél. Már jó néhány átkozottul kemény fickót látott, amint kieresztették lelkűket. Számára ez már rutin kérdése volt. Rutin. Ez a gondolat egyszeriben megrendített. Tehát az embert egyszerűen beleültetik a villamosszékbe; a riporter kint áll az ajró mögött, szabadon, kötetlenül és egy kis ablakon át figyel mindent. Csak néhány másodperc. Bekapcsolják az áramot, s a szív meg-, szűnik dobogni, S a riporter megszerezte az anyagot a reggeli kiadás számára. Szóval teljesen egyszerű. Rutin kérdése. Elgondolkodtam, vajon hogyan írnék meg én ilyen cikket. Elővettem a ceruzámat és elkezdtem: „Tony Jarret, letörlesztette összes adósságát és ma éjjel elhagyta az állami börtönt. Most már nem tartozik senkinek egy lyukas garassal sem.“ Nem, ez nem lenne jó. Ceruzámat visszadugtam a zsebembe és lassan odabotorkáltam a pulthoz. A barman arca holdtöltére emlékeztetett. Piros volt az arca, kék a szeme. Akárcsak minden barman a világon, ő is igyekezett gondoskodni a vendégek jó hangulatáról. Megszólított: „Fogadni mernék, hogy maga valamilyen újságíró féle. No, mit iszik?“ Whiskyt rendeltem s közben figyeltem az embereket. Volt ott egy tucatra való férfi, és — egyetlen nő. A nő egyedül ült az asztalnál és két kezével a poharát szorongatta. Harminc év körüli szőkeség volt, mereven nézett maga elé. Szabályos időközben két kézzel felemelte a poharát és lassú kortyokkal ivott. A barman elém tette az italomat. Mondom neki: „Azt hiszem maga már megért jó pár olyan esetet, hogy ott szenmben valakinek eloltották a gyertyáját.“ „Hát igen, jó egypárat. De nem szeretem az olyan éjszakákat. Olyankor minden másképp megy, mint máskor. Mindenki szüntelenül az óráját nézi, s az arcok borzasztóan szomorúak.“ T ■ ' íz óra öt perc volt. A I tanúk már bizonyosan ott vannak. A nő merev mozdulattal emeli poharát. Mondom a barmannak: „Más kocsmában már legalább két férfi támadt volna erre a hölgyre“. „Jobb ót egyedül hagyni". „Miért?“ „Azért mert, ez a lány — Tony szeretője.“ Felrezzentem. „Micsoda, Tony szeretője? Tony Jarretté?" „No és? Miért ne?“ „Ezt nem hittem volna. Azt gondoltam, hogy olyan férfiaknak nincs szeretőjük. „Miért ne volna nekik? ök is olyan emberek, mint mások, vagy talán nem?“ EÍgy kicsit dühített a hanglejtése, de nem szóltam semmit. Elvégre nem gondolt semmi rosszra. A barman folytatta: „Nincs ezen a lányon semmi érdekes. Egy kicsit süsü. Csupa szív, csak szív, de semmi ész. Iszik még egy pohárral?“ Oj adag whiskyt hozott. „Gyakran itt volt akkor is, a- mikor Tony kegyelmi kérvénye intézésére várt. Mindig pontosan érkezett, nehogy el- szalassza a látogatási órákat. Később aztán Tonynak már nem volt szabad látogatókat fogadnia, de ö azért csak eljárt ide. Talán a szokás ereje. vagy mi...“ „És itt marad addig... szóval amíg ott végeznek? A barman vállat vont. „Talán igen. Nyilván azért iszik, hogy bátorságot merítsen. Szegény. Már nyolckor itt volt és mindjárt inni kezdett. Azóta is iszik.“ Egy ideig figyeltem a lányt. A pincér új adag italt vitt neki. Hörpintett, aztán megmozdulatlanul nézett maga elé. Kis idő múlva újra. Arckifejezése állandóan egy- torma volt. Odaléptem az asztalához. „Leülhetek?“ Tompa arekífejezése nem változott. Mereven nézett maga elé. Észre sem vett. Leültem a szemben lévő székre: „Meghívhatom egy pohárra?“ „Tűnj el innen!“ „Haney a nevem, a Telegramnál dolgozom. Tudja, újságíró. Mondana nekem néhány szót?“ .Tűnj el!“ „Értem a helyzetét. Borzasztó lehet. Miért ül itt? Miért nem megy máshová!“ „Tűnj el!“ Visszamentem a pulthoz és még epv whiskyt rendeltem. Az órám tíz óra tizenöt per-' cet mutatott. Már vezetik a vesztőhelyre. Jimnek a fejében már félig kész lehet a riport. Megfeledkeztem a férfiakról körülöttem, a barmanról és kollégámról Jim Siegalról is, minden figyelmet Tony szeretőjére összpontosítottam. Az ő esetét, az ö viselkedését szeretném leírni. Ez lesz az én riportom! Tizenegy óra — a lány számára ez lesz a „H“-óra. Jelen leszek és öt fogom figyelni. És holnap reggel... Ha olyan kemény lesz is, mint az acél, ha elbírna bármennyi alkoholt, ha tudna is uralkodni az érzésein, amíg Tony él — tizenegykor, ha majd bekövetkezik a „H“-óra és To- nyt megölik, ennek a lánynak össze kell roppannia. Kiabálni fog és minden keserűségét a világ szemébe vág,ja. És a Telegram olvasói holnap reggel ezt mind megtudják, — az én névjelemmel aláírt riportból. ire is vártam? Hiszen azt a cikket egész jól megírhattam volna már most. Képzeletben már láttam is a lányt, amint felugrik, hallottam a szavait; „Tony Jarret príma srác volt, több érzés volt benne, mint bennetek van, jobb volt, mint ti valamennyien, ti nyomorult csikaszok. És egyáltalán, ki adott nektek jogot arra, hogy itt gubbasszatok és várjátok az ő halálát? Egy szót sem szóltok, semmit sem tesztek, hogy megmentsétek. Még örültök is, mi? Egy kis idegfeszültség, idegcsiklando- zás ugye? Tony jobb volt, mint bárki közületek és amit megtett, ahhoz egyikteknek sem volna mersze! Azért lakói most szegény. De ti nem sajnáljátok. Nem is tudtok ti sa.jnálni. Tony Jarretben volt érzés, nagy szíve volt, és tudott együtV- érezni másokkal.“ Utána azt írnám, hogy elcsuklott a hangja. De, hogy vajon egyedül szalad-e ki ebből a füstölőből, vagy ájlutan viszik-e ki? Nehéz megjósolni. Tíz óra ötven perc. A barman egyre ingerültebb. „Holnap az lesz az el.ső, hogy leveszem a falról az órát. Elvégre van a vendégnek saját órája." Megtörölte a pultot, ránézett a szőke hölgyre és magában suttogta; „Nyomorult lányka. Lelkemre mondom, valakinek most nincs nevethetnékje ebben a siralomvölgyben.“ Egyik szememmel a lányt figyeltem, a másikkal az órát. Pontosan tizenegykor a tragédia eléri csúcspontját, s az én riportom véget ér. Már tíz óra ötvennyolc perc volt. Elővettem a ceruzámat s felkészültem, hogy jegyezni fogok. A percmutató a tizenkettesre ért. Semmi sem történt. A lány felemelte a poharát, ivott, aztán lassan visz.< szaeresztette az asztalra. Nem roppant össze. Senki sem roppant össze. Hogy is foghattam ennyire mellé. A helyiségben csökkent a feszültség. Egyébként minden úgy ment, mint azelőtt. Senki sem emelte fel a poharát, hogy igyon Tony Jarret emlékére. Csalódtam. Ezek a csíkászok úgy látszik még életükben nem hallottak arról,' hogy van e világon dráma vagy tragédia. Két férfi elment. Oj vendég jött be. Méltóságosan nyugodt arcú fiatalember. Egyenest a pulthoz ment, rendelt valamit, aztán odanézett a lányra. Oj- ra szólította a barmaint és valamit a fülébe súgott. A barman kevert valamilyen italt és odavitte a lányhoz. Kezdtem jobban odafigyelni. A férfi talán Jarret barátai közé tartozott s eljött, hogy megnyugtassa a szerencsétlen lányt. De Jarretnek éppen elég ellensége is volt. Ha a lány most elmenne ezzel a férfival, vajon nem fenyegetné veszély? Képes lennék ókét nyomon követni? Csak arra vágytam, jönne hamarabb Jim. Úgy ültem a széken, mintha oda- szögeltek volna, A lány szó nélkül visszaküldte az italt. Az új vendég megint súgott valamit a bar- ban fülébe, s az visszament a lányhoz. A szőkeség most lassan megfordította a fejét és arra felé nézett, ahol a fiatalember állt. A'rca szenvtelen volt, meg sem rezzent, de az italt maga előtt hagyta. A férfi fogta a poharát és odament a hölgy asztalához. Egy darabig állt előtte, nagyon komolyan ránézett, aztán szólt hozzá néhány szót. Nem hallottam, mit mondott neki, de bizonyosan nagy hatást tett rá, mert megengedte neki, hogy leüljön. Együtt szórakoztak. A férfi újra rendelt. Vagy negyed óra múlva á lány .egykedvűen bólintott, s mindketten felkeltek. A férfi karonfogta a lányt. Nem nevetett rá, de az arcáról^ méi- tóságós nyugalom sugárzott, sőt talán jóság is. Együtt men_- tek el. E legem volt az egészből. Mindentől megundorodtam. Jimnek minden pillanatban meg kell jönnie. Majd elkezdi; „Nos, fiú minden rendben van? Hol a cikked?“ Én meg egy sort sem írtam, a kutya istenit. Tonynak valamilyen barátja... vagy ellensége... ugyan hülyeség az egész. Egyik nő olyan, mint a másik. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a barman észrevehetően felderült. Nevetett. „Ennek aztán igazán örülök“, mondta „ez príma dolog.“ „Ide figyeljen“ támadtam rá, „én... szóval, ha tudni kívánja, ilyen nőből van a városunkban nyakig“. A barman vállat vont. Nem akart kötekedni. Ezt mondta: „Az a férfi jókor jött, éppen akkor, amikor annak a lánynak nagyon nagy szüksége volt valakire. Azért örülök. És a férfinak is szüksége volt valakire. Egyszóval — két ember, akinek szüksége van társra, barátra, egymásra talált. Ez így helyes.“ „Maga talán ismeri azt á fiatalembert?“ — kérdeztem. „Természetes. Ilyen éjszakákon mindig ide jön. Parry a neve — nem mond magának semmit ez a név?" P llandolkodtam. Valahol haj- W lottam már ezt a nevet, de nem tudtam hol, mikor, milyen kapcsolatban. A barman folytatta: „Ez á hóhér, ott szemben, ő csinálja a kivégzéseket. De máskülönben jó fiú, igazán rendes gyerek.“ Még egy whiskyt rendeltem és vártam, mikor jön Jim. Fordíf-o» Mrik .Tózsef
