Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 2. szám
ú) ifjúság 9 SZABÖ GYULA: •• I rnma, az özvegyasszony, negyvenöt éves, és ébren fekszik az ágyban. Sötét van, te van oltva a villany, csak az üveges ajtón szűrődik át némi fény a má- ' sík szobából. Ott ég a villany, a lánynak vizitéi vannak. A lány, Emma, tizennyolc éves, és két vi- zitája van: Jóska, a helybéli legény és Dénesi a szomszédfalusi. Dénesi ácsmester, motorbiciklivel jött vizitába. Az idő éjfélre jár, de egyik legénynek sem áll még hazafelé az esze. Az üveges ajtót gyérmintájű, horgolt csipkefüggöny takarja, az asszony-Emmának alig kell kihajolnia az ágyból, és mindent lát, ami odaát történik, szemmel tarthatja a lányát. Vígan vannak a fiatalok. Dénesi, a motorbiciklis szomszédfalusi jobbnál jobb históriákat tud. — Azt látni kellett volna, én mondom! Ahogy hitvány vénember anyaszült csórén futott utána a pityókaföldün; elől a süldő, a gatyával a szájában, még úgy meg-megrázta, mintha ki akart volna rázni valamit belőle, s utána a vénember az ikszes lábaival úgy szökdüsött a pityókabokrokon keresztül, mintha attól függött volna az idei pityókatermés. £n csak kunkorodtam a vízparton, s úgy kacagtam, hogy már meghittem volt, körbefut a szájam, s leválik a koponyám a fejemről. De úgy lehet, az isten bűnömül vette, mert amikor a legjavát kacagtam, egy lódarázs úgy megcsípte a horgasinamat, hogy egyből helyrefutott a szájam. — Nem is tudtam, hogy a lódarázs szamarat is szokott csípni. Ezt Jóska, a helybéli, legény mondja. Dénesi legyint; — Hiába blamálsz, az aranyat nem fogja a rozsda. S hiába meresztesz akkora szemeket Emmára, mint az Ázsia, nézd meg a fogát, ahogy kacag: épp elég gyérecske ahhoz, hogy szomszéd faluba menjen férjhez. Emma szépen, halk-leányosan kacag: — De te is hiába vagy ott mindenütt, ahol valami jó történik, ha éppen erről az egyről csúszol le, hogy én veled szomszéd faluba menjek férjhez. Emma, az özvegyasszony tetszéssel nézi a lányt. Magát látja benne, a maga leánykori képét. Szép volt ö is, szép a lánya is: nagyszemű, kerekarcú, dús-boralós hajú, s a mellén pattan ki a fiatalság. Nem csoda, ha a legények bomol- nak érte. Kivált ez a kettő, Jóska és Dénesi. Egyik sem akar tágítani, azért virrasztanak itt még éjfélkor is. De törheti a nyavalya őket akár hajnalig, jövő szombatig, esztendő ilyenkorig, Emma úgyis kifog rajtuk, csak játszik velük, elveszi az eszüket, s kacagja. Megtáncoltatja, ahogy keil! — Mért komolyodjam meg, Emma? Nekem a komolyság annyi fáradságba kerül, mint másnak egy évi kereset — mondja Dénesi, a szőke, vígkedélyű szomszédfalusi. A z özvegyasszony tudja, hogy a lányokra ez a fajta a veszedelmesebb; aki vígkedélyű, tréfál, nagyvilági, s olyan szépeket tud mondani, hogy a leány szeme előtt összefut a világ.’Ismeri jól, az ő első ura is ilyen volt, az a híres, a molnárlegény. Olvadt el, csupa méz volt, s mikor sikerült a feleségévé szelídítenie, fénylett az arca, mintha a boldogság olajból lenne, s azt rákenték volna a képére. „Én téged nem is feleségül vettelek, hanem hogy feldíszítsem veled ezt a rozoga malmot“. De egy esztendő múlva már a kertek alatt járt a jóféle asszonyokhoz, s ö csakugyan, az lett; dísz a malmon. — Hagyd ei, Dénesi, ne öltöztesd fel magad mindenféle szép szóval — kacag Emma, a lány, — Ogyis tudom, csak azért jársz más faluba vizitáskodni, hogy fitogtasd a motorbiciklit, s kivedd beiöle a hasznot.-Az özvegyasszony visszadől a párnára, kényelembe helyezi magát, mosolyog. Nem félti ő a lányát. Tudja az, mi fán terem a téili, mit ér a hízelgő szó. Felnyitotta ö jól a szemét, hogy átlásson a szitán. Híre is van már, hogy az Emma Emmáján még egy legény sem tudott csókot venni. És ő tudja, hogy úgy igaz, ahogy mondják. Mert órájuk pontosan talál a nóta szava az özvegyasszony lányáról: „Egyszer mondtam valamit a lányának, beszaladt és megmondta az anyjának“. Nincs titkuk, nem takargatnak semmit egymás elől. Az ajtó is azért nincs jobban lefüggönyözve. Ahogy ő tudja a lányáról, hogy nem akadt még legény, aki csókját, s szavát tudja venni, úgy tudja Emma is őróla, hogy a tizenhárom esztendő alatt, mióta özvegy, tőle senki férfi mást nem kapott, csak elutasítást; hiába adták, kivált az első esztendőkben, egymás kezébe a kilincset, hogy „gyámolítsák“, hogy „felkarolják“, „kár egy ilyen szép asszonyért, nem jó egyedül“. A szép szó, az erősen könnyű helyen áll, csuda könnyű helyen, csak úgy csepeg, mint az eresz az olvadásban, de rajtuk nem tud kifogni: sem őrajta, sem a lányán. A köbe előbb likat ver, mint az ö szívükbe. * edig a szőke, az veszedelmes azzal a sima természetével, a nyakkéndőjével, a motorbiciklíjével. S azzal az örökké kacagásra álló képével. Most is, ahogy Jóskához fordul; — Hanem, komám, az idő odahaladt, hogy valamelyikünk már vehetné a fejbevalóját, mit szólsz hozzá? — Jó, hogy kezded észrevenni. .Aki előbb jött, az menni is mehet előbb. — Téged sem ejtettek a fejedre, látom. De aki tudja a tisztességet, az tudja a szokást; ha szomszédfalusi is van, akkor előbb a helybéli húzza a csíkot. — Te laksz messzebb, neked kell hamarább indulj. — Amennyivel messzebb lakom, annyival hamarább is járok. — Hát akkor járj hamar, s szerencsével! A szőke feláll, v°szi a sapkáját: — Itt, úgy látszik, nincs kivel beszélni. Nálunk is van egy legény — fordul Emmához, hogy még ezt elmondja —, az ■ apja faragott, a legény odament, s beléütötte az orrát; „Ez nem jó, apám, nem jól csinálta“. Mire az apja; „Na és? Téged is én csináltalak, s az sem jó“. — Kacag, kezet nyújt Jóskának; — így biza, komám! Sok ember van a világon, aki helyett más kellene, s van olyan is, aki helyett nem kellene semmiilyen. Emma kacag, ragyog a foga, a teklagyöngy is kacag a nyakán. És engedi, hogy a szőke megfogja a kezét: — Gyere, Emmácska, kísérj ki! Utóvégre kinn is próbát tudok én venni. Emma oldalt hajtja a fejét, kacéran csillan a szeme: — Miféle próbát? A szőke készséggel magyarázza: — Annyit tudsz, mint egy rádió. Csak éppen varázsszemed nincs. — Az majd megválik kinn, a sötétben. Az idő is estére ki szokott tisztulni, a leány is a sötétben meg szokott nyilatkozni. Kimennek. Emma, az anya. kicsit nyugtalan. Csak ez ne volna, ez a dorombolós fajta! Az ilyen addig sündörög, surlódik, s Em- mácskázík, míg elöbb-utóbb „próbát vesz“. Az ilyen a legszívósabb leányt is próbára tudja tenni. Tudja, neki is volt része benne, az ilyen „Emmácskában“. Gyűlölettel nézi az ajtót, amelyen kiléptek. Szeretne azon is átlátni, mint itt, az üvegesen. hát ez a jámbor, ez a csendes egydarab? — nézi Jóskát, a helybélit, a bennhagyott legényt. Csakugyan akkora .szemeket mereszt az ajtóra, mint :;gy .Ázsia. Ismeri ezt is, az ilyen csendes, bolond fajtát. Ilyen volt a második ura. Az nem járt félre, nem csalta meg fűvel-fával. Az a féltékenységével ölte meg. Elég voit, ha tréfából valakinek a térdére ült; kékre verte, s halálra szekírozta. Jónás Pistában aztán emberére akadt, amikor kitámadta. Ha az a szúrás nem viszi a sírba, eddig ő került volna oda. Pedig milyen szép ember volt! Sok asz- szony szóbaállt volna vele szívesen. De az nem olyan volt. ■Az csak egyet szeretett, de meg tudta ölni a szereimével. Éppen ilyen nézése volt, mint ennek a nagymarkünak. S ilyen keze; a simogatás Is fájt. De az legalább nem vizslatta ilyen arcátlanul a hozományt, mint ez ahogy nézi a meggyfurníros bútort, a rádiót, a perzsaszőnyeget. Öt legalább nem a hozományért vette el egyik ura sem. Nem volt neki jóformán semmije, ágrólszakadt leány volt. Akkor nem tudott a leány olyan könnyen módhoz jutni. Csak ha úgy ment férjhez, mint ö. Mert neki mind a két ura jómódú volt. Van oka rossz emlékkel gondolni mind a kettőre, de legalább azt az egyet elmondhatja; egyik sem forgatta a szemét a hozományán úgy, mint ez a miesodás. Még jó, hogy nem vágja zsebre a kombinált szekrényt, amíg Emma kinn van azzal a muzsikanyakúval. Riadtan ül fel, elfogja a szorongás. „Táncsak nem ment el a szépesze annak a leánynak?" Majd kiveti a sarkából az ajtót, úgy nézi, s tekintetével segít lenyomni a kilincset, mikor látja, hogy kívülről kéz babrál rajta. Ragyogó arccal lépik be Emma, de az anyja látja, hogy nincs semmi baj. Neun így ragyog a ieány arca, amikor baj van. A legény csendes, szemrehányó szóval fogadja: — Ügy látszik, jó! sikerült a próba. Emma megvárja míg kinn elhalkul a motorburrogás. — Hallgattad, ha odahallgatóztál; olyan csuppanósan csó- kolóztunk, hogy a lovak Is megindultak volna tőle.-Az özvegyasszony megnyugodva hajtja vissza a fejét. Jóleső elégtételt érez: ennél a háznál férfiúnak nincsen becsülete. Hiába dörmögi a lányának ez a helybéli nagymarkú, hiába jön ki olyan vastag hang azon a vastag nyakán; „Kár úgy feltartsd a fejed, elöbb-utóbb úgyis béadod a derekad“. S őrajta is hiába veszik észre, hogy mióta özvegy, jóformán semmit sem vénült. Mert észreveszik, s jól teszik, vegyék is észre. Ha harminckét éves korában meglátták, hogy korához képest idősebbet mutat, hát csak lássák meg most is, hogy milyen jól tartja magát. Még a vén Kézi is miket tud selypíteni a csorba száján: „Oiyan jól nézel ki, hogy láttodra még az ilyen vén fazékban is megindul az áramláz“. Belebóbiskol a másoktól is hallott szép szavakba: „Felveheti a versenyt a lányával“... Nevetgélő szendergéssel hallja a lánya hangját: — Aki nem tudja megtörni a diót, annak hiába fáj a foga a belére! Kis idő múltán balsejtelemmel pattan fel a szeme. Futó álmában a legény lapátmarkkát látta, s hallotta, hogy ropog a dió... ,omályosan imbolyog szeme előtt a függöny, s mikor letisztul a látása, nem tudja hinni, hogy nem álmában látja; egymásba vannak kapaszkodva, a nagymarkú legény, s az 6 Emmája, és eszik meg egymást, még az árnyékuk is szédeleg az ajtón. Felül, szétnyílik a szája, eláll a lélegzete, s mintha meg lenne babonázva, nem tudja a szemét levenni róla. Pillanatra abbahagyják, kótyagosan nézik egymást, Emma egészen ki van kelve a képéből, eztán ismét összeborulnak. Erőtlenül elgyengülve roskad vissza, s fekszik bénultan, moccanás nélkül. Akkor sem mozdul, mikor nagykésőre hallja kattanni a villanyt. Nesztelenül vetkőzik és surran az ágyba a lány. Kicsit kipiheni magát, csak azután szólal meg halkan, suttogva; — Alszik-e? — Nem. Érzi a lány a hangból, de azért megkérdi; — Látott? — Igen A lány önfeledten sóhajt; — Olyan jó volt! S olyan kezefogása van, olyan diótörö kemény, mint a kő! — Végigsimlt a mellén, és megfeszül, mint az íj, hogy fülétől lábujjáig átjárja a szerelem. Nem tud gyűlölettel gondolni a férfiakra. — hegalább oltottátok volna el a villanyt. Vagy az ajtót takartátok volna le. Emma, a lány, csak most érti meg: tizenhárom éve özvegy, s java korában van. — Máskor letakarjuk — ígéri együttérzően. Emma, az özvegyasszony megtöri! a szemét: — Ez legalább nem csal meg. S idevalósi. — Szünetet hagy. mint aki nehezen tud rendet teremteni magában. — Én inkább a másiktől féltettelek. A lány felkacag: — Dénesitől? Az nem állandós eszű. S akkora ádámcsutkája van, hogy rá lehetne a kalapot akasztani. Többot nem szólnak egymáshoz. Nyitott szemmel, álomta- lanul fekszenek még sokáig. Zaklatottak mind a ketten. De hallgatnak nem kívánkozik ki belőlük a szó. Érzik, hogy mostantól kezdve lesznek titkaik egymás előtt. RESZELI FERENC VERSEI parabola lábfejek sétálnak keménykalapban s lelkeddel hiába integetsz hiába tudod: a híd csak arra jó hogy igazolja — vízből a folyó anekdotákat visz a viz de te csak játszol már ragad a kezed nézed a narancs belsejét semmi több — csupán érdekes könnyű neked... se cipőd se kalapod már áiladig ér a víz s mire kiköpnéd — eloltja szádban a tüzet groteszk ketyeg a lázam világító fák felé megyek biztosan ébren vagyok és ez megvigasztal... szabadtéri templomban áldozom megbántam egyetlen bűnömet rézpénz a nyelvemen én átkozott eladtam egyetlen bűnömet modern idők bizonytalanul némán és piszkosan mint a fülhöz-szorított hangszalag vádlottak padján tagadja bűneit egy computer de* „a bizonyítékok súlyos terhe alatt“ összeroskad — gyarló gépezet a tárgyalást így hát elnapolják a tanúvallomások logikátlanok újra elnapolják a tárgyalást míg meg nem találja a logikát egy másik computer aztán az ítélet fegyházbüntetés... kötél általi halál... villanyszék... nincs paragrafus de talál egy harmadik computer; kötél általi generáljavítás majd kényszermunka — életfogytiglan (ad acta) gyerekkor fákra emlékezem és nem gyümölcsökre lomboktól távoleső árnyékmély vizekre halak titkaira csendre csendre csendre víz alatti nászra csendre csendre csendre a léggyöngyök között kender-tenger közepén a szívdobogásra
