Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-14 / 15. szám
új ifjúság 9 Deák Ferenc, fiatal jugoszláviai magyar író. Sokoldalú tehetség. Az irodalomba Éjféli halász című verskötetével lépett. Azóta két novellás kötete a Rekviem és A Nap gyökerei című jelent meg. s a közelmúltban Áfonyák elmen, háromfelvonásos drámával lepte meg olvasóit, nézőit. (Hogy a meglepetés mekkora volt azon Is lemérhető, hogy drámájával két dijat is elhódított.) Az irodalmár mellett azonban jelentős hely illeti meg a grafikus Deákot is. írásait legtöbbször maga illusztrálja. A sokoldalú tehetség megjelölés Deák esetében tehát nem csupán szólam, díszítő jelző, hanem valóságos tény. Olvasóinknak többször nyílt már alkalmuk egy-egy deáki írással megismerkedni — megcsodálhatták eredeti látásmódját, elbeszélő művészete könnyed természetességét, mondanivalója mélységét. Irrealitásaiban is mindig az embert felmutató alkotót. Itt közölt írása is. Deák ezen erényeit példázza. Deák Ferenc TŰKOR » sok korom, amit a gyárkémények az égre fújtak, mind oisszahullt... Hullt lassan, mint a hó. Feketén, lágyan szitált. Kegyetlenül. Mina asszonyság egyszer bezúzta lakásának minden ablakát, mert nem tudta megérteni, hogy itt nem tehet ablakot tisztítani! Mindjárt kormos... Giluna, a parasztasszony nedves ronggyal köti te tejeskannájának födelét, ha lejön D-be, a vasművek völgyébe. Régi kuncsaftjainak csak szobában hajlandó kimérni a tejet, amelyről azt állítja, hogy gyógyhatása is van. GiliXna tehenét mindenki becsülte, bár a parasztasszonyon kívül soha senki sem látta — Olyan az, mint egy apostol. Egész nap járkál a fennsíkon és a hegyek közt, szaglász a füvek közt. s csak azokból harap, amelyek gyógyhatásúak. Aztán sóhajt egyet az asszony, s megkérdezi: hogy tudnak itt élni? Ide sohasem jutnak el a szelek. Ügy lakják ezeket a fekete nagy széndarabokat mint valami bánatos bogarak. Mert ezek a házak kívülról-belülról egyaránt feketék... Senki sem válaszol Gilunának, mert igazat beszél, de nincs is mit válaszolni... Hátha még azt is tudná ez a csupa csont hegyi boszorka, hogy D-hen semmiféle tükröt nem lehet tartani... Két-három nap alatt megvakul. Megvakul minden tükör. Leilla, a legszebb szemű lány megkérte Martint, a vasmunkást. hogy készítsen neki acéltükröt. Martin nagyon elcsodálkozott, és meg volt róla győződve, hogy a lány incselkedik vele. De Leilla mindennap unszolta, csinálja már meg a tükröt. Martin így válaszolgatott: — A vas szürke, meg fekete, meg rozsdaszínü, nem fényes, nem csillogó. Tükröt csak üvegből lehet csinálni, de az sem ér semmit... Kérj tőlem valami mást, egészen mást. I eilla egy délután lehívta Martint a város északi peremén meghúzódó kis fekete parkba. A márvánnyal szegélyezett tavacskák úgy álmodtak vastag takarójuk alatt mintha szurkot öntöttek volna beléjük, nem pedig gyönyörű tiszta, hegyi forrásvizet. — £n ezt nem bírom nézni, Leilla! — Miérté — Nézd, ezek a fák, ezek a bokrok úgy állnak itt. mintha vasból formálták volna őket. Nincs egyetlen madár, egyetlen lepke e lombok között! Egyetlen halacska ezekben a tavakban! A hattyúikat hiába hozták ide, két nap múlva sötétebbek voltak a legkormosabb szeptemberi felhőknél. Emlékszel, mi lett a sorsuk? — Igen. Tudom. Valaki célba vette őket... Valaki, akinek kis kaliberű puskája van... Aki szégyellte a megcsúfított madarakat... — Akkor mit tegyünk, mit tegyünk? Én olyan tiszta, kéken csillogó tükröt akarok, amilyen a szemed. — Ez az egyetlen valami, ami a völgyünkben tiszta. Mondd, nem találod csodálatosnak, hogy itt nálunk minden férfi szeme acélkék?... — De igen, nagyon csodálatos. — Hova menjünk, hogy ne halljuk tovább a kohók dohogá- sát?... Ezek a mély torakhangok, mintha örökké helyettünk beszélnének... — Hova menjünk, hisz minden fekete, feketék körülöttünk a hegy vonulat ok, fekete az ég, és augusztusban nem tudjuk megkülönböztetni a hulló csillagokat a kohókból omló szik- raesötOl? Hova menjünk, hogy tiszta legyen a nászunk? Ugye, erre gondoltál? ■— Igen, pontosan erre. Fehér ágyra, mely olyan, mint a terített asztal, vakító fehér párnákra, vörös, bíborvörös takaróra. Martin napról napra kérdezgette barátait a fehér ágyról, a bíborvörös takaróról. Senki sem tudott róla. Napok múltán megpattant egy hatalmas acéltömb. Aztán, mint amikor almát vágnak ketté, lassan szétborult. Martin csodálkozva látta meg magát a csillogó új felületben. Nézte, nézte a hatalmas hosszú kezét, szürkésfekete haját, nézte azt a különös embert ott o ’-astömbben. a va.stömh csillogó arcában. íme: itt a tükör! R ■ I ohant az igazgatóságra. 'Amulva hallgatták Martint, a ■ I legényt. IB — Kifizetem! Értsék meg. kifizetem! Szükségem JBB van rá! — És milyen nehéz lehet? — Ügy három-négyszáz kiló. tlevettek rajta. Bolondnak csak azért nem tartották, mert ők is szívesen hazavittek volna valami szép csillogó tárgyat a morcos gyárból. — Hát... Ha el tudod vinni, ám legyen... — Elvinném én akkor is, ha féltonnás volna! Martin futott vissza, és minden csarnokban ezt kiabálta; — Viszem a legtündöklöbb napot! Jöjjetek és nézzétek meg, mert ilyet még soha senki nem látott! Vagy kétszázan mentek már mögötte, de egyre többen gyülekeztek, egyre nagyobb csoport sietett utána. Mindenki látni akarta a csillogó napot, látni akarta, akár egy pillanatra saját arcát, saját kezét, lábát, akármit, ami hozzátartozik, bármelyik tagját, amit ez az ember majd a vállára vesz. Amikor visszaérkezett az acélrészlegbe, a kettéhasadt tömb egyik felét már beolvasztották. A másikat épp akkor emelte fel a daru, és indult vele a fehéren szikrázó „pokolba". — Ne! Ne! Állj!„. — kiáltotta Martin, és futott föl a dongó vaslépcsOn. A ruha már füstölgött rajta, és érezte, hogy nemsokára meggyullad... Rohant, hogy megelőzze a darut. — Gyere vissza! Gyere azonnal vissza! — kiáltották utána többen is. És elérte. A daru puhán engedte a hátára a csillogó vastömböt, 6 meg füstölgő ruhával, szikrázó szemmel, akár egy isten, megindult visszafelé... T ■ érdé remegett, szélesen elmosolyodott, nevetett, hang■ talanul... Később sikerült annyi levegőt tárolnia tüde■ jébe, hogy hangosan is felnevethetett. Kacagásától I visszhangzott a csarnok. Ment a kijárat felé. Ezer ember dulakodott körülötte. Nézték a csillogó acéltömböt, nézték benne magukat. Grimaszoltak, nevettek... Martin háromszáz kilós tükre meg csak csillogott, egyre tisztábban, egyre fényesebben, s a magasból szitáló korom le- siklott arcáról. Martin számtalanszor megállt a fekete utcákon, mert már majdnem belehalt, úgy nyomta a nagy teher. Az emberek dulakodtak körülötte. Gyerekek sivalkodtak, asszonyok csatáztak. Előbb csak szóval, később már egymás haját tépték. A csillogó nagy acéltömb meg mindent visszatükrözött. Amikor Leilla kinyitotta az ajtót, nagyon megijedt. Kinn a folyosón egy gyönyörű szép zöld szemű lány állt. Éppoly meghatottan, éppoly megrettenve, mint ő... És csak sirt mind a két lány. Az acéltömbről csorogtak a könnyek... A legtisztább krlr.tálykönnyek. Martin napokig nem tudott megszólalni. Lehet, hogy a végtelen örömtől, lehet, hogy attól a megmagyarázhatatlan fájdalomtól, amit bensejében érzett. Mert a fáradtság is tud fájni. Egy évre rá Martinéknak kisfiúk született. — Látod, most már kettő van — mutatta föl a gyereket a tükör előtt Leilla Amikor a második kisfiú megszületett, és — ahogyan Leilla mondta nevetve — négy fiuk volt már, egy homályos folt tűnt föl a nagy acéltükör kellős közepén. 11 mondta szomorkás mosollyal az asszonyka. És a sebek, a foltok egyre sokasodtak. Hat hónap múlva megvakult a tükör. Leilla tükre megvakult! Mozdulatlanul ült odahaza. Némán. Mogorván. Leilla egyetlen igazi csillogó tükre: Martin. És jöttek az acélmű munkásai. Tizen is talán. Elvitték a nagy, rozsdás acéltömböt, és beolvasztották. — Tudod-e, Leilla, mit látok? Tudod-e, mi az, amit mégis látok? Völgyünk felett a hatalmas augusztusi eget. Látom az éjszakát, a szikrákat és a csillagokat, nem hiszed: pontosan látom a csillagokat, és külön a szikrákat... MIKOLA ANIKÓ versei 1944-ben születtem lókán. Apám református lelkész. Zselízen érettségiztem, majd Tornaiján próbálták fejembe verni a világ legnehezebb ízakmúját, a könyvelést. Két évig spanyol nyelvet tanultam, három épig újságírást. Voltam könyvelő j életem legsötétebb korszaka volt/ nevelönö, technikai szerkesztő, újságíró. A MAGÁNYOS Éjjeli violák nőttek be kitárt ablakán déli szél illatát öntögették fénytelen kelyheikből Kúszónövények Indái karjukba zárták és elringatták a szobát melyet partra vetett az éjfél hullámverése Távoli tájak vergődtek mint haldokló madarak a ragadozó csillagok karmai között Véres tajtékkal combjukon vajúdtak a falak és megszületett a félelem Ajkához emelte poharát megitta a szent gombák spóráiból csírázott halált és kirepült a nyitott ablakon HALOHAK NAPJA Fekete sereg kószál hajnalonként a csillagokkal felhintett réteken Elvesztett tekintetek mélyén gyertyát gyújt a november VIHAR UTÁN A harag utolsó cseppjei lehulltak felhők hullátiiverése elpihent ily csöndes estén már a fájdalom se fái főikéi a szél mohazöld nyoszolyáról és simogató tenyerébe szelídül a táj GYÁSZOUUK EL A virradat Oszlopai Tartják A roskadó Eget Sárga Pengéit Feni Ellenünk A Nap Falainkon a penész napraforgói vlrltmuk Szemünkbe kémények álma hull A Fák Körülállják A haldokló csendet Az éjszaka falai sorra leomolnak Takarjuk el a tükrök háiyogos szemét Ée gyászoljuk el ezt az új napot.
