Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 2. szám
'A tátrai sívllágbajnokság kezdetének Időpontja roba> mosan közeledik. Karácsonyi számunkban igyekeztünk reális körképet adni az előkészületekről, az épülő-cslno- sodö Tátráról, a környezetről, amely a világ legjobb- jáit várja. Ezúttal a csehszlovák síugró válogatott keret Spind- lerüv Mlyn-1 alapozó-edzéseiről számolunk be. Köztudott, hogy a Remsa edző irányította gárda a világ élvonalába tartozik, és egyikük, J. RaSka olimpiai aranyat és ezüstöt nyert a legutóbbi olimpián. Bár a síugrók aligha érzik, hogy van különbség a hazai és idegen „pálya“ között, mégis különös izgalommal készülnek a rangos eseményre. Itthon azért mégiscsak ki kell vágni a rezet, ezt várja a közvélemény és a szakemberek kis csoportja is. Spindlerúv Mlyn-i edzőtábor tlzdnhárom síugró fölkészítését tűzte ki célút A napi edzésadag olyan- tartalmas és igényes, hogy Raäka ezt nyilatkozta: vannak napok, amikor ezer ugrást abszolválunk. Estefelé úgy kimerülnek az ember lábal, hogy nem is érzi őket és azt hiszi, hogy műlábai vannak. A csehszlovák síugró-válogatott tagjai egy kis tisztáson futnak és tornásznak. A tisztás erdő közepén fekszik, az erdő pedig csupa emelkedő, csupa domb. Itt dolgoznak, nem messze a sportolóktóC a favágók. A hatalmas tönköket, szálfákat bocsátják a válogatottak rendelkezésére, akik szuszogva emlegetik őket. Remsa érdekes tényt közöt: Ru- dolgf Höhnl alig ötven kilő, papírvékony ember, és ő a legerősebb. A múltkor megemelt egy szálfát, egy olyan súlyos darabot, amit maguk a favágók sem bírtak megmozdítani. Az erőfejlesztő gyakorlatokat legpontosabban és leglelkiismeretesebben 6 végzi. Ha az ugrás ütemét és stílusát is így elsajátítja majd, nagyon kellemes meglepetést szerezhet. RaSka egyelőre csendesen nézi társait, és alaposan megküszködik a fadarabokkal. ö lesz majd a Tátrában a legnehezebb helyzetben, mert tóle vár legtöbbet az ország. Remsa edző nagyon érdekes dolgokat mond. Ebben az esztendőben úgy alapozunk, mint a sprinterek. Bebizonyosodott, Raska tavalyi tesztjei alapján, hogy ereje roppant nagy volt, de a gyorsasága körül hiányosságok mutatkoztak. Raska képes volt átforgatni az erő- mérő mutatóját, de a statikus erő még nem éppen előnyös. tehát ez idén nem álló helyzetből, mozdulatlanul emelgettük a súlyokat mint tavaly, hanem mozogtunk közben. Homokzsákokat kötöttünk a versenyzőkre, és így ugráltattuk őket minél magasabbra. Februárig még jócskán van idő. A Tátrában is, a válogatottak házatáján Is akad javítanivaló. A közönség, amely ebben a sportágban mintha bele sem szólhatna a verseny kimenetelébe, mégiscsak szerepet kap a világbajnokság Idején. Legnagyobb meglepetésünkre RaSka azt mondja, hogy öt doppingolja az a tény, hogy sokan bíznak benne, hogy sokan újabb aranyérmet remélnek tőle. Azok az olvasóink, akiknek nem lesz alkalmuk személyesen Is megnézni az ország ez évi legnagyobb sportrendezvényét, a televíziós képernyő segítségével kövessék szemmel az eseményeket, és ha RaSkát vagy Höhnlt mutatja a kamera, jusson eszükbe ez a kis írás: mennyit kellett hónapokkal előtte izzadnlok ezeknek a fiúknak, hogy a világbajnokságon minden rendben menjen. BATTA György» Bottá György BESZELGETESEK GROSICS GYUIAVAI Kapus „nyugdíjban" csapat körül számos pletyka, sokszor meg nem történt események történetei keringtek, azonban nyugodt szívvel állít- hatom:sokkal kevesebb ellentét,, nézeteltérés és vita volt ezek között a játékosok között, mint a legújabb kori magyar válogatott csapatokban! Nem lehet zökkenőmentes tizenegy labdarúgó viszonya éveken át, mert idejük, sőt életük tetemes részét együtt töltik, s törvényszerű, hogy súrlódásokra kerüljön sor. Mi játékunk időszakában, egy évből körülbelül nyolc-kilenc hőnapot töltöttünk együtt, ismertük egymás magánéletét, sportmunkáját, jellegét és jellemét: nem volt titkunk egymás előtt. 2. AUTOGRAM - MÚZEUMA: Ki a leány a páston Ortäst meglepetéssel végződött tavaly november végén az osztrák nemzetközi vívóbalnok- Ság. A nőt tőrvívásban a 92 részvevő maratoni küzdelme után, egy ismeretlen kislány állt a győzelmi dobogó legmagasabb fokára. Olyan versenyzőket utasított maga mögé, mint az o- Itmptat bajnok és többszörös vílágbafnok magyar Rejtő Ildikó, a világbajnok német Schmidt, a lengyel Franke-Zimmerman. A döntőben csupán égy vereséget szenvedett. Forgács, majd Strata Óta szlovák, tőt — csehszlovák vívó még nem ért el ilyen nemzetközi sikert. — KI ez a cseh kislány? — kérdezte az utolsó ásszá után Gerevlch Aladár a magyar vívók mesteredzője, egykori olimpiai és többszörös vi lágbajnok kardvívó. — Nem cseh — figyelmeztették az edzőt. Hát akkor szlovák... — De még csak nem is szlovák. — Hát akkor ki? — Magyar kislány, csehszlováklat magyar kislány — nyugtatták meg a toporzékoló edzőt. — Ogy? Akkor értem — válaszolta. Persze nem nagyon értette, hogy győzhette le az egész európai élgárdát egy ismeretlen kislány, akit egyébként Rácz Katinak hívnak, 19 esztendős, és — ne legyek próféta, de nagy Jövő áll előtte. Erről azonban nyilatkozzon a legilletékesebb, Rácz Kati, akt 1969-ben megnyerte még Csehszlovákia tőrvívóbajnoksá- gát. és a oívószOvetség 1969 legtöbb vívOtának minősítette. Megelőzte a férfigárdát is. • Hogyan lesz valakiből Csehszlovákia legtöbb vívóta? — Édesanyám, Nyiszli Kati Csehszlovákia úszóbajnoka volt. Sn ts úszással kezdtem. Hosz(Szavait gesztusokkal kíséri, mint bárki más. Két kezefete azonban nem hasonlítható az átlagemberéhez. A kéz architektúrája különleges: a hosszú, inas ujjak, a kidudorodó erek. a kézfő csontozata, apró izmai Hány világhírű csatár lőtte rá a labdát gyilkos erővel, hogy a verhetetlen magyar csodacsapat hálójába kerüijón a labda, és hány bosszús szlszegés hallat szott Grostcs remek védése után? Ki ne Ismerné a Londoni 6:3-as mérkőzés után megtelent s az egész világot bejárt feloé telt, amelyen a Rombusz-alakúnak látszó magyar kapu és a lebegő Groslcs látható? Grostcs három világbajnosá- gon vett részt, de mintha egyik sem nyújtotta volna számára azokat az örömöket, amelyek teltes mértékben kielégítették volna. — Az én pályafutásom ilyen szempontból nem volt a legszerencsésebb. Első világbajnokságom az 1954-es, Svájcban megrendezett volt. Ott egy ragyogó, a világ szakvezetői és szurkolói által legjobbnak tartott magyar csapat, az "utolsó, legfontosabb találkozón, a döntőben teljesen megérdemelt vereséget szenvedett a nyugatnémetektől. Ezen a meccsen egyedül rajtunk múlott, hogy nem szereztük meg a világbajnoki címet. Ennek lélektani története van. Mi ezen a világbajnokságon, kicsit korábban, ugyanezt a német csapatot győztük le fölényesen, majd két csodálatos mérkőzésen, a brazilok és uru- guayak ellen, nehéz harc után nagyon színvonalas összecsapáson értünk el győzelmeket. Ezek után következett az újabb, nyugatnémetek elleni meccs. A magyar csapat lélektanilag nem úgy készült tel, mint kelt volna. £n úgy látom, annak idején nagyon lebecsültük a nyugatnémet csapat játék erejét, egy kicsit sütkéreztünk a korábbi mérkőzések diadalfényében, úgy éreztük, hogy a brazil és az uruguayi csapat legyőzése után tulajdonképpen megnyertük a világbajnokságot; bennünket a nyugatnémetek ellen .semmilyen meglepetés nem érhet. Amikor már a hatodik percben 2:0-ra vezettünk, jött az Igazi baj, tulajdonképpen akkor vesztettük el a meccset. Ettől kezdve egy szinte lélek nélküli, lelkesedés nélküli, ját- szadozgató magyar csapat volt a pályán. .A nyugatnémeteknek sikerült kiegyenlíteniük, és óriási lelkesedéssel, jobb játékkal megfordították a mérkőzés állását. Akkor már kevés ideje volt csapatunknak ahhoz, hogy újítani tudjon, változtasson já- léksiilusán, nagyobb lelkesedéssel küzdjön. Mindössze kilenc perc volt hátra, és ez kevés volt a mérkőzés eredményének újabb változásához. Nagyon szomorú periódusa ez elmúlt két évtized alatt aktív szereplője és részese voltam a magyar válogatott számos szép sikerének: nyertünk Balkánkupát, Európakupát, olimpiát, — sajnos világbajnoki címet nem sikerült szereznünk, és ez fájó pont marad számomra. 1958-ban egy teljesen demoralizált, szétesett, és játékerejét tekintve igen-igen gyenge magyar csapat utazott Svédországba. Nem volt véletlen, hogy nem tudtunk még a csoportunkból sem továbbjutni, hiszen a magyar labdarúgásnak az 1956-os események után ez a három esztendő volt a legszomorúbb szakasza. Az ország legjobb játékosai elhagyták hazájukat, s az utánpótlás - egy teljes garnitúra ifi-együttes — szintén kint maradt nyugaton. A meglévő játékosgárdában nem volt annyi erő, hogy sikeresebben szerepelhessen. A fiatalok, az újak még nem értek meg az ilyen feladatok megoldásához. A rossz szereplés tehát mindenféleképpen várható volt. Az 1962-es világbajnokságról, s annak számunkra legfontosabb mérkőzéséről, a csehszlovák-magyarról már beszélgettünk. Most is csak azt tudom mondani, hogy a már említett zökkenők nélkül bejutottunk volna a döntőbe, s ha már idáig értünk volna, véleményem szerint sikerrel vehettük volna fel a küzdelmet a brazilok ellen. Hagytuk most az eredményeket, és beszélgessünk egy má stk témáról, a sérülésekről. Mik a leggyakoribb kapus-sérülések? Milyenek fordultak elő az ön pályafutása alatt? Vannak-e egyáltalán tipikusan csak a ka puvédőkre Jellemző zúzódások, s egyéb rendellenességek, mint például az úszóknál, az izületi megbetegedések? — Pályafutásom során gyakran voltám többé-kevésbé súlyosan sérült. Többek között: háromszor volt agyrázkódásom, bordatörésem, csuklótörésem, a számtalan apró bajról nem is hozzá tartozik ehhez a szakmához. Nem voltam annyira pu- beszélve. De ez azt hiszem hány, hogy kétségbeessem miattuk, igyekeztem minél előbb használható állapotba kerülni. Utóhatások? Azt hiszem, minden sportembernek számolnia kell azzal, hogy húsz-huszon- ötévi aktív sportolás után fölbukkan szervezetében egy-egy lappangó baj, hiszen a hosszú éveken át tartó, nagyon erős igénybevétel, megterhelés megteszi a magáét. A futballista időjárási állapotokra való tekintet nélkül, sárban, hóban, fagyban, esőben, ködben játszik és edz, s erre reagál a szervezete is. A későbbiek folyamán tehát előbukkanhat ilyen vagy olyan betegség. Ezek a betegségek azonban természetes kísérői az ember életének. Az újabb és újabb nemzedékek nem láthatják az egykori aranycsapatot. Emléküket filmszalagok, könyvek, újságcikkek és legendák őrzik; Az egyik ilyen, majdhogy nem mítosz- szerű megállapítás szerint csupa angyal, hibanélküli tökéletesség alkotta azt a tizenegyet. Rejtő László könyve szerint viszont ennek éppen az ellenkezője igaz. Legyen szíves, kísérelje meg fölvillantani eme közösség emberi arculatát. — Ma, sok esztendővel csapatunk szétesése után, tárgyi- lagosabban állapíthatunk meg egyet-mást. Ami a Rejtő-könyvet illeti: belelapozgattam én is, és úgy vettem észre, számos eltúlzott állítás is szerepel benne. Voltak csapatunknak árnyoldalai is, de nem any- nyira túlzottak, mint ahogyan az a könyvben szerepel. Szabad legyen kijelentenem: ennek a csapatnak sok játékosa volt egészen különleges képességekkel megáldott ember. Elsősorban arra szeretném a hangsúlyt helyezni, hogy mi is emberek voltunk. Köztudott, hogy egy emberi közösségben mindig akadt veszekedés, vita, nézet- eltérés, s akad a jövőben is. Nem hinnénk el, ha valaki mást állítana. Egy-egy balsiker, kudarc után vita véleménycsere van. Egy dolgot föltétlenül meg kell mondanom: ezek a csodálatos képességgel megáldott játékosok mérkőzéseken, a fölkészülés időszakaiban, amikor a közös cél elérése lebegett szemeik előtt, mindig, minden esetben alávetették magukat a közösség akaratának. Amikor a győzelemért harcoltak, megszűntek a viták és ellenségeskedések. Tudtak és akartak harcolni mindnyájan. A volt titkunk egymás eiott. Ennek a csapatnak az ereje természetesen, elsősorban tudásában, egyéniségeinek különleges adottságaiban rejlett, s mint bebizonyosodott, nem voltak olyan nagy viták, hogy a sikeres szereplés rovására mehettek volna, vagyis a közösségi szellem iránt sem lehetett kifogás. A zsörtölődések minden együttes természetes emberi velejárói. Arról még kevésbé lehet beszélni, hogy a csapat és vezetők között rossz lett volna a viszony, mert a vezetők is mindent megtettek azért, hogy a nagyszerű szereplés meg ne szakadjon, és viszonyunk olyan jó volt, mint sem előtte, sem utána nem volt a magyar válogatott és vezetők között. Bizonyítható ez azzal, hogy a csapat vezetője tulajdonképpen egyetlen személy volt. Sebes Gusztáv, ö nemcsak szövetségi kapitánya, nemcsak edzője, hanem vezetője is volt ennek a társaságnak. Sebes közöttünk élt, velünk sirt vagy nevetett, a mi érdekeinket tartotta szem előtt, tehát azokat az érdekeket, amelyek biztosították a csapat további sikeres szereplését. Sebes Gusztávval kapcsolatban kérdezném: Mint szakember, azaz elsősorban mint szakember milyen volt? Hová sorolható világviszonylatban? Egyesek szerint ugyanis a Magyar futball történelmének egyik legjobb szakembere, egyik legjobb szövetségi kapitánya volt, mások szerint viszont éppen ellenkezőleg: szerencsés emberről van szó, olyanról, akinek csupa zseni került a keze alá, és így egyáltalán nem volt nehéz világraszóló eredményeket produkálnia. Hol itt az Igazság? — Azt hiszem, az Igazság semmi esetre sem e két ellentétes meghatározás között keresendő... (Folytatjuk)
