Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-01 / 13. szám
új ifjúság 9 SZENTIVÁNYI KÁLMÁN: ORWADASZAT Rocskó és Simon a szárnyas altónál támaszkodnak, barna arcukon botlik a huzattól ingó lámpák lénye, mögöttük asztalok hadrendle s az iszogatók kanyargós hallgatókat énekelnek, előttük táncos lorgatac, a messze sarokban a telepi zenekar Igyekszik, fehér lepkeként szállnak a lányok, sötétruhás fiúk k árián. — fössz vadászni? — sziszegte Simon alig nyitott szállal, közelhalolva, közben a harsogó szám ütemére plccentgeteít, mintha hideglelős Ipnne. Rocskó tagadólag intett s barátfa húgát nézte,’ Terka kistermetű, mint bátyja, halának és szemének zöldes színe az évszakokkal változik, mint a nádlevélé. — Hat hónapja még katonák voltak Simonnal, éppen leszerelés előtt, s egy őszi vasárnap délután, mint szolgálatvezető, a laktanyaudvaron fegyelmezte Simont, mert az elhanyagolta a lövegvontatót, amikor betoppant látogatóba Terka... Soha nem voltak barátok, de a szakaszvezető ámulását látva, Simon megértőén vigyorgott, barátiának nevezte P.ocskótI A kertvendéglőben, tánc közben mondta meg a lánynak, hogy leszerelés után erre a telepre jön. Terka nem hívta. — Nem jössz, te holdkóros? Mindenki itt van... özet is láttam a pataknál, a vadkörttfák alatt. Ide jött, nem haza Csepelre — jó esztergályosnak örülnek — s anyja rtadczó leveleket írt, hogy méltatlan nő hálójába kerülhetett. Terka az elfuserált egyetemi felvételt gyászolta, Rocskó olyanformán járt. mintha hozzátartozója temetésén akarna udvarolni a lánynak. A telep erdő közepén van, modern, összkomfortos, de zárt, mint egy kis falu, az emberek egymás életébe látnak. Üresjáratban peregtek el a hónapok. Itt a katonás rámenősség nevetséges lett. Terka a könyvtárban segített s könnyedén leleplezte Rocskó lódításáit — hogy mennyit olvasott már —, közben Simon elcsórta otthon apja régi puskáját s becsempészte a gyárba, ketten megjavították nagy titokban. Simon nem törődött a lányókkal, rapsickodni akart az erdőben. Sokat beszélt róla, hogy régen az apjával járt orvvadászatra... — En megyek, öregem — súgta gúnyos mosollyal Simon. — Ha meggondolod, a nagy körtefánál megtalálsz, lesen. Terka éppen odapillantott, mikor Simon eltűnt — s összeakadt a tekintetük, mint fclyó fölé lendített két horog. Rocskó nagy elhatározással törtetett, elkérte a lányt a fiatal mérnöktől, Terka békítőn utána ctkkantotta nevetését. Aztán meg- csendesedelt és közéjük szorult a hallgatás. Terka azt kérdezte: — Mi baja megint? Rocskó dörmögött: — Minden telepi fickót tegez? — Ml köze hozzá? Gyerekkort pajtásaim. — S éppen elintett egyet szemmel, ezt Rocskó észre dem vette. — Hová ment a barátja? — Vadászni. — Maga csinálta meg azt a vacak puskát, ml? Majd maga is kap apámtól... A bátyán bolondul a puskáért. — Ezt a katonaságnál ügyesen titkolta. Terka megint elintett egy gavallért. Mondani szeretnék valami komolyat... — Rocskó halántékán fénylett a pára. A lány hallgatott, beliebb szorult az ölelésbe. Körülértek a teremben. A falnál ücsörgő asszonyok figyelték őket s nem volt nehéz kitalálniuk, hogy miről hallgatnak fénylő arccal. Megállt mellettük az iménti mérnök. Terka azt súgta: — Menjen ki... majd jövök. — Szinte eltolta magától Rocs- kót, hirtelen vidám lett, mint a tavaszi fecske. Rocskó a felszálló nevetés után kapkodott, rakosgatta magában az ilyen perceket, mikor eljutott már a kimondás küszöbére s Terka kiért. Lökték a többi táncolók. Félrehúzódott és eszébe jutott Terka kiküldte. Bár nem volt benne bizonyos, hogy jól hallotta-e, evező mozdulatokkal törekedett a táncolók között. Álldogált a nyári csillagok alatt. A holdat éppen szakadozó felhő takarta. Megfordult, vonzotta a nagy, világos ablak. Rezgeti a zene hullámaitól s a párán át nem sokai láthatott. Az udvari ablakokat hecs’jkják a huzat miatt. Terka szólalt meg mögötte, abban a pillanatban, mikor elszakadt a zene: — Azt hittem, meglógott, vadászni a barátja után. Anyám meglátott, hogy kijöttem... s látta magát is. — Terka. tisztázni kell már, hogy... — Mindig a magáét énekli, mint a süket koldus. Nem érti, hogy a bátyámat... agyonveri apám, ha... Maga az okai Minek csinálta meg azt az ócskavasat?! — Terka, maga miatt jöttem a telepre és... — Nem hívtam. — El is mehetek! — Nem tartóztatom.. most keressük meg, hallja? Mondtam anyámnak, hogy ezért jövök ki. Azt hittem, maga mellett megkomolyodik a bátyám... mostanában kerülte, nem törődött vele. Most párok is voltak az udvaron, utánuk bámultak, mikor kisurrantak a sétaútra, majd az erdőbe. Halkult a felcsapó zene, a telepet, az éjszakát betöltötte az üzemek dohogása. Az erdei úton Terka belekarolt a fiúba, mert többször btcsakolva lépett c tűsarkú cipőben. A lombokon elhalt a riíkás fény, megint elbújt a hold. Lent üreges sötétség,,, mintha egyik barlangból másikba siklanának. Terka így Is botlott s egyszer csak lehajolt, felkapta egyik cipőjét. — jaj! A jenébe... nézze! — Letört a tűsarok. — Tegnap vettem a bálra... Ennek !s maga az oka, úgy kísér, mtritha... olyan üg’yetlenl — F.ltáncclt, egy fának támaszkodott, kilépett a másik cipőből Is, mezítláb tett néhány lépést tétován a köveken. — Megjártam... mit bámul? Menjen, keresse meg egyedüli Rocskó közelített, mint egy elszánt támadó. Terka Sírt. — Menjen, hallja?! Nem rossz fiú ám... apám nem érti meg. Otthon csak a veszekedés, egyre magával hasonlítja össze, hogy Rocskó jobb estzerqályos, komolyabb fiú... A bátyám tombol, s egy kicsit igaza vanl Visszaver, hogy elég a prédiká- ctóbóll Ézé'í kapaszkodik abba a vacak puskába, mert azelőtt apám Is vitte vadászni... menjen, vegye el tőlel Aztán eldugjuk a puskát! Csak apám meg ne tudjon semmit! — Halkult a lány hangja, koppani a két cipő. elejtette s lOpatta a karját, nem védekezett volna. Rocskó sarkon fordul, és Indult, bissza sem nézett. — VigyázzonI — Terka mégis tett pár lépést újra. — Bl ne tévedjen. Minden dombról látni a telepet... — Aztán amint távolodott a fiú, mégis indult utána, borzongua figyelte az éjjeli erdő hangjait. Néhány méter után nem voltak az ösvényen kövek, bátrabban mehetett, a kislány kort k,6borlásokra gondolt — s minden átmenet nélkül eszébe jutott: Rocskó még ott, a laktanya melletti kertvendéglőben mondta el, sráckorában Pestre lógott Csepelről minden nap, a HEv ütközőjén. S egyre sebesebben surrant a fiú után. Fenyvesben sötétebb van. Rocskó vigyázva haladt, mint egy felderítő. Botlott egy gyökérben, süppedékes mohára lépett — közel a patak. Egyszer csak megállt, perdült, majdnem rohanni kezdett Terkáhcz. Mivel más irányba fordult, hallotta a vízfolyás köveken botló igyekezetét. S kibukkant a hold a felhők mögül, az ég szabad síkjára. Oladt lejtő, mint tómederben hullámzott a fiatal fenyves. A dombon túl a sárgás derengést átszúrta a kémények hegye. Hol lehet Simon? Most már megkeresi. A tisztáson nagy fekete sátorként fénylett az ős vadkörtefa, társai távolabb, a túlsó erdőszélen állnak. Rocskó került egyet, elérte a patakot. S meglátta Simont. A forrásnál ült, mohás kövön. Feszülten figyelt — úgy látszik, éppen barátja közelítő neszezésére. Rocskó egészen egy vastag fatörzs mögé húzódott s most már akart kiáltani, mert azt is meghallotta, hogy Terka jön a fenyvesben, szepegése elért hozzá. Mielőtt kiálthatott volna, rádörrent a lövési Öt — illetve a zörejt — célozta meg Simon. Hullott Rocskóra a kéregmorzsa. Szerencsére teljesen fedezve volt. Kiáltott, de hangja teljesen összefolyt Terka sikoltásával, hörrent ijedten Simon is, ugrott és eltűnt, csörtetett a telep felé. Szél lódult, hullámzott az erdő. A hold felhőhöz érvén, kevesebb fényt adott. Rocskó már má’’ visszafelé lendült. Tarkát zuhanásból ölelte fel, a báli ruhába könnyen belekapaszkodtak a bokrok. Terka azt lihegte: — Bn vagyok az oka... ugye nem történt bajod? ~ Most tegezte először. Ölelték, csókolták egymást. S egyszer csak rájuk vágódott egy zseblámpa kék sugara, mint az ostor. Terka igazított valamit szakadt szoknyáján, de nem húzódott el, lábujthegyen állva diderqett a fiú ólelésében. öreg Simon állt mellettük, félkézzel fiát taszította: — No, drágalátosoki A szentségeteket! — Fehér ingben volt a testes ember. — Régóta keresem ezt a vacak puskát... az asszony esküdöztk, hogy nincs meg márt Most meg sír a nyakamon, elcibál az igazgató mellől, hogy a fiam orvvadáazni men’.... a lány meg a fiújával az erdőbe... mindent én hozzak rendbe? Terka azt mondta: — Ml nem azért jöttünk, apám! öreg hörrentett egyel: — Látom! Ez a szerencsétlen meg dadog, amint elkapom itt, hogy a rendőrségre tart. mert agyonlőtte a legjobb barátját... s lehet. hoQ'y a húgát is. Semmi bajotok, mi? — Az égvilágon semmi, papa — mondta Rocskó. — Nonol Az még odébb vanl Te bütykölted meg a puskát? — Igen, én — ismerte el Rocskó. — Tudtam! Bár a fiam lenne olyan ügyes a munkában. — Elkapta az orvvadásztól a puskát, kibiüentette belőle a második töltényt, aztán vlsszakézböl ráhúzott a fiára. — Nem élhetsz puska nélk’üi? Maradtál volna katona, nyavalyást Odalendült Rocskó, kicsavarta az apa kezéből a fegyvert. — Eressz, agyonvereml Nem avatkozhatsz bele... idegen vagy! Most meg Terka válaszolt, míg Rocskó kuporította az öreget: — Csendesebben... nem idegen. Szeretem. öreg Simon nagyot rándult, Rocskó elengedhette már. — Bolond vagy te lány? Mennyit esküdöztél, hogy soha nem mégy férjhez, elvégzed az egyetemet, ha a fene fenét eszik ís?i Ifjú Simon — már biztonságban — nyegle megjegyzést tett: — Ezentúl majd Rocskónak fogadoztk. A puska már Terka kezében volt. Megint rájuk siklott a holdfény. öreg Simon azt mondta: — Ml? Talán el is szöknél vele, mt? Azt megmondom .Rocskó, a házból nem adjuk ki a lányt... szegény feleségem belehalna. Terka így válaszolt' — Mindenkinek van anyja S jövőre a pesti egyetemre jelentkezem... elmegyünk Innen. Az örea tehetetlen s értetlen indulatában azt mondta: — Szétdúlod a családomat, tel — s méregette Rocskót. .4z orvvadász meg cigarettára gyújtott. Csendesedett az indulatos öreg is, mint az elalvó szél. , — Megérdemelnéd, hogy... s ha lelő? — Vigyáztam magamra — mondta Rocskó s a lány megint a karjában volt már, a puskát meg az orvvadász vette el. Dörmöqve rendelkezett az öreg: — A lövést úgyse hallották meg... s ez Itt családi ügy. — Indulj, te balkezes, s úgy lógj be a telepre, meg ne lássanak a puskával. Gyertek ti is., majd otthon beszélgetünk... megkapjátok mégj — Dohogva lódult, kapaszkodott felfelé a dombra. S ők ketten maradtak. Mondaniuk nem volt mit. A meredeken Rocskó ölben vitte fel Tarkát — a cipőit elvesztette az Iménti rohanásban. A lány maga pattant le, mert az erdei úton a kékes derengésben ott állt az anyja, másik cipőt és orkánkabátot hozott. Rocskóra sem haragoson nézett, azonnal fiának nevezte s inkább a lánynak tett szemrehányást és kijelentette: szó sem lehet róla. hogy Pestre menjen, akkor inkább házasodjanak össze mielőbb. Terka erre nem válaszolt semmit, Intett Rocskónak is. Hármasban mentek a telepszéh villa-háztg, amelynek kertjében úgy álltak a gyümölcsfák, mint szemlére kiállított katonák, a szőlőlugas meg olyan volt a befáratt ajtóig, mint egy alagút, öreg Simon apás ayengédséggel tessékelte Rocskót, Terka meg erősen magszorítotia a fiú kézét, s ez azt jelentette: úgyts az történik, amit a lány elhatározott. A bálbOl hazatérő szomszédok álbámultak Slmnnékhoz. Varga Imre versei Most a régi bevett tormák szerint szép sorjában el kellene mondanom, ki vagyok, hol születtem és mikor (év, hónap, nap), hol jártam bölcsődébe, óvodába, iskolába, érettségiztem-e, a családi állapotomról beszélni, voltam-e katona és hasonlókat. Megjegyzem, ezeknek a kellékeknek nagyon kis szerepe van verseimben, 8 születésem kivételével. Elárulom, ha nem túl merész kijelentés, hogy szeretnék egy útkereszteződésen találkozni magammal. CSENDÉLET Már egy lapockád sem Már « latyakba met ült mezsgyekő Mér tarkód sem Fény deszkáin a timpán Lepedőn az évszakok elszórt léptei Gallyak Megdermedt ujjaimnak támasztott hát Odu-hallgatásbaii a nyelv Barlang-koponyában kristály dermed Zene púposodlk mellkason A testtelen ivattacsomó Én Néhány marok fénidse zárva AZ IDŐ TARKÓJÁN csillagképek közt madártoli-rUgyekkel dermedt barackfaág gyolcsból a kert a gyalogút vászon egy kúpba rézsűt befagyott törzs végtag az enyém az idó tarkóján homokszemek egy szarkaláb felferdUI a kézfej palánkja mögül verőcék égrevetUlő ujjal fenn az árnyék súlytalanságában égó fémdarab indák tekerednek minden fénysugárra bolygók álla forradalmak arcán szakáll a fű szőrzete felnő a testen túlra az Ideológiákig mestergerendákon sás kakukkfű hervad nagyanyám imakönyve égett szárnyakkal csapkod a bolhaporos ágy végtelenségében megriadva EGY KÉKMELLŰ DADAISTA LETÉPI MELLÉRŐL A VEKKERT buzakepéhez a gyertyalángot párhuzamosok szőkeségéhez test jelképeihez a búzakepéhez gyertyalángot ki tartja majd odúkban az indák kinyílik a füvek hasonlata hotd-kakastaréjon hold-kakastaréjon sarkcsillag-tengeriszem mellett lapockák mögött mint az elmúlás ablakában az elmúlás ablakában mint a lapockacsontokon túl átlátszó iszapban bordák gallyak üveg-hónaljban piros pikkelyes virágok láthatáron túl az isten hámon belül magányunk testünkön púposodlk a cipó tenyerünkben a vér vérben — nézés
