Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-24 / 12. szám

________________________________________ __ lijifjiisäg 3 „IDEGEN NVEIVRE TANÍTANI VALAKIT, MIEIÖTT SAjAT lYANYElVÉT ElSAjAlÍTANA, KÖSZÖNTŐ HELYETT A tanítókat ünnepeljük. Ügy hiszem a komoly, precíz, árnyalt szavak tllenének leg­inkább ehhez az alkalomhoz. Méltatni kellene nehéz, fáradsá­gos munkájukat, egy célnak szentelt életüket, talán aszkétlz- musukat is... Akartuk ts mindnyájan, ám bátortalan dadogáso­kon túl nemigen jutottunk. — Talán a túlságos tisztelet az ami még köti kezünket — gondoltuk és elhatároztuk, hogy Inkább vidámabb történetek­kel kedveskedünk. Mert hol van az a diák, aki régi, egykori tanítójáról ne tudna egy két mosolyogtató történttel, hiszen a diák mindig is diák volt, a tanár, tanító meg mindig is em­ber .. Nekiülünk az Írásnak... Nekiültünk, izzadtunk, szuszogtunk, ám a szellemes, tréfás, vidám történetek csak nem akartak megszületni. — Talán a túlságos szeretet az amt nem engedi, hogy taní­tóink rovására, jde inkább tanítóinkkal I mulassunk — mond­ták a kollégák. így kerülhettek oldalunkra ezek a kis hete­rogén írások. Alaktalanságuk pontosan tükrözi szeret etünket, megbecsülésünket Mint ahogy FÁBIÁN SÄNDOB SZERSZÁM- SORS című versének néhány sora is pontoson mutat minden igazi tanítót, minden igazi pedagógust: Csontjaim lassan beleörlöm a szétzúzandó dolgok halmazába, gondolataim torz szögleteket csiszolnak formásra, simára, nem safnálom semmim — se szivem, se izmaim, se szemeim, csak tudtam, hogy ott koptam el a megmunkált élet felszínein. ★ Nem tudom most hogy van, de annak ideién osztályfőnö­keink elég gyakran tártak szülői látogatásokra. Áz egyik ilyen eiUlDt látogatás törté tentémondanám stülOt látogatás történetét mondanám el, mert nekem annyira kedves, annyira emberi és annyira „tragikomikus“ is egyben... Édesanyám egész nap takarított amikor megtudta, hogy lOn- nt fog. Aztán délután meg is érkezett... — Jó napot kívánok. — Jó napot kívánok. is édesanyám már terelte ts a tanító urat az első szoba fe­lé, mert azt úgy tUtk... A tanító úr szabadkozott, hogy beviszi a sarat, ám mit tehetett... Bementünk hát az első szobába. Tudni kell még, hogy a ta­nító úr. Jól megtermett, 180 centiméter körüli ember volt, és tudni kell még azt ts, hogy mint minden falusi házban (de most már inkább o városiakban I a miénkben ts a díványt fre- kamiél díszpárnák és mindenféle bolyhos kis .terttócskék bo­rították. Nos, édesanyám hellyel kínálta a tanító urat a dí­ványon. Az szépen ereszkedett is lefelé és közben a nadrág­ját, vagy a zakóját Igazította meg s a keze véletlenül hozzá­érd'egy Ilyen 'bolyhos térítőhöz... Azt a rémületet ami az ar­cára ült az én drága jó tanítómnak, el sem lehet mondani. A nagy darab ember; JAJ], A MACSKÁI — kiáltással akkorát ugrott, hogy majdnem a csillárt verte le. Édesanyám nézte a nagy ugrást, a rémült tanító urat, aztán olyan kacagásba kezdett, hogy ijedtség múltával a tanító úr Is kénytelen volt vele nevetni. Nem Is lett ennek a látotgatásnak más haszna mint a tanulság; hegy ami bolyhos még nem feltétlenül macs­ka... Nekem persze azóta is ha macskát, vagy bolyhos terttöcs- kéket látok — mindig tanítóm és általában a tanítók jutnak eszembe, akik lent vidéken Ilyen „veszedelmekkel“ teli életet élnek... ftj KOSZTOUNYI DEZSŐ: Tanár az én apám Tanár az én apám. Ha jár a vidéki városban, syermekek kbszbntik ősz fejét, kicsinyek és nagyok, régi tanítványok, elmúlt életükre emlékezve, lassan leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók, kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek, írnokok, katonák s olykor egy országos képviselő Is. Mert nagy az én családom. Nagy az én családom. Kelettől nyugatig, nyugattól keletig Nagy a mi családunk. Mikor vele megyek, fogva öreg karját, vezetve az úton, a szívem kitágul s szívek közt énekel elhagyott szívem. Az én édesapám az emberek apja, s én az embereknek testvére vagyok. VOL TAM stréber voltam az első napon. Ünneplőbe öltöztettek, vittek engem is az iskolába. Az első padba ültettek. „Az Idén betűket és számokat fogtok tanulni — mondta a tanító néni. — Lehet, hogy egy-egy számot, betűt már né­hányon ismertek is ... Azonnal jelentkeztem, hogy én le tudok írni valamit. Kihívtak a táblához, én pedig felírtam: 1 1 + E. Akkor még nem tudtam, hogy milyen badarságot írtam a táblára, ám a tanító néni nagyon megdicsért, és ez rendkívü­li magabiztonságot kölcsönzött nekem. .Aztán odahaza is leírtam ugyanezt, s megmondták, hogy így nincs jól, de nem baj, majd megtanulom az iskolában. Ezért aztán másnap már nem voltam stréber, s szerencsére soha azok után. A dicséretet viszont sose felejtettem el, s ez nagyon jól szolgált a magasabb osztályokban is. JAN AMOS KOMENSKY Világszerte Comenius néven ismerik. 1592. március 28-án született a morvaorszá­gi Nivnicén. A cseh-morva testvérek rendjé­nek papja, később püspöke volt, A harmincéves háború alatt vagyona tönkrement, kéziratai és több filozófiai műve elveszett, öt magát hí­veivel együtt Lengyelországba száműzték, ahol a ma róla elnevezett gimnáziumban tanított. Itt írta meg egyik világhírű munkáját a nyelv- tanítás módszereiről, Janua linquanum resera- ta cím alatt. Többek között Lengyelországban fejezte be cseh nyelven a nevelésről szóló egész munkáját összefoglaló Didactica mag- nát, amit később lefordított latinra is. Az e- gész munka több mint húsz évvel elkészülé­se után jelent meg. (1657). 1645-ben Angliába, ezt követően Svédor­szágba hívják, ahol didaktikai műveken dol­gozik. Lórántffy Zsuzsanna meghívását elfogadva, 1650-54 között Sárospatakon működik. Egy új rendszerű iskola nyílt itt meg, amelynek tan­könyveit egytől egyik Komensky írta. Érde­kességként megemlítjük Komensky elméletét a nevelés életkor szerinti beosztásáról; 1. Scho- la ma téma (az anya és a család nevel ezen a fokon), 2. Schola vernaula (anyanyelven taní­tó iskola — minden községben), 3. Schola lati­na (gimnázium — minden városban), 4. Aca­demia (egyetem — minden államban). Komenskjí szinte minden művében síkra- szállt amellett, hogy a szegény ember gyere­ke is tanulhasson, sőt javasolta, hogy a lá­nyoknak is legyen művelődési lehetőségük. Nagy jelentőséget tulajdonított az anya­nyelvi oktatásnak: tanulni csak azon a nyel­ven iehet, amelyet tökéletesen ismerünk. „Ide­gen nyelvre tanítani valakit, mielőtt saját a- nyanyelvét elsajátítaná, olyan, mintha fiadat előbb akarnád lovaglásra tanítani, mintsem járásra“ — írja nagy oktatásának XXIX. fe­jezetében. Amsterdamban halt meg 300 évvel ezelőtt. A nagy pedagógus és író halála évforduló­jának tiszteletére az Unesco az 1970-es évet a nevelés nemzetközi évévé nyilvánította. BBLÖLE ÉLÜNK, TÁPLÁLKOZUNK... Azt szoka.s mondani, hogy az ember kenyéren és vízen él, pedig nem igaz Él az ember mások véréből, szelleméből és emberségéből is. Szülei természetesen arcvonását, testtartá­sát, lényének legsajátosabb értékeit adományozzák, ám mind­ez kevés lenne, ha később nem formálnák mások, főleg a ta­nítók és tanárok. Az egyik tanárom például teljesen szenvte- lenül és látszólag minden érdeklődés nélkül beszélt a világ- irodalom jelenségeiről Behozta az ógörög könyvet, kezünkbe nyomta és beszélni kezdett. Tétován megmotoztuk, aztán bizonytalanul néztünk hot rá, hol az osztályra. M> Is legyen ezzel az értelmetlen ákombá- komos, kicsit penészszagú könyvvel? — kérdeztük, ö meg csak beszélt, beszélt. Fogtuk a könyvet és odaadtuk a pad­társunknak, szomszédunknak. Amikor már meg is feledkez­tünk róla, hátrasétált, kivette társunk kezéből, kinyitotta éi olvasni kezdett. Szépen, dallamosan patakzottak a sorok, zeng­tek a szavak Végigolvasott egy részt és kapásból csehre for­dította. Hirtelen olyan feszültség vett rajtunk erőt, hogy némán, megkövültén meredtünk magunk elé és hallgattuk. Szép volt.' Reggel rohantunk az iskolába, 6 pedig csak ballagott lefelé, johb kezében a francia nyelvkönyv, a 'balban meg kopott kis aktatáskája. Félévre már szinte vakon rakta a lábát a lép­csőkre is. Az ajtót nyitva hagytuk, és 6 már kezdte is az órát: Parlez-vous francais? Lesétálva a dombról, készült a franciaórára és társalgott velünk. 1953—57-et írtak ekkor. Az ' időszak elején még a francia irodalomról sem volt szabad beszélni. De mi már ismertük az elátkozott költőket, az új, legújabb francia irányzatokat, beszéltünk modern francia re­gényről és a drámáról. Az órák természetesen rendhagyónk voltak; volt olyan is, amelyen csak olvastunk. Magától érte­tődően olyan müveket, amelyeket még senkt sem ismert a hazai közönség közül. Kéziratban olvastuk például az abszurd dráma egyik kimagasló alkotását, a Godötra várva című mü- , fordítást. Mondom, ekkor még csak 1957-et írtak. Azt hihetné valaki, hogy mániás tanár volt. Nemi Akkor, amikor én még bizonytalankodtam Vörösmarthy Mihály nevé­nek kiejtése és fonetikai értéke körül, hirtelen odanyomta a költő kötetét, és arra biztatott, hogy olvassam el a Vén ci­gány első'versszakát. Ugyanezt tette Petőfivel, Adyval és szót ejtett József Attiláról is, pedig akkor még úgy beszéltek róla, mint pesszimista költőről Foglalkozott a kis népek irodalmá­val is, ismertette történelmi kialakulásukat, mai életüket. így például beszélt egyszer a szorbokról is. Elmondta, hogy ki­veszőben vannak, történelemként nem a saját, hanem a német nép törénelmét tanulják, nem érintkeznek jelenleg a szlávok- kal, és ki tudja, hányán vannak, és hogy iskoláikra egyre kevesebb szorb jelentkezik. Amikor már búcsüzkodtunk az iskolától, őt is körülálltuk utoljára. A szemünkbe nézett, megszorította a kezünket és elment. Elment — azóta már másodszor, pedig alig volt öt­venéves. Ki tudja, talán a mindennapi megfeszített kettős élete — nappal tanított, éjjel fordított, tanulmányokat írt — vagy az egykori börtönbünettés, a jáchymovi bányában szer­zett sugáradag, a belélegzett kátránygöz, esetleg örökölt csa­NYIKOIAINYEKRASZOV: A magvetőkhöz Magvető, hív a hajnal: előre! Vidd a tudás magvát a mezőre, éhes a magra a föld. Félre ki gyáva! — a munka temérdek, jöjjön elő, kit a munka, az élet tiszta szerelme betölt. Légy te igazszivú, bölcs szavú, bátor, el ne szakadj a nép Igazátől! .Állj mellé, ki nem érzi magától, hogy ml a jő, mi a szép. Vesd a magot: kihasadt a barázda, s majd ha víg ének hív aratásra: művedet áldja a nép. I JÁ TSSZUNK MÁR I Tanítsatok úgy, hogy a gyerekek azt ne tanításnak, de já­téknak vegyék' Ügy, mintha csak játszanátok velük. Csakis ezen keresztül mutatkozik meg a gyerek rejtett hajlama, kü­lönleges adottsága valamely tantárgy iránt. Ez vezéreljen benneteket, ha pályaválasztás előtt a tanácsotokat kérik... Ezt mondta egy okos filozófus, Platon, évszázadokkal ez­előtt. Miért jutott most az eszembe? Azért, mert én úgy isten­igazából nem játszottam hatéves korom óta. Igaz, a múltkor votlam egy házibulin, ott üvegforgatást, medvét, meg zálo- gosdit is játszottunk, de az egész semmit sem ért. Semmi izgalom. Még az is poén, ha valaki pucéron veri öklével a falót? Ilyen képeket már tízéves koromban láttam ló néhány újságban... És erre jön az a vén Platon a játékaival. Hát mondta eddig valaki, hogy nincs igaza? Pedig halála óta már sók száz év eltelt. Nem. Akkor meg miért nem játszunk az iskolában? Ott érdekelne a „medve" is. meg a zálogosdi is. A tanító néni ugyan mondta, hogy ö nem ismeri ezeket a játékokat, de amikor meg akartuk mutatni, kiszaladt az osztályból. Köszö­nés nélkül, persze! Most már csak a diriben van minden reményem. Még ak­kor is, ha azt mondta, hogy hagyjunk fel a platói gondolatok­kal, mert azok káros hatással vannak az egészségre ... látják, a kis „hamis“, hogy mire gondolt Én viszont játszani akarok! MÓRICKA OLYAN, MINTHA FIADAT ELŐBB AKARNÁD LOVAGLÁSRA TANÍTANI, MINTSEM jÁRÁSRA"

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents