Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-17 / 11. szám
úiiíjúság 9 ft Kulcsár Ferenc Alanyi Péter gyakorló költö egy télt estén éppen abban a pillanatban érkezett haza, amikor a felesége a telesírt zsebkendőt tisztával cserélte föl. — Ml az ördög? Sírtál? — Látod. — Bs mért sírtál? — Tudod. ' — Nem tudom. — Igenis tudod. Azért sírtam, mert ma megint egy szemérmetlen verset írtál valami vörös hajú személynek, akivel megcsalsz... Péter elnevette magát. — Nevetsz? Ezen nincs mit nevetntl — No de, lelkem... Sírsz, mert ártalmatlan lírai ömlengéseket intézek egy elképzelt nőhöz? — Hogyne sírnék! Mi közöd egy elképzelt nőhöz, amikor oldalad mellett van a pozitív feleség, akinek örök hűséggel tartozol? — Megszegtem^e valaha is ezt az örök hűséget? — Meg. Százszor. Ezerszer. Minden írásoddal megszeged. Amikor forró epedéssel ostromolsz mindenféle ragyogó és bübáfos nőket, amikor lázas csó- koJo'ÓI és fojtogató ölelésekről beszélsz, amikor arról énekelsz, hogy szeretnél még egyszer ifjú és szabad lenni, ez csalás, ámítás, hltszeqés, házasságtörés. — Engedelmet kérek, mi közöd elképzelt házasságtöréshez, amikor oldalad mellett van a pozitív hűségem? — Nagyon sok. Ha képzeletben megcsalsz, számomra az u- gyanaz, mintha a valóságban csalnál meg. Elképzelt asszonyaid élő vetélytársaim. Ml ö- römem teljen abban az emberben, aki kívül — látszólag — nyugodtan szívja a szivarját, belül azonban forr, lázong, és akár igazi, akár költött nőkkel foglalkozik? — Édes lelkem, mivel foglalkozzak? Költö vagyok. Érzések, hangulatok, gondolatok, ötletes, élmények és témák nélkül nem tudok élni. Többet mondok, még csak pénzt keresni sem tudok. Nincsenek millióim, abból élek, amit érzéseimmel, hangulataimmal szerkesztőkből és könyvkiadókból ki tudok vasalni. Ss ebből élsz velem együtt te is. Azt hiszed, ha a szakácsnő bére holnap nem volna esedékes, megírtam volna a verset? — Ezt milliószor hallottam már. He többé nem megyek légre. Ha mindenáron asszonyokról kell írnod, miért nem írsz arról, aki hozzád a legközelebb van? Miért nem írsz rólam? — Azért, mert jó ízlésű ember nem ír a feleségéről verset. Mi köze egy csomó Idegen embernek ahhoz, hogy miért és hogyan szeretlek? — Hát ahhoz van köze, hogy a szeretőidet hogyan és miért szereted? — Értsd meg. Te pozitív nő vagy — ha már annyit hangoztatod pozitív voltodat. Te Alanyi Péterné vagy. Ügynevezett szeretőm vagy szeretőim azonban... Kik azok? Senki és mindenki. A hajuk egyszer vörös, egyszer fekete, a szemük egyszer barna, egyszer kék, hol hazudnak, hol szeretnek, hol gyötörnek, hol csalnak. Róluk elmondhatok minden jót és minden rosszat, vádolhatom, gya- lázhatom őket, ha jólesik, megalázkodom előttük, ha jólesik, összetiprom őket, velük azt csinálok, amit akarok. De veled? Veled kénytelen vagyok a pozitív valóságra szorítkozni. Rólad nem írhatom azt, hogy rossz vagy, hiszen jó vagy, nem vádolhatlak csalással, hiszen hú vagy, és különben sem örültem meg, hogy effélét írjak rólad. A világ kinevelne. Még azt sem írhatom rólad, hogy fekete vagy, mert aki ismer, tudja, hogy szőke vagy. Az én életemben te a valóság, az igazság vagy. Ennélfogva akkor, amikor a fantázia, a hazugság, meg az álmok világába tévedek, eltávolodok tőled. Ebben a világban mindenki szerepelhet, éppen csak te nem. — Értem. De azelőtt, amikor nem voltam még a feleséged, rólam is írtál verseket. Ha azelőtt tudtál írni... — Az más. Akkor te is még álom voltál csak, bizonytalanság, titokzatosság, ismeretlenség. Te is az eílenőrtzhetetlen ideálok közé tartoztál, és ha akkor azt írom rólad, hogy a hajad zöld, a nyájas olvasó talán azt is elhitte volna. De abban a pillanatban, amikor a családi élet komoly örömeinek és kötelességeinek megnyertelek, a költészet számára elvesztél, Nem voltál többé téma: azzal, hogy a feleségem lettél, a józan és rendezett valóság kedvéért lemondtál az álmokról. Ha megmaradtál volna élerhetetlen és megközelíthetetlen Ideálnak, akkor verseim alkalmasint ma is kizárólag rólad szólnának csak. Azonban a meddő és kétes értékű dicsőség helyett te bölcsen és praktikusan egy darab pozitív boldogságot választottál: a csöndes és nyugodalmas életet, az egyszerű polgári ízléssel berendezett, négyszobás lakást, a nevemmel járó köztiszteletet és népszerűséget, az anyaság örömeit stb. Megvan mindened, amit kívánsz, éppen csak verseket nem írok rólad. Nem írok, mert rólad nem tudok írni. Valami finnyásság vagy szeméremérzés megtiltja nekem, hogy a kettőnk közt lévő törvényes viszony intim részleteibe a nyájas olvasót meg a bájos olvasónőt beavassam. — Más költők is írtak verset a feleségükről. — Hogyne! Vannalf gyönyörű kivételek. De a többség, a szomorú többség ilyen verseket ír: Pici feleségem Főzi a pörköltöt. Mialatt én hozzá Szonetteket költök... Azt akarod, hogy ilyen verseket írjak? Azt akarod, hogy mindenki azt mondja rólam: „Ez az Alanyi Péter tehetségtelen marhal“ Ezzel szemben pedig azt a dicsérő kritikát kapjam: .„Igaz ugyan, hogy marha, de hű féri, gondolni sem mer idegen asszonyokra!" Akkor boldog volnál? — Akkor volnék boldog, ha nem költő volnál, hanem fűszerkereskedő. — Akkor sem volnál boldog. Ugyanígy a szememre vetnéd, hogy üzleti érdekből — rámo- soiygok egy szobalányra, és azt mondom neki: „Viszontlátásra, kedves kisasszony!" — Azért mondtam füszerke- reskedő, mert véletlenül ez jutott eszembe. De... — Ne folytasd. Nem tudsz o- lyon mesterséget mondani, a- melyhez valami vonatkozásban hozzá ne férnének az idegen nők. Még ha a legnemesebb és legférfiasabb ipart űzném is, ha katonai egyenruhaszabó volnék, akkor is féltékeny volnál... — Ha nem szeretnélek, nem volnék féltékeny. ~ Mondok valamit, amin nevetni fogsz, holott rettenetesen komoly dolog. Ha szeretnél, ha nemcsak a férjet és családapát szeretnéd bennem, hanem egy kicsit a költőt is, akkor azt mondanád nekem: „Tudom, hogy a házasság kellemes közhely, csöndesen, méltóságteljesen hömpölygő, megbízható folyó, amelynek a vizét annyira megkötbliék, hogy a legjobb a- karattal sem tud kiáradni. De neked. Alanyi Péternek, a költőnek, a tenger kell. A tenger, amely megbízhatatlan, folyton változó és örökké izgató, csábító és félelmetes, színes és szeszélyes, örök nyugtalanság, örök forrongás. Menj ki az életbe, tápláld a lelkedet, szeress, szenvedj, ujjongj és sírj, és ezekről az érzéseidről írj!" — Ha megértettem ezt a költői metafórát, azt szeretnéd, ha én magam kergetnélek idegen nők karjaiba, és gyöngéd hitvest érzéssel azért imádkoznám, hogy a kegyes ég minél több szeretőt adjon neked? — Eltaláltad. Ezért mondtam, hogy nevetni fogsz. Mert nincs olyan asszony, aki ezt megérti. Egyetlenegy volt, száz évvel ezelőtt, az is német volt. Megölte magát, hogy imádott férjének ne állja útját. Ez az asz- szony hősnőnek hitte magát, holott liba volt. Nem azért, amit elkövetett, hanem azért, meri nem tudta megítélni, hogy a férje tehetségtelen író, aki ennek az áldozatnak nem látja hasznát. Ahogy nem is látta, mert feleségének a halála után rosszabb dolgokat írt, mint annak előtte. — Azt akarod, hogy megöljem magam? — Ellenkezőleg. Azt akarom, hogy vacsorázni mentünk. De csak akkor, ha tökéletesen megértettél. Ha elhiszed, hogy a fantáziát nem lehet a négy vagy ötszobás lakás falai közé szorítani. Ha elhiszed, hogy ostobaság egy zsebkendőt telesírni olyan nők miatt, akik álmaimban élnek csak. Ogyis áldozatot hozok akkor, amikor beérem elképzelt érzésekkel. Ma sokkal rosszabb verseket írok, mint azelőtt, új verseimből hiányzik az őszinteség, a meggyőződés, az igazság. Csak akkor volna meg bennük, ha megcsalnálak. Hazug költő lettem, hogy becsületes férj maradjak. Alanyiné ellágyult, hálásan nézett az urára: — ír] bátran rossz verseket. Minél rosszabb verseket írsz. annál jobban tetszenek nekem... — Ez is valami. Rendben van minden? — Igen. — Hiszel nekem? — Igen. — Nem vagy féltékeny? ■— Nem. — Meggyőztelek? — Tökéletesen. — Örökre? Alanyi Péterné mosolygott. — Majdnem. A legközelebbi versig. A kocsik egymás után suhantak át a városon, és mind déli irányba igyekeztek, ahol háztető, kémény, Jegenyék lombja egy kék félkörív párájába merült. „Igazán örülök, hogy a marslakó épp nálunk szállt le!“ — gondolta a polgármester, aki az élen hajtatott, s ősz öregségében a- jándéknak érezte a nagy eseményt. Hatvan sötét színű kocsi rohant az országúton, s ide-oda kanyarodva. kioldódott gyémántfűzérhez hasonlított, amely üveglapon siklik tova; félóra sem telt el, mióta a hatóságokat értesítették a tényről, és a filmesek, rakétaszakértők, orvosprofesszorok máris karavánban igyekeztek a színhelyre. Az utat figyelték, és a tekintetük csak a várostól húsz kilométernyire fordult balra, ahol a háború előtt katonai röptér volt; a polgármester maga elé képzelte a marslakó tekintetét, amelyből a józan, hideg világűr mered rá. s zavart lett a bombatölcsérekben száradó szemét és ürülék láttán. Pár perc múlva, egy kanyar mögötti pusztaságon megpillantották az összeseregiett népet is: holmi csenevész akácfa hegyében gyerekek függtek, a hallgatóság közepén pedig egy hosszúinges férfi hajladozott, mint Keresztelő Szent János. Az ólomköpenyes, gázálarcos emberek nehézkesen, de buzgó igyekezettel vonszolták csizmájukat a mezőn, melyet kiperzselt a nap, s tele volt juhok faggyúsan erjedő gubicsával. Valahonnan a gödrök felől kolomp hangja szállt. — Utat! — mondta egy hang, amelyből az izgalom se tudta kiszűrni a hivatalosságot. A p.yürű kettévált, a marslakó kissé megszeppent az előkelőség láttán, de nyomban utána elmosolyodott: haja kifakult, a,jka cserepesre száradt a szakáll vörösen lángoló bozótjában, amely fölött szelíden kéklett a szeme. Suttogások hallatszottak: — Két lába van mint nekünk! — Meg két keze! — És két szeme! — No lám. ki gondolta volna? M marslakó pedig csak állt. fn szinte időn s téren kívül, ' beleépülve saját mosolyába. mögötte a gép azonban rozzant bádogkordéhoz hasonlított, és a két páros motor burkolata csacslfejnek volt kiképezve, áramvonalas fülekkel. , Az ellenörök körbejárták a repülőt. intettek, hogy nincs sugárzási veszély, és a sokaság megmozdult; villanólámpák lobbantak, pörgött a felvevögép tárcsája, miközben a pilötaülés köbere alól egy borzas asszony bukkant elő: ölében csecsemőt szorongatott, kibontott melléMl csöpögött a tej. Valaki aggódva mondta; — Nem Ide akart leszéilni. — Honnan tudja? — Megmutatta a térképét. És a marslakó most valóban ismét elővette Inge alól az összehajtogatott papirost, s oly alézatos- félszegen nyújtotta át a riportereknek. mint egy eltévedt paraszt, aki idegen házcím után tudakozódik éjnek idején: az emberek közül sokan mindjárt felismerték a naprendszert kilenc bolygójával, s azt is láttták, hogy a Marsról e- gyenes vonal nyúlik át a Vénuszra. — Miért jöttél el?! — kérdezte a polgármester erőszakolt hunyor- gással, ahogy a süketek fülébe szokás bekiabálni, s hátra kulcsolta a kezét. A marslakó a magasba tekintett, a kovakö-szapú, kék távolságok felé, ahol a hazája rejtőzhetett, mosolyogva ingatta a fejét és a szakállába könny hullott. Aztán a kebeléből egy fényképet vett elő. amelyen ö maga állt összedőlt viskója előtt, a pőlyást ölelő asszonynyal, oldalt pedig, valami pálraafé- lék között, lezuhant bombázögép füstölt. „Bumm-bumm-bumm!“ — mutatta. tenyerét llbegtetve, és a szeme nagyra kerekedett, mint a gyermeké, aki fél, hogy nem értik meg a panaszát; aztán rémülten elhallgatott* Mielőtt a hatósági kocsik visszaindultak volna a városba, mindhárom égi laköt átvilágították hordozható röntgenkészülékkei: tüdejük, májuk, bélrendszerük ug.yan- olyan volt, de mellkasukban jobb- és baloldalon is szív dobogott. — Hiszen ezek torzszUlöttek! — Mit beszél? — Talán mi vagyunk nyomorékok! A polgármester titogva, sápadtan ült vissza kocsijába, s mert félszivünek érezte magát, a sofőr mellett foglalt helyet, aki hirtelen sorstársa lett. Otközben a tenyerét niindvé gig diszzsebkendöjére szorította s nehézkesen szuszogott. A telefonpalota előtt egy külföldi tudósító lefékezett, fölszaladt a lépcsőn, s néhány perc múlva ezt mondta be a kagylóba európai szerkesztőségének: „Hallő. halló?! Makkban ugyanaz. mint a földön! Lakói ikertestvéreink, de egv szívvel fórban vannak!“ Terebesi járásban, Szentesen születtem, 1949. X. 9-én. Kassáról kerültem Pozsonyba. Itt megismerkedtem egypár nem fiatal, egyetemista és nem egyetemista költővel. Néhányan jó barátaim lettek. A többivel csak ismerjük egymást, mert még csak huszonegy éves vagyok. Mert aki másfél éve ír, sokkal több bajt okoz, mint aki. mondjuk, húsz éve. Az utóbbi idők iieves vitái ezt ékesen bizonyítják. Hiszen egy fiatal költőnek meg lehet magyarázni... Tervem: jókat akarok írni. portré turcsan láaalönak álmomban léltem huszonegy bomlott szeretőmet, fess te úgy fekete testvér mint a vaserdöt, de Igazi illatokkal, huszonegyszer: hogy teibomoljak. és álljak előtted kalaptalan. bőr nélkül .idegzet nélkUi. álijak előtted fegyelmezetten. huszonegyszer és úgy igyekezz: belső szálaim arconm üljenek. mert álmomban féltem huszonegy bomlott szoratőmot. bámész mint nyomorék virág térdepel a város s ha felröppensz a virágárus előtt te keli csapnod újra mint egy eszkimónak ki nem ismeri európa minden nagyvárosit hiába csatangol az iliattől kiver a láz mely úsztatja itt az időt nem-időt nézed a gótikus ívet előtted cipelik szemétre márlát s az antik épületre a madonna könnye csordogál eltorzult tengert ringatsz crölköd.sz hogy eurőpában megmaradj leletnek lerajzolt palotádban állatok emberek párzanak s valaki majd a házak fölé emel hogy a horizontot c-mollbao telesírd a városon át szinte naponta át a városon, kicsi halál a társam és háromszázezer Idegen ember, számban viszem a testemet, egy ablaldban virág, telefonál a lány és eteti 6 eteti a galambszájú fiút. egy hirdetőtábla kutyáját vezeti. ó, szivemen ma este két porszem elfedi a holdat, ó. homlokomra köpnek ma este homlokomra köpnek a geometriák, egy ablakban virág, és kézen állva viszem halk suhanású olcsó életem, halkan trombitálnak, a rikkancs, esti újság, rongyot tép eszméletem, egy ablakban virág, egy házban kéklő szívverés. egy városban háromszázezer idegen, rózsaszín hétfő este van. így megyek pozsonyon szinte naponta át. és nézésem: miniatűr város, és nézésem: öklömön reszkető csillagok.
