Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-10 / 10. szám

Egy sémaregény pályadíjat nyert Ahogy belelapoz és beleolvas az ember Ber­tha Bulcsu Át a Styx folyón című legúfabb kö­tetébe, valami nagyon mély és nagyon szép emberi érzés tölti el. Végigolvassa az első har­minc oldalnyi novellát [Elveszett bakák tánca) anélkül, hogy szusszanni tudna, anélkül, hogy felnézne a kötetből, mert hirtelen nagyon kö­zel kerül hozzá a novella hőse. Ez az Iram u- tána már nem fokozódik, de szilalan kitart. Kiváló emberismeret, megint egy csodás tör­ténet; nemcsak az emberi, de a társadalmi vo­natkozás is ott van a történet hátterében [Me­se a téli erdőről: A szarvas: Tűz az éfszaká- banf. Még akkor is szívesen olvassuk, még mindig tart ez az izgalom, amikor itt-att meg­szakad a novellák fonala, és eqy-egy erőltetett történet szála szövődik a könyv oldalain. Ezek a novellák [Az ékszerteknős; ötszáz vissza­váltott dinár; A zslvány Kacor) amolyan sé- matikus témák, de azért emberileg hozzá tud­ta az író kötni a valósághoz, és így elfogaó- fuk, még akkor is, ha helyenként tüíságosan is programszerüek. Sőt még azt is meg tudjuk bocsátani, ha némelyik novella kerettörténete IKék égi tejl erőltetett és indokolatlan, mert érezni mögöt­te az írói világot. Egy-egy novellában tehát lélegzik a táj, sut­tognak a fák, emberi arcok villannak fel; és ezért alig bírja az ember kivárni, hogy máris a sokat sejtető Át a Styx folyón című kisre­gény olvasásába kezdjen. Egyszerűen sokat, még többet vári De csalódlkl A kitartás és a fegyelem bár a könyv oldalaihoz köti, negyven, ötven, hatvan oldal, míg végleg testet ölt ben­ne a felismerés, és letesz a 'reményről. Elő­ször ugyan csak azt kérdi, hogy mi történt, de azután már többet is. Hol van itt az előbbi ember- és társadalomismeret, a megkapó tör­ténet hiteles fonala? Hosszú oldalakon keresz­tül csak filozófálgatás; hol Elek István, a Ta­nácsköztársaság vörös hadseregének főhadna­gya és Fóti politikai biztos, hol pedig Elek István és az elfogott, vallatott, jobb belátás­ra bírandó fehér tiszt között. Az trónak ezt még akkor se tudfuk megbocsátani, ha velünk együtt a hősök is megmosolyogják a tanár- emberból lett katonai parancsnokot. A szerző egyszerűen képtelen emberi szituációba helyez­ni hősét — nem tud hiteles, emberileg elfo­gadható légkört varázsolni. Látszólag minden rendben van, a történet szála logikus, hiteles; magában hordfa az erős drámai és tragikus soTs-szuggeszciÓ lehetőségét Is, a kisregény mégsem )ó. A korábbi novellákhoz képest szin­te alig talál benne az olvasó hiteles részt, em­berileg megalapozott és elfogadható szituációt. Igen, társadalmtlag így volt, ez volt az Igaz­ság, még a típusok is léteztek, de ezek a hő­sök nem emberek, hanem sémák. Az író még ott sem tudja megvetni a lábát, ahol korábban a novellákban olyan biztosan mozgott. Így ez a történet még akkor sem lenne igaz, ha He­mingway hatása is kibontható lenne belőle [Akiért a harang szólj. Elek István a Tisza- parton tanyázik, összecsap a románokkal, si­kerül őket elűznie, majd amazok visszaverik a Tanácsköztársaság csapatait, ő az utolsó pilla­natig védi a hídfőt, és minden társát elveszt­ve, sebesülten, áfultan bukik a csónak feneké­re. Szeged fölött egy gátőr kunyhóidhoz közel parira lép, menedéket keres a kis magányos házban. Zselic apó befogadja, a lány, Zseltc Miléna meg is gyógyítja, egymásba szeretnek lángoló szerelemmel. Ml ezt nem hisszük el, még akkor sem rendülünk meg, amikor Elek István első halászata után visszatér a kunyhó­hoz, és a gátőrt meg Mtlénát fára akasztva ta­lálja. Túlságosan átlátszó a szándék. Sőt, még a kegyetlen vallafóttszt barbár módszerei sem ráznak meg, mert csak üres jelképei és nem hiteles életet látunk mögötte. Hosszú oldala­kon keresztül egészen hiteles a kép — csak éppen nem a regényíró módszerével véve, ha­nem a történetíró módszerével és stílusával. Márpedig ez nem szépirodalom. Mindez persze nagyon is elgondolkoztató, mert hiszen a Magyar Tanácsköztársaság di­csőségéről, tragikus bukásáról kiváló és szinte folyami sodrású regények születtek [Eg a Ti­sza; A Visegrádi utca), és ebben a történetben is benne volt ez a nagy lehetőség. A szerző egyszerűen nem tudta hitelesen megeleveníte­ni, életre kelteni a múltat. A másik kérdés az, hogy vajon megvoltak-e a szükséges adottságok, írót föltételek. Ogy tűnik, hogy nem. A fiatal prózaíró csak elkép­zelte vagy elképzelhette a múltat, és nem tud­ta magát beleélni a történelmi sodrású esemé­nyekbe, mert hiszen nem volt közvetlen élmé­nye, emberi propozfciója ahhoz, hogy hitelesen és reálisan tudja ábrázolni mindazt, amit a Tanácsköztársaság jelentett. Volt persze egy másik lehetőség is. Az egy­kori eseményeket csak matériaként használni, miközben saját koráról beszél. Ehhez a módszerhez sem folyamodott, és így valóban érthető, hogy miért került ki séma­regény a keze alól. Mégis, miért nyert ez a regény pályadíiat? Ez már kevésbé érthető, hi­szen a bíráló bizottságnak látnia kellett volna, hogy a kisregény nem fedi a valóságot, hogy a művészi szuggesztió dolgában sem áll azon a magaslaton, amely méltó egy pályadíj elnye­résére. Bertha Bulcsu írót rangján ejtett csor­bát, amikor beküldte és elnyerte séma-regé­nyével a kitűzött pályadíjat. Németh István Új tánccsoport a láthatáron Népi tánckultúránkat az utolsó Időben pangás, egy­helyben topogás, sőt helyen­ként visszafejlődés jellemzi. Ezért örömmel fogadtuk a hírt, hogy a CSEMADOK po­zsonyi VB mellett egy új táncegyüttes alakult. Mivel az eset manapság rltkaszám- ba megy, úgy érezzük, írni kell róla még akkor Is, ha az új együttes még csak a- lakulőtélben van. A kezdeményezés Quitt­ner Jánostól, a CSEMADOK KB titkárságának táncelöa- dújátől ered, Quittner, miu­tán Dunaszerdahelyröl, ahol a Csallóközi Népi Együttes vezetője volt, Pozsonyba köl­tözött, úgymond „munkanél­küli“ maradt. Aki egyszer belecsöppen a művészet bűv­körébe, nehezen tud szaba­dulni tőle. A művészet „ad­minisztrálása“ nem elégít­heti kt az ambteiölt. És mi­vel Pozsonyban egy sereg i- lyen „munkanélküli“ tán­cossal találkozott, megszüle­tett az elhatározás egy új e- gyüttes alakítására. Az elő­nye, hogy a táncosok zöme már hosszabb-rövldebb Ideig táncolt különböző együtte­sekben, tehát nem kell az alapfoktól kezdeni, A tagok létszáma és a lehetőség szűk területe előre megszab­ja az együttes munkáját és jellegét. így született az öt­let, hogy az új csoport le­gyen kamara jellegű. Az el­nevezés természetesen nem­csak a csökkentett létszám­ra utal, de meghatározza a munka módszerét is. Az el­képzelés: táncosnyelvű kis színpadi formák fejlesztése. Hazai viszonylatban ez új­szerű koncepció. Eddig ilyen Jellegű csoport nem műkö­dött nálunk, és bizonyára gazdagítja majd az amúgyis elég színtelen palettáját táncmozgalmunknak. Quittner eddig az egyet­len hazat koreográfus, aki az alkotás mellett komolyan és elmélyülten foglalkozik az eredeti táncok gyűjtésével. Ismeri és kedvelt ezeket. Így remény van rá, hogy végre lesz egy csoportunk, amely nem leiratokból át­vett, más csoportoktól „el­lesett“, esetleg kitalált a- nyagra építi táncait, hanem a gyűjtésből szerzett erede­ti anyagot viszi a színpad­ra. Ez lenne tulajdonkép­pen minden csoport felada­ta, létezésének jogosultsága, értelme. Sajnos, Ilyennel csak nagyon ritkán, vagy éppenséggel egyáltalán nem találkozunk. A csoport megalakult, működik, sót már fel Is lé­pett. Tehát egy kis közös­ség már tud létezéséről. Furcsálljuk, hogy a CSEM.A- DOK szervei nem nagyon vesznek róla tudomást. Tu­domást ugyan már szerez­tek, mert hallgatólagosan beleegyeztek működésébe, de ezzel be is fejeződött ér­deklődésük. Pedig a CSE­MADOK dolgozóinál senki sem tudja jobban, hogy egy ilyen csoportnak, főleg in­dulásnál, anyagi, erkölcsi és szervezési segítségre van szüksége. Mégiscsak furcsa, hogy a működés legelemibb feltételéhez, a próbaterem­hez Is csak nehézséggel és rendszertelenül jutnak a tán­cosok, amellett a csoport hivatalos patrónusa, a CSE­MADOK VB teremmel ren­delkezik, sőt ezt gyakran más szervezeteknek bérbe adja. Szeretnénk remélni, hogy a C^MADOK észreveszi ezt a szép kezdeményezést, és lehetőségéhez mérten meg- f^elö támogatást nyújt a csoportnak.- hr ­Filmes levelek öcsémnek 2. Bessenyeiről... Az erdélyi Déván, a HOTEL TRANSYLVANIA bárpultjánál találkoztunk először — egy éjszakával székely Dózsa György első filmezési napja előtt. A bárban szinte csak a szakmabeli „brancs“ tartózkodott. Bemutattak neki, hiszen öt felesleges volt bemutatni. — Te ki vagy? •— kérdezte. Mondtam a nevem. — De ki vagy"* ~ kérdezte újra. — Hát, ami azt illeti, tényleg ki vagyok, de alaposan. — feleltem végül Is. Erre nevetett, mintha megkonduttak volna a harangok. Közben Kösa Feri hozta helyre a dolgokat, meg­mondta külföldi melléknevemet („felvidéki Rómeó“). „Hát ez jellemző rád!“ — harangozta basszusán Bessenyei, de közben már meg is rendelte erdélyi hiszekegyünket, a jó román ko­nyakot. Bessenyei Ferenc hatalmas színész. Egyrészt hatalmas a külseje, másrészt hatalmas a játéka. Hatalma van a szerep, a hang, a hangulat, a gondolat és a néző felett. Hónapokon keresztül figyeltem, miként erősödik Dózsává a felvevőgép előtt, és többször láttam a színpadon is, legutóbb amint Szé­chényi nagy egyéni.ségével forrott eggyé. Színészi munkája nem mérhető a szokásos terminológiával. Színészi munkája talán nem is mérhető semmilyen terminológiával. Csak él­ménnyel. Erről tehát nincs is bátorságom írni. Viszont szive.sen elégítem ki kíváncsiságodat, ami engem is mindig érdekel és érdekelt: Milyen „civil“ jellem húzódik meg a sokfajta megélt jellem mögött? A színész a szere­pekben megmutatja-e saját jellemét Is? Mondanom sem kell, hogy hosszasan lehetne elmélkedni e kérdések felett anélkül, hogy maradéktalanut felelnénk rájuk. Bessenyei esetében Is csak annyit igérlie»€k, hogy leirom megfigyeléseimet. A kosz- tUm-maszkpróbára egy vászonnadrágban és abban a csizmá­ban éfkeaeU. amelyiket a nemzeti színházi Dózsa-alakitása- / kor is viselt. (A későbbiek folyamán naponta láttuk ezt a cMzroát a felvevőgép előtt és városi sétakor is.) Az említett próbákra széles mosollyal, tapsolva érkezett. Taps<üt az öl­töztetóknek és tap.solt a rendezőnek is. Szinte ficánkolt örö­mében. Felpróbált vagy 20 szakállt és bajuszt. Talán tudod, hogy ez mit jelent. Minden egyes alkalommal újra bekente az arcát a ragasztóval, majd egy csomó vazeHnnal kíméletle­nül dörzsölte le, újból kente, újból dörzsölte, mondom vagy hússzor. Cgy bánt az arcával, hogy nekünk, akik mindezt néztük, nekünk is tájt. (Végül is szakállt növesztett.) Köz­ben viccelt, bohóckodott. Ogy hatott, mintha ki akarna bújni a bőréből. Érezni lehetett a nagy belső energiát. A felvételek előtt is — boc.sánat a kifejezésért — de mindig hancúrozott, de amint megindult a jelenet, ha kellett, egy pillanat alatt „váltott“, fájdalomra, elszántságra, erőre. Gondolom, tudod mi a csapó. Ezt a jelenet előtt mindig a színész orra elé nyomják egy pillanatra. Bessenyei a csapó előtt még grima­szokat vág, eltűnik a csapó, és bámuljuk Dózsa kínjait a tró­non. Az égetéskor — a felvételek között — azt játszotta, hogy fázik és azért menekül a „meleg" trónra. Egy alkatom­mal együtt szoroskodtunk egy 500-as Fiatban (!) A színészi munkáról beszélt. Fájdalommal monologizált, hogy mennyi e- rőteszítésbe, munkába kerül egy-egy értékes színészi pilla­nat, és milyen kevés van ezekből a pillanatokból. Ami a leg­nehezebb, szinte parancsszóra kell „hozni“ ezeket a pillana­tokat — színházion és filmben. Látszott, mennyit dolgozik, aggódik szakmája felett. Máskor a magyarságról, a politiká­ról és egyebekről beszélgettünl^ Bessenyeinek formás véle­ménye volt, és azt meggyőző teenvedéllyel mondta ki. Néha füstölt 8 dühtől. Soha sem voR közönyös. Bosszankodott a focin. (Együtt hallgattuk a dán-magyart (2:3!!), megjegyez­te, hogy Magyarország Fradistákböl áll, „a többi csak azért van, hogy k» legyen az a 10 millió!“) A Dózsa kedvéért kí­nozta magát. Kevesebbet evett. Aki ismeri ót, csak az tudja, hogy micsoda önkinzás volt ez. Nagyon szeret enni, mégis le­fogyott. Egyik alkalommal nem reggeliztem, korábban men­tem ebedelni. Megkérdezte, hová megyek. Mutattam, hogy en­ni. Ellögott velem Megettünk egy-egy bográcsgulyást. Visz- szamentünk ér. ezt mondta: „Egy órán beiiH megyünk ebé­delni, mintha ml sem történt volna!“ — és nagyokat nevetve örült az „átejtésnek“... Szinte mindenkivel tegezódött, egy­formán közvetlen hangnemben beszélt, soha sem láttam fá­radtnak. Állandó tűzben van. Sokáig sorolhatnám még az ér­dekes megfigyeléseket, de ez a legfontosabb; Bessenyei „ci­vilben“ olyan ember, akit szeret a környezete. Asrilisban lesz a „ÍTÉLET" — a Dózsa-film — bemutatója. Nagyon szurkolok Bessenyei sikeréért. Ogy littam, filmen még nem alakított Ilyen nagyot! A film bemutatója után írok még a forgatás egy Vét „Viilisszatitkár6r„. GÉZA Mínigaléría BESSENYEI FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents