Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-03 / 9. szám
8 úí ifíóság Könyvespolc Sebes Tibor: AFRIKA [Móra Ferenc, Könyvkiadó, Budapest, 1969. 159 oldal, ára: 36.50 Kös.) A képeskönyv Földünk második legnagyobb kontinensét mutatja be a fiatal olvasóknak sokoldalúan. Igényesen válogatott fényké pekkel, színes mellékletekkel és térképekkel. A rövid napjaink adatait tartalmazó statisztikai összeállítás még gazdagabbá teszi, élménysze rűen szemlélteti a hatalmas földrész képét. A beszámoló nyomán megismerjük Afrika földtörténeti korszakait, az Ókori Egyiptom kultúráját, a földrész kutatóinak fáradságos küzdelmeit. Kirajzolódik előttünk az afrikai kontinens változatos képe, a különböző övezetek — egyenlítői, trópusi, szavanna, sivatagi, mediterrán — világa. A szerző világjáró újságíró; megismerteti a Nílus menti Egyiptomot, ahol az emberi kultúra egyik bölcsője ringott. Bemutatja a hatalmas területő Szudánt, Etiópiát, a legrégibb független afrikai országot — a kávé őshazáját. Megjelenik előttünk a guineal partvidék és Kelet- Afrlka képe, lakúinak mindennapi élete. Beszámol a könyv a „fajvédő" Dél-afrikai Köztársaság kialakulásáról, politikájáról. Bemutatja Afrika szigeteit: a vaníliát termő Madagaszkárt, a szegfűszegéről híres Zanzibárt, a Na- póleón nevével összeforrt Szent Ilonát. Hírt kapunk az afrikai néptörzsek életéről, szokásaikról, az önállóvá vált országok fejlődésnek induló életéről. Sebes Tibor könyve nem feledkezik meg a rendkívül gazdag afrikai állat- és növényvilág, az afrikai nemzeti parkok bemutatásáról sem. A szép kiállítású könyv az afrikai tájak, népek és országok valódi képét rajzolja meg a fiatal olvasók számára. Sokoldalü adatat, gazdag képanyaga, aktuális beszámolói érdekes, vonzó olvasmánnyá: teszik a könyvet. Ruböczky István A z ablakot szélesre tártam, de a szobámban uralkodó csendet így sem zavarja semmi. Hajnal felé jár az idő, s nem tudok aludni; az öregúr jár folyton-foly- vást az eszemben, akit Anna néni meg Stanko Ondrej bácsi társaságában emlegettünk. S a vén tanító. Kollár Michal vezetgetett, hogy megmutassa a dimbes-dombos határban, hová szeretett elbújni az öregúr, ha nem kívánt vendégek jöttek a fővárosból, vagy ha éppen Csillányiék hintája zörgött Jemye felé. 75 éves volt, amikor egy fagyos téli napon — gyertyaszentelő napján — elköltözött az élők sorából, befejezve hányatott életét. 1920 februárját írták akkor. Igen, kerek ötven esztendeje, hogy Szinyei Merse Pál meghalt. Ezen a mai éjszakán gondolataim egyre csak körülötte forogtak. Jer- nyén jártam megint. Megtapogattam a több mint 300 éves öreg hársfát, mely alatt tavaszi és nyári reggeleken oly szívesen üldögélt a mester. Pár pillanatra behúzódtam az ősrégi fehér tornyú templomba. Az oltár melletti falon márványtábla hirdeti: In memóriám família Merse de Szinyei..., akinek legutolsó sarja itt élt a faluban, itt dolgozott, alkotott Pál, a nagy festőművész. Nézegettem a birtokomban levő híres képeinek lenyomatait, és talán ugyanaz a düh és keserűség szállt meg, mely öt bántotta. Mert hiszen kinevették Majálisát, felháborodtak Anya és gyermekei című alkotásán, „delirium coloris“, mondták Pacsirtája láttán, fitymálódva beszéltek a Lilaruhás hölgyéről és a többi képeiről. Sárosban is csak nevették, csú- folgatták, mondva; „Ez a Pali mégiscsak piktor lehet, ha olyan nagy karimájú kalapot visel, mint amilyent a festők szoktak hordani". Külföldön hamarább elismerték művészetét. Amikor képei a pesti Műcsarnokban is helyet kaptak, akkor már késő volt. Fiai, egy boldogtalan házasság emlékeztetői kint pihentek már a jernyei temetőben. A Lilaruhás nő — egykori felesége — még élt, de a férfi az asszonyi hűtlenséget egész életén át nem tudja feledni, nem tud megbocsátani. Ö is sebzett szívvel járt... Aztán jött a förtelmes pusztulás, a háború. Sem a barátok, sem a hódolók nem tudták kimozdítani mogorvaságából. Bár mesélik, hogy egy alkalommal jernyei kastélyában társaságának festményeit mutatva, egy tájkép magyarázatánál félig nevetve, félig gúnyosan megjegyzi: „No lám, itt előtérben ez a pár hold az enyém, jobboldalt az már nem, azt eladtam, a túloldali földsáv meg a szomszédomé". A vendég megértve a festő szavát, Irigykedve sóhajtott tel: „Boldog ember vagy te. Pali, nemcsak a magadét, de eladhatod még a szomszéd Ötvenéves felejtés földjét is." Szinyei már nem fogadja el a baráti élcelődést sem, merevségből kimozdithatatlan marad. Négy vagy öt esztendeje — pontosan nem is tudom— egy kora tavaszi napon Jernyén jártam. A határban úgy pompáztak a színek, mint a mester vásznain. Akkor teljes valóságában megelevenedett előttem a Szinyei-paletta. Csak álltam, s nem tudtam betelni a látvánnyal, melyet bár először láttam, de Szinyei festményeiről már rég ismertem. Jakuib, a temetöőr vezetett engem a Mester sírjához. — Kegyetlen tél volt — mondta —, a szél csak úgy hordta a havat. Én is voltam a temetésén, mlnistráltam, a tömjéntartót vittem. Mögöttünk meg a nép, mert szerették ezt a furcsa természetű embert. Nem volt a faluban, ki ne tisztelte volna. Csak a felesége volt hozzá hűtlen, Ghil- lányi báró asszonya lett. Szóval szerették Szinyeit, annak ellenére is, hogy azzal a fene vadőrrel nagyapáinkat felbosszantotta. Nevetek! Ismeri tán a Kellemes esetet? kérdezi Vachovsky Jakub. Bólintok, hogy igen, de azért mégis elmeséltetem vele. — Hát az úgy volt, hogy az öreg Félix méltóságos, mármint Merse Pál édesapja, magas állású úr volt. Sáros megye főispánja, meg persze a falu kegyura. Gazdag ember, mégis isteti- telenül fukar volt. A pap meg a hívők jó ideje rágták a fülét, hogy az oltár fölé Szent Antal képe kellene, s illene, ha ezt a kegyúr finanszírozná. Félix úrnak sehogy se akaródzott a bugyellárisát kinyitni. Egy napon eszébe jutott, hogy a Pali fia festő, fesse meg ő Szent Antal képét. Én is így tudtam, sőt hallottam arról a belháborúról is, ami ezután következett a családban, mert a fiú nem volt hajlandó az apai kívánságot teljesíteni, de aztán mégis kénytelen volt vászon elé állni. Merse Pál apja elleni lázadásával a falu népét bántotta meg. Talán valami maró gúny, csúfondáros szókimondás vágya tölthette el, mert az alkotás modelljéül a héthatárban jól ismert szoknyavadász Kellemes nevű vadőrüket választotta. — Persze — folytatta a történetet Jakub bátyó — az oltárkép láttán a falu népe felháborodott. Hisz az áj- tatos népre Szent Antal ruházatában a falu hírhedt nöcsábásza meresztgette szemét. Ám nem mert tiltakozni sem a pap, de a hívők sem, hisz a kép alkotója a kegyúr fia volt. Csak évtizedek múlva lázadt fel a falu népe, ekkor már Szinyei Merse Pál nem élt. A képpel kapcsolatban csak Anna pártolja a festőt. — Hát édes jó Istenkém, valami mintát csak kellett választania az úrnak! Hát vajon le tudnám-e én magát vagy Ondrejt festeni, ha nem látnám. Ugye nem? Hát valakiről azt a Szent Antalkát is csak le kellett festenie. Aztán bocsássa meg szóki- mondásomat a jóisten — itt egy kicsit huncutul el is mosolyodott —, de hát még az egyház is elismeri, hogy Antalka sem volt fiatal korában jobb a deákné vásznánál. Ha megfestette a Szinyei azt a Kellemest, hát jól tette. Azért a papnak sem kellett volna annyira felbúj- tani a népet. Mekkora értéket tapostak el azok a bolond emberek! Melecky Pál lánya, a mai Anna néni személyesen ismerte a festőt. Szerette, becsülte, és számára még ma is jóleső érzés, ha visszapergetheti az emlékezés fonalát egy vasárnapi délelőttre. — Sose felejtem el azt a vasárnapot — mondja Anna néni —, lány voltam még akkor. A templomból kijőve, itt a nagy ház előtt mentünk el, amikor Szinyei megállított bennünket. Itt, ni! - és Anna néni megmutatja az esemény színhelyét. - No csak, álljatok meg egy pillanatra! — mondta Szinyei. Kezében ceruza volt s ölében nagy árkus papír. — Álljatok csak meg! — Megálltunk, s ö megrajzolt bennünket. Meg is mutatta nekünk. Nevettünk, de elkérni nem mertük Pedig nagy kár! Mert minden, amit lepingált, az ma nagy érték. Sokat érhetne az a rajz is, amit rólam csinált. Pedig odaadta volna, ha kérem, mert jó ember volt! Én csak tudom! Mellette dolgoztam... Hogy kerültem hozzá? Annak is érdekes története van. Amikor Szinyei félvak szakácsnője ötödször megégette a kenyeret, az úr nagy sebhel- lobbal átrohant apámékhoz, átellen- ben laktunk a kastéllyal, s engem keresett. Amikor elébe vezettek, így szólt: „Gyere csak, Ancsika, hozzám kenyeret sütni!" S attól kezdve én lettem a konyha és a lakás gondozója. Anna néniből szinte ömlik a szó. Régi emlékek elevenednek fel benne. a gazdájáról beszél. Tudja róla, hogy ő főzte egész Sáros megyében a legjobb gulyást. Aztán komolyabb, szomorúbb témára tér át. Arról beszél, hogy miután Szinyeit a felesége elhagyta, s néhanapján mégis visszajött gyermekeit megnézni, a Mester ilyenkor a kastély pincéjébe bújt el, és addig elő sem jött, míg a hűtlen „lilaruhás“ ott volt. Stanko Ondrej nagyokat bólogat. Ezzel is igazolni akarja Anna néni szavainak hitelességét. „Sokszor jártam vele — mondja büszkén —. az úrral. Vittem kocsin, de mentem mellette gyalog is. Segítettem vinni a pakkját. Mindig szótlanul jártuk a vidéket. Csak akkor mosolygott, ha olykor-olykor csöndesen dúdolgatni kezdtem a Szlnyeiek híres nótáját; Ktoto tam, ktoto tam / Kto pod obiok píska? / Mlady pan, mlady pan / Mladú dzívku císka. / Mlady pán, Mlady pán / Nech mi po-' kuj daju / Bo, ja miadá dzívka / Nech ma necískajú! Ondrej mosolyog, tetszik neki a szöveg még ma is. Meg az jár eszébe, amikor a bakon ült és járták a Svinka patak vidékét. Büszkén vitte furcsa természetű urát, aki kifeszített vásznakra érthetetlen képeket pingált. Aztán az öreg bátyó csöndesen kacarászni kezdett, de a végén alig bírta megállni a nevetést: — Tudja, hogy még franciául Is megtanított bennünket? Velünk persze mindig „po nasom" beszélt, de hogy vendégeit megbosszantsa, hát megtanított bennünket a francia szóra is... Na látja, volt azért ő vidám is, ha köztünk volt. Ondrej bácsi aztán komolyabbra fordította mondanivalóját. — Hát igen. Szinyei elment, igaz nem messzire, csak ide a falu szélére, a temetőbe. Halálával még a háza is megüresedett. Az idő teltmúlt, és a festöház összedőlt. —O— Hogy pontosan mikor jártam Jernyén, nem tudom, de ma éjjel gondolatban ott voltam. Bebarangoltam a tájat: a Svinka patak partját, a mezőket, a horhosokat, a dombokat, amelyeket már a nagy festő vásznairól ismertem. Gondolatban megálltam a festő két fenyőfa közé ékelt sírkövénél. És akkor valami furcsa, szorongó érzés fogott el. Ott fekszik Jernyén, elhagyottan ötven esztendeje, a magyar és a szlovák kultúra szellemi példaadója, az új világot és művészi kifejezési formákat kereső irány egyik nagy elindítója. Már' hallatszik az ébredő város zaja. Lassan kinyitják az üzletet, mennem kelh Elmegyek a legelső virágkereskedésbe, fenyőágakból koszorút köttetek, es Jernyére küldöm. Az elhagyott, az elfelejtett sírra. Mindannyiunk, a hálátlan „földiek" nevében. Nagy Jenő m Fi I m f ó r u m Mint ismeretes, a film nemcsak művészet, hanem üzlet is így természetes, hogy a fesztiválok mellett valamiféle filmvásárok is keletkeztek. A milánói Mifed volt az első, majd később mint konkurrenciát megszervezték a brnói Filmfőru mot. Ez évben már hetedszer kerül megrendezésre, úgyhogy már hagyományról beszélhetünk. A Filmfórum fogalommá vált a filmesek világában. Az utolsó években egész estét betöltő alkotások mellett jelentős szerepet kaptak a televíziós filmek is. Mi is történik tulajdonképpen ezen a Filmfórumon? Filmtársaságok képviselői a világ minden sarkáról itt találkoznak, hogy eladjanak vagy vegyenek filmet. A nyugati országok filmesei kínálják fllrnjeiket a szocialista országoknak, és fordítva. A csehszlovák Filmexport Vállalat több mind öt és fél millió devlzakorona értékű filmet adott el. A válogató komisszió kereken százhúsz filmet tekintett meg, és ennek egyharmadát ajánlotta a Filmexportnak behozatalra. Hogy ebből mennyit és mikor láthatunk, még nem lehet tudni. Ezek ugyanis mind a kapitalista országok produkciói, és így a gazdasáoi tárgyalások meglehetősen nehezen mennek. A szocialista országok rendszerint a gyártás helyszínén vásárolják egymás közt a filmeket. Mennyiségileg a francia, angol és amerikai produkció volt legjobban képviselve. Valamivel kevesebb filmet hoztak az olaszok és a nyugatnémetek A bemutatott filmekből kettő különös figyelmet érdemel. Az egyik az olasz Visconti filmje, az „Istenek alkonya", amely a hitleri Németországból meríti témáját. A másik „A bostoni fojtogató" amerikai film, Fleischer rendező műve.. Fleischer egy többszörös gyilkos tettét vette alappul. Reméljük, mindkét remekművet rövidesen megtekinthetjük mozijainkban. (r) Minígaléria MOÖR MARIANN, MAGYAR SZÍNÉSZNŐ Tony Curtis A bostoni fojtogatóban
