Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-03 / 9. szám
új ifjúság 9 SIMONFFY ANDRÁS KÉT NOVELLÁJA esa — Micsoda zamat! — kiáltott fel Noé, kertjében bóklász- aa, amikor lecsípte az első szemet az első, általa ültetett szö- lötŐTÖl. — Micsoda zamat! Sém, Chám, Jáfet, gyertek csak! A fiúk odaszaladtak, meglzlelték a bogyókat, diámnak ízlett, Sémnek is, csak Jáfet mosolygott ravaszul, „ez még nem minden“ mondta, letépett egy fürtöt, cserépedénybe lökte, megtiporta a lábával, a nedvet kóstolni nyújtotta testvéreinek: — Must — mondta. — Most must. De majd... Így indult volna a romlás, a bujálkodás, a részegeskedés felé az utolsó, Özönvíz előtti jámbor család, Noé családja is, ha aznap délután be nem csenget a táviratos postás. Noé a szárnyas pecsétről rögtön tudta, hogy a Nagy Főnöktől érkezett üzenet. Szorongás fogta el: elbocsátás vagy kinevezés? Aláírta az átvételi elismervényt a megfelelő helyen, két piasz- tert nyomott a postás markába, aztán behúzódott dolgozószobájába és kibontotta a táviratot: „Tisztelt Noé Monnytáis! F. év június 8-án, Medárd napján vállalatunk teljesíteni óhaitja tavalyi, idei és jövő évi öntözési tervét negyven nap leforgása alatt. A megfejelő kapacitással most rendelkezünk, nem várhatunk tovább; ugyanakkor az i. 8. 54890. évi 354'1856/C/A égi törvénykönyv IV. bekezdése alapján biztonsági rendszabályokat kell életbe léptetnünk. A biztonsági bizottság élére önt nevezem ki. Építsen bárkát, a bárkára tegye fel fiait és azok családját, az állatokból és növényekből úgy és annyit, ahogy az vállalatunk alapszabályzatában olvasható, továbbá — mindezeken kívül — biztosítson el- ső'jsztályú kabint Kiu számára. Jóisten s. k.“ Noé kétszer is elolvasta a táviratot.-—Na — gondolta —, szervezés, az van. ivekig szárazság, tömegével pusztullak el a csonttá soványodott, szomjas marhák — most a másik véglet. „A megfelelő kapacitással most rendelkezünk ...“ Hm ... Tervgazdálkodás, isteni szinten. Kilépett villája teraszára, s körülhordozta tekintetét a gyönyörű világon: -- Kár — gondolta —, kár érte. — Ojra és újra a táviratra kellett gondolnia. „Ügy és annyit, ahogyan vállalatunk alapszabály?Piában ...“ — Sém! — kiáltotta. — Sém! Ugorj csak át az öreg Mózeshez egy bibliáért! — Bibliáért? — csodálkozott Sém. — Mióta olvas apám mai izraeli szerzőket? — Mondtam, amit mondtam — felelte Noé, és bosszankodva nézeti fia után. Többször végigolvasták a Mü ide vonatkozó részeit. Noé hűm- mögött, bólogatott: — Minden egyezik — mondta végül —, de ki leltet ez a Kiu? Vágták a fát, gerendákká faragták őket, a szomszédok meg- álitak a kerítés mellett: — Szenilis az öreg — suttogták. — Vén korára ide jutott: barkácsol. — Mások idegenkedve nézték az épülő bárkát: „Na, ennek aztán jól megy, kiéli magát a passzióiban, persze, a négyrudas szolgálati brtcska azért ott áll a ház előtt.. Noé egyre komorabb lett: közeledett Medárd napja, a bárka készen állt, a fiúk és feleségeik lassanként odagyűjtögették a beszerezhető állatpárokai, azok — rossz előérzetük lévén — békésen megfértek egymás mellett. Noénak tekintélye lett előttük: az oroszlán csak a háta mögött vicsorított, a kígyók csak akkor nyújtogatták kétágú nyelvüket, ha elfordult, a nyúlok, amelyeket titkárnőnek és napi tápláléknak használt, engedékenyen tűrték, hogy kielégítse rajtuk minden szenvedélyét, s ha ezt megtette, ellenkezés nélkül megehette ökot. Már már arra gondolt, felkeresi a Szent Fönököt, s elnézést kérve tőle előadja: mindert készen áll, parancs szerint, jöhet az Öntöző Víz, ugyanakkor ennek ürügyén megkérdi, ki is az a Kiu, akit odg kell vennie fiat és azok családja mellé, ki az a Kiu, akiről a Szabályzat sem beszél, hol keresse, merre? Minderre azonban nem került sor, mert az utolsó délután elegáns, négylovas sporthintó gördült a ház elé, és a hintából Kiu ugrott ki. — Noét keresem — mondta. — Az öreg Noét. Hár.yavetl tartással, fitymálva járta végig a rekeszeket, az állatok előtte is meghunyászkodtak, újabb fejest láttak benne, aki, ki tud a, talán Noénál is hatalmasabb. Kiu nagyméretű levelet nyújtott át Noénak: — A Szent Főnök ajánló sorai — mondta hanyagul, s csakugyan: „Ajánlom megkülönböztetett figyelmébe az itt mellékelt. igen tehetséges fiatalembert. Jóisten.” Noé múltjáról kérdezte Kiút. Kiu bizonytalan válaszokat adott, sokat próbált már, mondta, magas beosztásban dolgozott mam- mutvadászok mellett, később egyetemekre járt, építész volt, egy Időben orvosok oldalán eret vágott, nehéz gyermekkor, küzdelmes ifjúság... beszélt, beszélt, de Noé még akkor sem tudta, kivel IS áll szemben. — Az Isten ajánlotía — sóhajtotta feleségének, aryikor kemény napi munkája után fáradtan ágyba dőlt —, mit kezdjek vele? Az asszony tanácsára kinevezte a ragadozó osztály felelősévé. Kiu ímmel-ámmal végezte munkáját, ha Noé megrótta. Istenre hivatkozott és merev mutatóujját az ég felé bökte. Kártyázott az oroszlánokkal, mckaóznl tanította őket, megtapogatta a gazellák com.bjáí. o tehenek farára is ráhúzott néha mosolyogva, cuppogott a gerléknek. — Tud bánni az állatokkal — mondta Chám felesége. — Tud bánni veiük — mondta más is, s Kiu érezte, hogy megszerették. A megadott időpontban zuhogni kezdett az eső. Noé és fiai végleg a bárkába költöztek Negyedik napra megtelt vízzel n völgy, a bárka megemelkedett és sodródni kezdett az árban, jajoeszékelő emberek, ősszccmló házak között. Kiu kezdte otthonosan érezni magát. Napjait rendszerint a snorthintor. magával hozott kétszemélyes, felfújható gumibárkán töltötte, amelyet erős kötelekkel szorosan Noé nagy fabárkája mellé erősített, Noéval hűvösen, kimérten viselkedett, de családjához kedves volt, megnyerő, olyannyira, hogy a tizenkettedik nap sikerüli átcsábítania saját bárkájára Chám, a tizenkilencedik napon jáfet, a harmincadtkon Sém feleségét, viszonyt kezdett ez utóbbi tizenhat éves kamaszlátiyával is. Az állatokat időközben kijátszotta Noé ellen, kornorsúgát háta mögött kegyetlenségnek, szótlanságát megvetésnek titulálta. Noét lassan gyűlölni kezdték, morogtak a háta mögött, később szemébe nevettek, sőt megesett, hogy az egyik kígyó sarujába mélyesztette méregfogát. A harmincegyedik napon már a legmagasabb hegyek csúcsait is ellepte a víz. Kiu egyre jobban érezte magát. — Mindez egy angyal miatt —- gondolta. — Egy angyal miatt, akit rnegnyerlem a főnöknek, hogy kedvét lelhesse benne... Szép kis ügy. -■ Végignyúlt kerevetjén, jóízűi ásított. Fél egykor Sém felesége kopogott, az ebédet hozta. Kiu ked- vesen fogadta, maga mellé vonta a kerevetre. — Ne — tiltakozón Sem felsége —, bármelyik pillanatban átjöhet valaki... — Ugyan — nyuglaíta Kiu —, ugyan, édesem ... —■ Es bezárja a kanlt ejtajut. — Apósom, az öreg szenilis — kuncogott aztán az asszony —, szentül meg van győződve arról, hogy csak tőle er,ed majd az új emberiség. „Bünteíen emberek világa jön el." Gyakran mondogatja. Mert ml a bűn? Bűn az, hogy ezen a bárkán itt együtt vagyok veled:' Bún az, hogy tőled várok gyereket és nem Sémtől? Ugye, nem az ... Kiu m.egnyugtatta az asszonykát, s megsúgta azt is, hogy a Nagy Öntözővíz elmúltával nyugdíjazni fogják Noét, megengedvén azonban — tekintettel nagyszámú családjára és érdemeire —, hogy öntözővíztörténeti kutatóként heti három nap elfoglaltsághoz s némi mellékes keresethez juthasson. Így is történt. A békés idők biztonsági tanácsának élére Kiu került. VIGNY: Zzuzsánna rürdője Egy tiszta kis patak, platánfa áll felette, mely árnyát a sötét habokra rávetette. Lomhán, merengve jő, s az erdő mélyiben a forró ég elől rejtőzve megpihen, reátámaszkodik egy kedvelt csitrilányra és hívja édesen kíséretét Zsuzsánna, a Juda lányait, rubéni, gádi fajt, a fürdőnél ezek fogják szolgálni majd. Már mind figyelve áll, vetélkedésre készen, hogy buzgón ékszerét leszedni egy se késsen egyik a tiarát, hol csillog a zafír az aranyfény tündököl, mit készített Ophir; másik pedig haján, mely csupán drága illat, lebontja fátylát, remeg azon a csillag, a ringó gyöngyöket fülén és gyöngysorát, melyet a homlokán finom szalag fon át: az ámbraillatot, mely szfnaranyban ingott, szalagos füstölőt, nyakáról a rubintot. Másik megoldja már kicsiny koturnusát, szőnyegre fekteti a talp finom húsát, vizet merít előbb s lemossa még a lábát, melyről a szántál és a rózsaillat árad. S amíg Zsuzsánni^ most, oly lassan nézve szét, lehúzza gyűrűit, legdrágább ékszerét, leoldva melliről zsinórok, cifra pántok, a jácintkék köpeny, mit fürge kéz lehántott, s a tiszta vászoning, mint liliom, fehér, lehull, s redözete szűz lábaihoz ér. De szép volt, ó, de szép! Futó kis pírja támadt, rezgett fehér színén áttetsző homlokának. A fák közt, hol a nap elveszti délhevét, a megszokott szem is még sérti szégyenét. Sötét rabnöre dől végül, hogy az kísérje, mint híg kristályba száll elefántcsont fehérje, úgy éri teste most a fénylő vízen át a tiszta, hfls patak aranyló talaját. Vas István NYIKOLA.T TYIHONOV: A teaszedőnő keze Nem kinn a fronton láttam a kezét, csak szimpla munka volt, mely köt vagy oldor, köröttünk sürgött-bozsgott szerteszét a győzelmes, a „milliomos“ kolhoz. Mintha csak játszott volna az az ujj a zöld levél közt fürge izgalomban s a gyönge száron, mely remegve nyúl - kis barna kéz volt s mondhatatlanui ráncolt, suhant a szárakon s a lombban. .A zongorákon röpköd így a kéz, nyilalló fecskeként cikázva halkan, ha kotta nélkül játszik a művész, és mélyről búg a bánata a dalban. És hullottak az apró levelek, egy nagy kosárba dőlt a zölden omló sok hálós rajzú, finom erezet, mint hogyha metszen^ száz éles olló. A tea-lombok forró tengerén a télhomálybaii röpdöstek az ujjak, cicáztak a zöld bokrok szenderén, s az áthevült göröngyök majd klgyúltak. S most, ha a zajló Moszkvában vagyok,-vagy elzsongat Fergána teaháza, a kezét látom — bőrén ott ragyog a munka és a dicsőség büszke láza. Kardos László •• 4 óra 31 percet blokkolt az óra. Innen jutott eszébe, hogy egy hét múlva 31 éves lesz. Kis émelygést érzett a gyomra tájékán. — Pszt! — suttogta a fia, amikor belépett. — óégy csendben, teve hasal az ágya alatt. — Teve — morogta. — Mit csinál ott az a teve? — Csak hasal. Nézd meg. Letérdelt, benézett, pormacskákat látott a félhomályban. —• Nagyon kicsi teve lehet — mondta rosszkedvűen. — Nem. Ez egészen nagy teve. Ingridnek hívják. — Aha. Ingrid. — „Ingrid?” — jó voltál? — Én jó. £s te? Oda ne üljl Nem látod a medvét? — Medvét? — Persze. A széken ül és olvas a kutyának. Inkább simogasd meg azt a kutyát, mert nagyon megvertem az előbb. •— Mit vétett szegény? — Nem vett el semmit, csak megharapott. Itt, látod? A kisfiú felemelte lábát, de csak sima, sértetlen bőre látszott. — Látod, hogy vérzik? Be is kötöttem, azért sántlká- lok. Pedig nem rossz kutya. Sokkal jobb, mint a róka, aki az Üres kád asztalon ül és nézeget. lAtod? Vicsorog Is. Odament az asztalhoz és megsimogatta a levegőt. „Látnom kell", gondolta közben, „látnom kell, hogy Itt ül a róka. Ahogy azelőtt képes voltam rá. Sunyt, barna pafájú róka. Nyalogatja a száját.” De csak egy egészen rövid pillanatig látta a rókát. — A rókával ma nem vagyok jóban — hallotta. Két egeremet megette. — A róka csirkéket eszik inkább — próbálkozott. — Csirkéket is — oktatta a kisfiú. De ez egérevö róka. Ilyen csak egy van a világon. Meg még kettő, de nem nekem. — Nem kellene megszerezni a másik kettőt is? — Nem lehet. Az egyik az erdőben lakik, a másikat régóta nem látták, a harmadik pedig az enyém. Ez a legszebb egérevö róka. — Aha — bólintott. — Csakugyan ez a legszebb. — Megfeledkezve a- tevéről, leült az ágyra. Megnyekkentek a rugók. — Hallod? — keseredett el a kisfiú. — Hallod, hogy sír a teve? Nem fut eszedbe, hogy nyomódik a púpja. Felpattant. — Hát légy szíves, hívd ki azt a tevét! — De rögtön érezte, hogy valami mást kellett volna mondania, és gyorsan hozzátette még: — Szeretném látni azt a tevét. — Nem jön kt. Ott lakik. — És ha lefekszünk, mi lesz vele? — Bemászik hozzám. — Elfér az ágyadban? — Pgrsze. Azért teve. — Aha. Mondd csak — érdeklődött óvatosan —, hány púpú az a teve? — Kétpúpú. — Ügy tudom, kétpúpú tevét nem szabad lakásban tartani. — Csak állatkertben? — Bizony. A kisfiú felnevetett: — Hát nem látod, hogy ez most állatkert? — Ja ... — Körülnézett. Különben minden bútor a helyén állt. — Az más. — Es biccentett. — Persze. —- Kiment a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát, a kezét. A fürdőkád színültig volt vízzel. Az ajtónyitásra rózsaszínű víziló dugta ki fejét a szappanhabból. — Na, de uram! — méltatlankodott a víziló. — Bocsánat. — Várt egy percig, aztán újra benyitott. Megint ott látta a vízilovat. — Kampala Jónás — kérdezte bizonytalanul —, te vagy az? — Naná — prüszkölt a víziló. — Mi van veled? — Hülye kérdéseid vannak. Vakard meg inkább a hátam. Ahhoz senki más nem értett ügy... — Így jó lesz? — Hát... Nem vagy már az a régi. A kisfiú csodálkozva állt meg mellette: — Mit csinálsz a kezeddel? — kérdezte félénken. — Nem látod? Egy víziló fürdik a kádban. Annak a hátát vakarom. De csak az óramutató járásával ellenkező irányban szabad, úgy szereti. A kisfiú közelebb hajolt. — Víziló, azt mondod? — Kampala Jónás — mondta és beleizzadt. — Tetszik? — De hiszen ez egy egészen üres kád. Ugye, Ingrid? JÓZSEF ATTILA. Elmaradt ölelés miatt ügy vártalak, mint a vacsorát este, ha lefeküdtem s anyám még odajárt. Úgy reméltelek, mint kétségbeesve, hülyén, (még ifjan) hívtam a halált — nem jött, hálisten.. Látod, ilyen boldog vagyok, ha most meggondolom a dolgot. De az még ostobább, hogy nem jöttél, bár jönni fogsz további Makacs elmúlás tolja a világot maga előtt, mint bányász a szenet, melyet kifejtett, darabokra vágott. De mélyben, egyben él, aki szeret. Milyen tűzvész, miféle kivont kardok káprázata volt, ami visszatartott, hogy míg a hold haladt, nem fogózhattam beléd azalatt? Hogy a bolt csillagvilággal, csengve, csak szálltam tehetlen, mint a kövek s nem is úszhattam a sodorral szembe kedves öledben!... Hol volt az öled?... Míg itt hadart s hazudozott az óra, te fölbámészkodtál egy dobogóra s a szétterült ütem hálójában remegtél nélkülem, Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen, harisnyádon ha egy szem leszalad! Most szerelemünkből kivált s kellemedben eg,y ölelés örökre szétszakadt. Az a művész pörölt az elmúlással — tanúskodj néki! De velem, ne mással. Tudd meg már, mi a gond. Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.
