Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-26 / 34. szám
Volt egyszer egy kis falu... A mese szavaival kezdem, de nem mesét mondok. Volt egyszer egy kis falu, a hegyek között, békés faházak, meleg otthonok; volt — és nincs többé. A térképen nem tűntetik már fel, a faluk képzeletbeli esti sorakozójánál elhallgatják a nevét, miért is szólítanák, hiszen nincs többé, nevét kitörölték a névsorból. Ha valaki olyan térképet készítene, amelyen a helyiségeket a lakosok érdemei, szenvedése és hősiessége szerint tüntetnék fel, akkor Besztercebányától északra Bláze, Podkonice és Donovaly között, messze a hegyekben feltűnő betűkkel jelölné meg Kaliste nevét. Ám a térképek azokat a helyeket jelölik csak, ahol az emberek téglából, kőből és fából építettek barátságos otthonokat, így hát KaliStét térképre írni — anakronizmus lenne. De van egyfajta térkép, amelyről nem szabad ezt a községet kitörölni, van egyfajta földrajz, amely szerint tanulni és tudni kell róla mindenkinek. Az a térkép, amelyen Oradurt, Lidicét, Klaky-t tudjuk, az a földrajz, amely a huszonöt évvel ezelőtti eseményekből merít tanulságot-0KaliSte eredetéről nincsenek feljegyzések, jóllehet maguk a lakosok is szívesen találtak volna magyarázatot arra, mi szél sodorta fel őseiket erre a szemnek gyönyörű, de a minA régi jalu helyén két újjáépített, múzeumnak berendezett faház idézi a múltat dennapi életet örökös harccal, küzdelemmel és szükölködés- sel megtelítő sziklás hegyoldalra. Talán közel áll a valósághoz az az állítás, amely szerint valamelyik középkorú uralkodó egy galíciai rebellis családot száműzött az erdőségekbe. Erre utal a község nevének és csaknem a fele lakossága nevének az etimológiája is. Az őslakosok faszén-égetéssel foglalkoztak, nagy keletje volt akkor a faszénnek, az ércolvasztásban. A község Adámja nyilván sokáig remetéskedett szomszédok nélkül, hiszen a legidősebb kalistei lakos Kalisky Józef, akivel öt évvel ezelőtt beszélgettem, s akkor 87 éves volt, születésének mégcsak hat ház volt a tanúja. A többi 36, tehát a múlt század második felében épült Amikor százharminc évvel ezelőtt üzembe helyezték a Kis Breznó-i vaskohót, már jónéhány kalistei is jelentkezett munkára. A gyári munka nemcsak pénzforrást, de újszerű gondolkodást is Jelentett az egykori favágóknak. Kaliste Kommunistái már Í924-ben megalakították szervezetüket. Az összejövetelek, gyűlések számára „társadalmi munkával“ kultúrházat építettek s ennek a kis „vörös otthon“-nak nagyobb volt a vonzóereje, mint a podkonicei templomnak. Nem hiába alapította lázadó a községet, az utódok nem hoztak szégyent ősükre, később, nehezebb történelmi próbában sem. Ez a próba 1944 tavaszán kezdődött. A kalistei szállegények javát katonának vitték. A messze környéken híres zenekar szegényebb lett, a kalistei mulatságok már nem vonzottak annyi idegent, mint azelőtt. A falu megtelt menekültekkel, főképp városlakókkal, akik a hegyek közé rejtett községben reméltek oltalmat a háború borzalmai elől. Ha tudták volna mi vár rájuk! Egy nyári délután, amikor néhány kalistei asszony lihegve iparkodott az erdei úton a völgyből hazafelé, kevéske liszttel, sóval, cukorral batyujukban — borostás arcú férfiakat Egy kis falu legendája láttak az út szélén. Az idegenek kíváncsian méregették a megszeppent asszonyokat, majd az egyikük megszólalt: — Nu sto. ladnie barisnye? — Dehogy vagyunk éhesek, főleg pedig nem rátok — szólt vissza az egyikük, nem is tudván, hogy aki megszólította őket, oroszul beszélt és bókot mondott. Hazaérve tüstént elmondták e találkozás történetét, természetesen Teodor Paluchnak, a község bírójának is, s nem felejtették el hozzátenni, hogy a férfiak vállán rövid csövű fegyver volt. Paluch elvtárs azonban már régebben tudta ezt az „újságot", néhány napja foglalkozott a gondolattal, hová szállásolják el azokat a partizánokat, akiknek Kaliste közelében kell néhány napon belül csoportosulniuk. Paluch elvtárs állásfoglalása a partizánmozgalommal kapcsolatban egyértelmű volt. Podbrezován, Breznoban, Kelet- Szlovákiában járta ki azt az iskolát, amelyből a szakmunkás egyenest a kommunista pártba kerül. A huszas években 6 is ott szorgoskodott a kalistei „vörös otthon“ építésén. A partizánokban tehát bajtársait látta, és gondoskodott arról, hogy a mintegy 100 fegyveres legény szállást kapjon a házaknál. A parancsnokságot a vörös otthonban rendezték be ideiglenesen s közben hozzáláttak a zemljanka építéséhez a falu végén. Néhány héten belül Kaliste valóságos partizánfészek lett, innen csaptak le esténként a bátor fiúk a környéken állomásozó németekre. Nem egy vasúti szállítmány, utánpótlást szállító autőoszlop rekedt meg miattuk. Paluch bíróéknál a varrógép búrája alatt telefon bújt meg, „forró vonal“ kötötte össze az orosz parancsnokkal. Nappal munkába járt, de éjjelenként a helyzetet tárgyalták, a megmozdulásokat tervezgették. Több esetben Ő maga is részt vett egy-egy portyán, amikor jó! kitervelt támadásokkal meglepték a friciket, úgy, hogy azok védekezni sem tudtak. Amikor a felkelést a hegyekbe szorították, Kalistén semmi sem változott. T.isonak a forradalmi bizottságokat feloszlató rendelkezésére azzal válaszoltak, hogy „a kalistei forradalmi bizottság nem mond le eddigi tevékenységéről és továbbra is támogatni fogja a partizánokat a fasizmus elleni harcban". Ezt levélben foglalva Paluch elvtárs aláírásával elküldték a podkonicei körzeti jegyzőnek. Ez a levél több volt, mint egyszerű ellenszegülés: kihívás volt, hadüzenet. A Kaliste—Donovaly—Spania-völgy által bezárt háromszögben alakult „partizán-köztársaság" törzskara azonban nem cselekedhetett másképp. Ezen a területen tartózkodott a VPRED partizáncsoport, Morszkij, Volkov, Morozov, Martinov szovjet tisztek egységei, magyar, román katonaszökevények csoportjai — a fasisztaellenes mozgalom több száz katonája. Tudták, hogy Kaliste ellenszegülése dühbe gurítja és megtorlásra készteti a németeket. A partizánok lövészárkokat, bunkerokat ástak, őrködtek, portyáztak a környéken. A völgybe — Priechodba és Podkonicére az asszonyok jártak bevásárolni. A németek hosszú heteken át nem jelentkeztek. November közepén egy nyirkos ködszitáló reggel kis csoport „fricit“ észleltek az őrök. Amikor rájuk tüzeltek, cserben hagyták megsebesült bajtársaikat és eliszkoltak. Ilyesmi máskor is megtörtént, most azonban az következett, amire senki sem számított. Kis idő múlva éktelen fegyverropogás verte fel a völgy csendjét. Golyószórők, nehéz gépfegyverek okádták a tüzet és a halált a falura. Kaliste csatatér lett, jajgató anyák, sikoltó gyermekek, fájdalmának és rémületének színhelye. A partizánok tevékenysége e támadás után még elkeseredettebb lett. Egy hónap múlva, december 11-én újabb megtorlást indítottak az SS-legények Kaliste ellen. A partizánok ellen folytatott harcuk sikertelenségéért a lakosságon álltak kegyetlen bosszút. Agyúkkal, páncélkocsikkal támadtak a csöpp kis falura, s pokoltüzet zúdítottak rá. Ezen a napon Teodor Paluch Petrlk és Helexa felvétele húsz partizánt temettek el a kápolna tövébe és a sebesültek száma tizenkilenccel növekedett. Kalistére ezután egyre súlyosabb napok nehezedtek. Az élelmiszerkészletek egyre fogytak, a tehenek, kecskék után a lovak is tagló alá kerültek. Egyre több kiéhezett katona- szökevény szorult a faluba s a nemzetközi gyűjtötáborra emlékeztető helységben téli fagyok idején szinte lehetetlen volt betartani a higiéniát. A bajokat új baj tetőzte, kiütött a tífusz és sorra szedte áldozatait. A szovjet hadsereg mérföldes léptekkel közeledett Közép- Szlovákla felé, s a partizánok ekkor parancsot kaptak, hogy induljanak a front elébe. Kaliáten csak azok maradtak, akik nem mehettek velük: gyermekek, asszonyok, öregek és a betegek. Az SS-legények tudták ezt, hiszen tüzpárbajt is vívtak Mostenicénél a menetelő partizánokkal s elérkezettnek látták az alkalmat, hogy vizsgázzanak emberiességből. Március közepén egy hatalmas sereg feketecsizmás emberállat elárasztotta a falut. Kezdődött a finálé. Aki járni tudott, kituszkolták az utcára, a fekvő betegeket lelőtték. Halálra rémült anyák, gyermeküket takargatva álltak az ólmos esőben. Nem dideregtek soká. A faházak zsindelyes tetejébe piros lángnyelvek haraptak. Meleg lett. hőség, a pusztulás, a pokol hősége. Némely házból szinte állati ordítás hallatszott. Volt beteg, akit agyon sem lőttek.... Ekkor Kaliste pusztulásának elnémult tanúit betuszkolták egy nagyobb házba, és rájuk zárták. Senki sem mert mozdulni, senkinek sem volt szava. Valaki felkiáltott. .,6g a tető felettünk!" Zűrzavar támadt, eszeveszetten tódultak az emberek az ablakhoz, kifeszítették az ajtót. Két gyereket halálra tiportak. A németek már elmentek, befejezték művüket. Kaliste, a rebellis ősű falu sorsa beteljesedett. Negyvenkét házából harminchat a tűz martaléka lett, s csupán kettőnek volt olyanamolyan fedele. A felszabadító hadsereget négy nap múlva március 22-én üszők és rom fogadta. Az életben maradt lakosok elvándoroltak a szomszéd falvakba, rokonokhoz, ismerősökhöz. Azóta Besztercebánya mellett, Öj-KaliStében találtak otthonra. A régi falu helyén huszonhét ház konzervált kő alakzata és két újjáépített, múzeumnak berendezett faház idézi azt a hősi eposzt, amely magába sűríti egy nemzet harcát és a nemzetközi összefogást, a fasizmus embertelenségével szemben. Petrik József Rabok leszünk vagy szabadok Grek Imre visszaemlékezései a felkelésre (Folytatás) — őszintén megmondom, nagyon kedvező információkat kaptam, igazat mondtak, sót többen is ajánlották magukat. Nyugodtan itt maradhatnak, ellfa Danytetovfm Gyibrova ezredes gészségi állapotuk sem a legjobb, a börtön megviselte magukat. Néhány nap múlva szükségünk lesz magukra — fejezte be szavait Uher. Megrázta kezemet, miközben megértőén nézett rám szép kék szemével. Csak később tudtam meg, hogy Lukác és Qoutídian volt fogolytársaink a táborban távolról figyelték a jelenetet és tiltakoztak a szakaszparancsnok durva és sértő hangneme miatt. Később mindketten hősi halált haltak. Ott ismerkedtünk meg V. Rudo fiatal partizánnal, aki az oswieczimi pokolból szökött meg és Uher állandó fegyveres kísérője volt. Ilyen igazságos ember volt Milos Uher, akit ezért beosztottjai különösképpen tiszteltek és becsültek. Nem volt tekintettel saját személyére, de a családjára sem. Ha átcsoportosították az osztagot, felesége Aniőka és egyéves leánykája Zora, anyja hátán kendőbe csavarva, gyakran velünk együtt menetelt vagy kapaszkodott fel a hegyoldalakon. Nem volt otthon maradásuk. állandóan üldözték ő- ket. Aggódtak, nehogy Milos tetteiért — akinek fejére magas vérdíjat tűztek — őket tartsák vissza túszként. Milos Uher szülőfalujában, Lubinán sajátította el a kovácsmesterséget, s hatalmas erejű ifjúvá fejlődött. Kitűnt sportokban, katonai szolgálata idején sok versenyt nyert meg, és elvégezte az altiszti iskolát. 1938-ban Stará Túrán a Michera gyárban dolgozott. Nyílt jelleme miatt a munkások nagyon szerették. Ki a- kart szökni Jugoszláviába, de a magyar csendőrök elfogták és visszatoloncolták hazájába. Itt börtönbüntetésre ítélték, s utána visszajött szülőfalujába. Berendezkedtünk Hlavina településen és vártuk a további fejleményeket. Egy nap lovascsapat érkezett. Ejtőernyősök voltak, akiket két nagy száll!-' tórepülőgép hozott a kijevi repülőtérről, Huszonegy szovjet és szlovák ejtőernyős szállt le. Ilja Danyielovics Gyibrova ezredes parancsnokon kívül még Grigorij Losakov kapitány, Konsztantyin Szkripnyik rádió- tiszt-kapitány, Audosztia Ne- haszimova rádiőtávírásznő, Va- szil Haritoncsik orvos és mások, a szlovákok közül: Jozef Brunovsky törzskari főnök. Dó- minik Kováö, politikai biztos és a többiek. Mind tapasztalt partizán, akik előtte a brjansz- ki erdőségekben, a Krim félszigeten, vagy Ogyessza katakombáiban estek át a tűzkeresztségen. Az ejtőernyősök csoportja Martin mellett ugrott le és jutott tovább. Útközben felszaporodtak 38 főre, átkeltek kompon a Vagon és gyors menetben — lóháton és szekereken — közeledtek célpontjuk felé. A kiugráskor Szkripnyik kapitány lábát törte, kénytelen voltak őt a nyereghez kötözni. A szomszédos Zsizska brigád parancsnoka, Pola kapitány és partizánjai kísérték a csoportot a Vágvöl- gyén keresztül. Gyibrova ezredes különleges selyemre írt megbízó levelet hozott magával. A kijevi partizánvezérkar őt nevezte ki Nyugat-Szlovákia parancsnokává. azzal a feladattal, hogy e- gyesítse az itt szétszórt partizán egységeket. Ez sikerült is, a szervező csoport csakhamar megkezdte működését. Engem is beosztottak a brigád politikai komisszárja mellé. Dominik Kováö verebélyi lévén, jól beszélt magyarul is. Személyesen ismerte Major István elvtársat és találkozott is vele a Szov-' jetunióban. ßn jól érvényesíthettem magyar és német nyelvtudásomat. Hlavinára akkor nehezen, csak gyalog vagy lóháton lehetett feljutni. Ez volt az előnye annak a településnek, melyet az egyesült II. Sztálin partizándandár választott főhadiszállásnak. Mi továbbra is Martin Kostelnynél voltunk elszállásolva, a harmadik házban Stachóélcnál tartották az értekezleteket, sütötték a kenyeret, ott volt a tábori konyha. A dombon lakó Gregoréknál helyezték el a rádió leadóállomást, melyet a töröttlábú Szkripnyik kapitány és a szőke, kék szemű Duszja Néhai szimova kezeltek. Kijewel a partízánvezérkarral tartották fenn az összeköttetést. Mindenki várta az erősítést, a fegyvereket, lőszert, gyógyszereket és a híreket, utasításokat. Ugyanis a dandár egyik fő feladata volt később behatolni Morvaországba Brno irányában, hogy az északról Ostrava felé támadó szovjet hadsereg segítségére legyen. Olykor fellángoltak a máglyatü- zek, jelezve a repülőgépeknek a leszállás helyét, ami azonban nem mindig sikerült. A nácik és hlinkagárdisták teletűzdelték csapatainkkal a Jozef Brunovskfj, a II. Sztálin brigád későbbi parancsnoka
