Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-26 / 34. szám
HARCOLTAK Akinek helyén volt a szíve A terebesi kaszárnyából 1945 utolsó napjaiban egy hideg téli éjszakán eltűntek a fegyverek. Riadó. Hová lettek? Senki sem tudta, vagyis hát mindenki tudta, vagy legalábbis sejtette. A mondvacsinált szlovák hadsereg mundérjába bújtatott legénység derült a dühösen ro- hangászó tisztek láttán. A tisztek között is akadt becsületes ember, aki néha nem is palástolta érzelmeit, ilyen vagy olyan módon értésünkre adta, kivel is érez tulajdonképpen. Tudtuk, hogy a fegyverek eltűnésében is benne volt valamelyiküknek a keze. A közeli Szalánci hegyekben azokban az időkben már jól szervezett partizánmozgalom bontakozott ki. A partizánok egy-egy jól sikerült akciójának a híre hozzánk is eljutott, bár a tisztek nagyon ügyeltek arra, hogy a külvilágról minél kevesebb értesülést szerezzünk. Különösen azoktól a hírektől tartottak, melyek — szerintük — bontották a hadsereg egységét és rontották szellemét. Nevetséges. A katonák között akkoriban már úgyis feszült légkör, amolyan vihar előtti csend uralkodott. Csak egy szikra hiányzott, hogy teljes erővel kirobbanjon az elfojtott harag. A tisztek ezt nagyon jól tudták. Éppen ezért váltig hangoztatták, hogy a „vezér“ — mármint Hitler — roppant hadserege legyőzhetetlen és az „ellenség“ sikerei csak átmeneti jellegűek. E szavak igazában azonban már ők is csak annyira hittek, mint koldus a túlvilág! boldogságban. Nekünk váltig mondogatták, milyen megtiszteltetés számunkra, hogy „a nagy vezér dicső hadseregének az oldalán harcolhatunk“. Amikor a határban elolvadt a hó, egy napon marhavagonokba préselve elmélkedhettünk a bennünket ért megtiszteltetésről. Mint aki mérget nyelt, és most várja a véget, mindannyiunk arcán kiütközött a félelem. Nem tudhattuk, vajon nem bennünket ért-e még az a megtiszteltetés is, hogy a vezér dicső hadseregén támadt réseket betömjük. Ha kell, akár a saját testünkkel. Szerencsénk volt, vagy hogy igazságosak legyünk — már nem bíztak bennünk. Ügy látszik, már ágyútölteléknek sem voltunk jók. A nagy megtiszteltetésből — senki sem bánkódott miatta alárendelt szerep lett. A Medzilaborce—Sanok vonalon építettünk védelmi állásokat és erődítményeket. A tisztek azt mondták, hogy itt állítjuk majd meg a szovjet hadsereg előnyomulását. Számunkra nevetségesnek tűnt ez a mese, s megfigyeltem, hogy a tisztek sem hittek benne. Akkoriban már folytak a tárgyalások a szlovák hadsereg vezérkara és az ellenállás képviselői között. Mi nem tudtunk erről, csak sejtettük, hogy valami változás történt és valami készül. A tisztek csöppet sem szorgalmazták a védelmi állások építését. A munka csigatempójából bárki könnyen megítélhette: itt nemhogy a szovjet hadsereget, de még egy jámbor bikát sem lehetne föltartóztatni. Bennünket örömmel töltött el ez a változás. Reméltük, hogy végre az igazi ellenség ellen fordíthatjuk fegyverünket. Ahol csak tehettük, meg is kíséreltük. Egy ízben Wielky Wislok- nál éleslövészet gyakorlaton tüzérségünk „tévedésből" alapos golyózáport zúdított a komancai vasútállomásra, ahol éppen egy német transzport vesztegelt. Egy másik alkalommal Zve- rina alezredes kíséretében nálunk látogatóban járó német katonai missziónak is menekülnie kellett golyóink elől. A kocsmában és vendéglőkben szándékosan kerestük az alkalmat, hogy beleköthessünk a náci katonákba. Nem egy esetben — tisztjeink csöndes beleegyezésével — egyik-másiknak alaposan elláttuk a baját. A foglyul ejtett Németország felé tartó szovjet állampolgárok és katonák is örültek, ha szlovák katonákra bízták őket. Ahol csak tehettük, segítettünk rajtuk. Emlékszem egy bizonyos Sevcsenko nevű férfira, akit Szlovákia területére szöktettünk. Tudomásom szerint beállt a Csapajev partizán- csoportba. O lyan hangok is hallatszottak közöttünk, hogy hadtestünknek tulajdonképpen nem védelmi feladatot szántak, hanem minket szemeltek ki arra, hogy megnyissuk a szovjet hadsereg útját hazánk területére és velük egyesülve harcoljunk a német megszálló katonaság ellen. Sajnos, a hadvezetőség határozatlansága miatt ez a terv meghiúsult. Nyár derekán bennünket, aspiránsokat, tiszti kiképzésre átvezényeltek Pozsonyba. A fővárosban feltűnően hidegen fogadtak. Velünk, keletiekkel így neveztek bennünket — lépten-nyomon éreztették, hogy nem vagyunk ínyükre. Ahol csak tehették, a legkomiszabb bánásmódban részesítettek. Kegyvesztettek lettünk. A megkülönböztetés azonban csöppet sem fájt. Egy gyakorlatról visszatérve, parancsnokunk büdös partizánoknak nevezett bennünket. Lelkünk mélyén egy kicsit büszkék is voltunk erre. Augusztus vége felé, a nagymihályl származású Romanov Zolival megszöktünk a laktanyából. Néhány koronával és cigarettával a zsebünkben nekivágtunk az országnak. Hallottuk, hogy a partizánok Közép-Szlovákiában már összefüggő területeket tartanak ellenőrzés alatt. Oda igyekeztünk. Napokig bújkáltunk, mert a gárdisták valóságos hajtóvadászatokat rendeztek a szökött katonákra. Megható volt azonban az egyszerű emberek segítsége. Jóllehet az életüket kockáztatták, elbújtattak, útbaigazítottak, elláttak élelemmel. Az útszéli dohányárus nénitől ingyen kaptunk cigarettát, e szavak kíséretében: a fiam is elment... Szereden egy Lehoczky nevű asztalos gyanút keltő katonaruhánkat készségesen civilre cserélte. Személyazonossági igazolványt pedig — nem jószántából — a szeredi jegyző állított ki nekünk. Leopol- dovtól Zsolnáig potyautasként tettük meg az utat, a kalauz beleegyezésével. A szigorúan őrzött zsolnai vasútállomáson is egy vasutas vezetett ki néhány társammal együtt a hátsó bejáraton. Lietavská Lúckán egy öreg tanító, Stefan Sálek megvendégelt és néhány koronát adott az útra, hogy Martinba mehessünk. Ütközben nagyon sok férfival találkoztunk hasonló útiránnyal. Az egész környék a felkelés jegyében élt. Helyenként szovjet partizánok tartóztattak fel, kifaggattak, mi járatban vagyunk, hová megyünk, aztán útba igazítottak és elbocsátottak. Martinból Telgárt környékére vezényeltek. Éppen akkor érkeztem Telgártra, amikor a németek visszavonulás közben felégették a községet. A felkelés kitörése után a partizánok és a reguláris szlovák hadsereg egyes alakulatainak egyesülésével Jánosík fedőnéven, a később legendás hírűvé vált Ján Stanek törzskapitány vezetésével, fegyveres csoport alakult. Szeptember 21- én sikeres támadást hajtottunk végre Pusté Pole irányában, A támadás során 'megsemmisítettük a német hadtest főhadiszállását, melynek ideje sem volt elmenekülni Ribbentropp vadászkastélyából. Aztán elfoglaltuk Vernárt és a dobsinai jégbarlangot. Ez volt keleten a Szlovák Nemzeti Tanács által ellenőrzött terület legkiugróbb része. Itt beástuk magunkat, mert vártuk a németek ellentámadását, mely nemsokára be is következett. A strecnói frontszakasz után ezen a részen folytak a legelkeseredettebb htrcok. A hatalmas túlerővel szemben október második feléig tartottuk magunkat. Ha nem következik be a két kelet-szlovákiai hadosztály parancsnokainak árulása, ezekkel együtt jó hidat alkothattunk volna, melyen keresztül a szovjet hadsereg benyomult volna hazánk területére. Azonban a nagy túlerővel szemben tehetetlenek voltunk, csoportunkat bekerítették. I éhány kitörési kísérletünk hiábavalónak bizonyult. Ezért Stanek törzskapitány megbízott két főiskolás partizánnal, együtt, hogy a németek gyűrűjén keresztül vigyünk helyzetjelentést a szlovák hadsereg Val- kovnán tartózkodó főhadiszállására. Küldetésünknek sikerült eleget tennünk. Később a Jánosík csoport Sumiac mellett áttörte a németek gyűrűjét és Breznón, Podbrezován keresztül visszavonult Jasenie környékére, ahol — a helyzetre való tekintettel — néhány kisebb partizáncsoportra bomlott. Ezek után Kvetyinszkij százados, szovjet partizánparancsnok csoportjában harcoltam egészen a szovjet hadsereg megérkeztéig. Michal Tatransky, legenyemihályi tanító visszaemlékezései nyomán: P. L. N Magyar távírászok a szlovák hegyekben A lavorníky hegység Morvaországgal határos. Erdeiben a „Za rodinu“ szovjet-szlovák partizánosztagunk leselkedett az ellenségre. Akkor harmadmagammal felderítő szolgálatot teljesítettem. A Stlavník község szélén fekvő erdőnél volt az osztag tőrzskara, oda szoktam vinni a jelentéseket. Hozzám osztották be Jozef Drblíket, ezt a földhözragadt, szegény klsparasztot, aki mint összekötő, akár éjjel is elvezetett a lavorníky rengetegén keresztül, gyakran térdig érő hóban. Jozef rendszerint mezítláb járt, mert kímélte csizmáját. A vidék nagyon alkalmas volt a partizánmozgalom számára. Járhatatlan utak, sűrű erdők védtek bennünket. Tankok és autók sem tudták megközelíteni rejtékhelyeinket. Megtudtuk, hogy a közelben magyar katonák egy táv- írász-zászlóalj maradványai állomásoznak. Azt a parancsot kaptam, hogy vegyem fel velük a kapcsolatot. Erre először megfogalmaztam a következő röplapot: „Kedves Bajtársakl Magyar partizántól kaptátok ezt a levelet. Négy magyar katonából álló járőr lőtt Stiavnlk irányából a lavorníky hegység allán keresztül és magyar partizánokat keresett. Véletlenül a szolgálatban álló őrségben nem volt magyar, aki tárgyalni tudott volna velük. Most felszólítalak Benneteket, hogyha szándékotok komoly, gyertek át hozzánk, várunk BenneteketI Ügy fogunk fogadni Benneteket mint már sok elődötöket. Gyertek, ha szándékotok a német fasiszták ellen harcolni és a felszabadulás után családotok körébe visszatérni. Nem azért hívunk, mert szükségünk van rátok, hanem azért, mert magyarok vagytok és nem akarjuk azt, hogy wsmmMm Jozef Drblík, egykori partizán-összekötő Tt ts részeset legyetek annak a katasztrófának, mely Németországra és minden fasiszta gondolkodású magyarra vár. Ne felejtsétek el, hogy elég erősek vagyunk saját védelmünkre és arra ts, hogy megtoroljuk esetleges cseleteket, • ha nem Igazi érzés vezet Benneteket. Néhány ezer jól fel- fegyverzett partizán tartja a völgyeket megszállva. Ha jöttök, várunk Benneteket, de békés szándékotokat külsőleg is juttassátok kifejezésre. — Partizán - parancsnokság — Jozef Drblíket és Michal Pavlíkot küldtem a magyar egység megkeresésére és a röplapokat több példányban lemásoltam. Sikerült felkutatni állomáshelyét, a röplapokat szétszórták, majd vártunk egy napig. Utána négytagú parlamenter csoport élén, fehér zászlóval elmentem hozzájuk s felszólítottam magyarul a tisztikart, hogy adják meg magukat, mert ellenkező esetben az összes völgyet megszállva tartő 4000 partizán könyörtelenül megsemmisíti őket. A törzstisztek arra hivatkoztak, hogy esküjük kötelezi Őket, a fiatalabb tisztek alig egy félóra múlva bejelentették, hogy készek letenni a fegyvert. Alaposan meglepődtek, amikor észrevették, hogy osztagunknak csak 70 harcosa volt, míg ők csaknem ötször annyian lehettek. A legénység fele hozzánk csatlakozott, a többit hazaküldtük, hogy agitáljanak a háború gyors befejezése mellett. A nálunk maradt harcosok — sokan Újpestről, Szabadkáról stb. nagyobbrészt munkások és parasztfiúk, becsületesen harcoltak velünk együtt a fasiszták ellen. A lefegyverzéskor rengeteg hadizsákmány került a kezünkbe. Azóta sem jelentl*ezett senki e magyar harcosok közül, érdekelne 25 év után további sorsuk. Hátha valaki olvassa e sorokat és figyelmezteti az egykori magyar távirászegy- ség tagjait? g—e hegygerinceket és tisztásokat, felderítették a máglyák hollétét és megakadályozták az ejtőernyősök leszállását. A dandár rá volt utalva a polgári összekötők, hírszerzők leleményességére és munkájára. Hlavina apraja-nagyja be volt avatva ebbe a munkába. Valóságos kis partizánország volt ez a néhány négyzetkilométernyi térség, amelybe az ellenség több mint 5 hétig nem tette be a lábát. Amikor megszervezték az egyes századokat és szakaszokat rövid időn belül már 1200 tagja volt a brigádnak. Kostelny Martin apja: Stefan Kostelny bácsi szófukar, szelíd ember volt. Gyakran mesélt az első világháborúban átélt frontélményeiről. Felesége — akit csak Babkának szólítottunk, „viselte a nadrágot“, ő dirigált bennünket is. Ha pihenéskor rámkiáltott erős hangján „Imro gyere megetetni a malacokat!“ — készséggel felugrottam és teljesítettem kívánságát. Igyekeztem vele jó viszonyban lenni. Babka külön kedvtelésből halottakat siratott és mosott, titokban pedig mint javasasszony füvekkel és ráol- vaüssal gyógyított — állítólag nagy sikerrel. 1845 februárjában vívták a partizánok Cetunán egyik legvéresebb ütközetüket, ahol Mi- lós Uher és sok hű harcosa elesett. Néhány nap múlva Hlavinára is feljöttek a németek. Éppen a Kostelnyék elsőszülött fia: Pavel volt otthon szabadságon, Martin és családja a városba mentek. A fasiszták bosszút forraltak elszenvedett nagy veszteségeikért, hogy megbüntessék a lakosságot. A kegyetlen német parancsnok kitereltette az embereket és falhoz állította Kos-* telny bácsit és fiát Pavelt. Parancsot adott kivégzésükre. Mindketten tarkólövéstől haltak meg, miközben a nácik felgyújtották a házat. A beteg Babkát alig tudták a lángokból kimenteni. Babka azóta már régen örök álmát alussza. Martin meg keservesen felépített házában unokáit neveli. A közeli Roh-hegyen levő emlékműnél az idén szeptember elején találkozik a lakosság és a partizándandár egykori tagjai 25 év után. Az emlékmű tövében 1946 óta Milos Uher és 45 harcos társa alussza örök álmát. Az emlékműbe vésték Gyibrova ezredes nevét is. Az ő testi maradványai azonban a távoli Ukrajna Alekszandria városkájában vannak elhantolva. Gyakran felködlik előttem mosolygó, barátságos arca. Atyai gondoskodásáért hívták őt a legszívesebben Batykónak. Szabad időnkben gyakran elbeszélgettünk vele, aki atyai szeretetével tűntetett ki engem és feleségemet. Bizalmasan mesélte el gondjait, családi vonatkozású ügyeit. Megismertük egész mozgalmas életrajzát. Ukrajnában a Vo- rosilov partizán-egység parancsnoka volt. sok magas érdemrend viselője. Valamennyien megsirattuk 1944 október 11-én az ellenség hatalmas erőkkel támadott ránk, be akarva keríteni dandárunkat, ami azonban nem sikerült. Brigádparancsnokunk rendkívüli ügyességgel éjjel kivezette a dandárt a gyűrűből. Hajnalra elértük a Javorina hegy felső csúcsát. A Holuby menház környékét sűrű köd borította, amikor oda érkeztek az első előőrsök. A parancsnokság után mentek csendben a partizánok. A magas fű csaknem derékig ért, síri csend uralkodott a tájon. Egyszerre meghallottuk egy gépfegyver kattogását. A levegőben golyók süvítettek. Milos Uher néhány társával ártalmatlanná tette a gépfegyvert. Egyszer csak a közelben — hiszen csupán vagy 20 méterre haladtunk a törzskar mögött — láttam még amint Gyibrova ezredes helyettesének Brunov- sky kapitánynak kezét fogva megtántorodott. Golyó találta el. Nemes szívét érte az automatapisztoly golyója. Szomorú menet volt az tovább. Az elesett hőst a Bosáca melletti Spanie nevű erdőben temették el s csak a háború után vitték testi maradványait repülőgépen hazájába, ahol hatalmas gyászoló tömeg kísérte utolsó útjára. A törzskar Jozef Brunovsk^t választotta meg a brigád parancsnokának, aki a felszabadulásig még sok harcban vezette győzelemre partizánjait. A személyi kultusz idején hosszú időre hamis vádak a- Iapján őt is börtönbe zárták, de sikerült őt rehabilitálni. Gyibrova ezredesre kegyelettel gondol Szlovákia népe. Emlékét hirdetik a Javorina hegy alatti emlékmű, Bratislavában a róla elnevezett tér és emléktábla. Nővé Mesto n. V.-ban és Zilinán utcák. A Gyibrova családot Is sok csapás érte. Elesett az apa, a veje és fia. Él még beteg felesége és lánya Ludmila Iljicsna. Az utóbbi már kétszer volt nálunk, hogy megnézze, hol esett el az apja. Stará Turá város tiszteletbeli polgárának ismerte el Ludmi- Ját A Szlovák Nemzeti Felkelés fényes bizonyítéka volt annak, hogy milyen hatalmas erőt képviselt, milyen tömegkapcsolatokkal rendelkezett és milyen energiát volt képes a szabadság, az eszme felszabadítani a tömegek szívében. A kommunisták vezette szabadságharcban a harcosok szeme előtt olyan eszmények lebegtek, hogy majd az itt élő népek a közös hazában együtt fogják rendezni ügyeiket, a- melyben mindenki megtalálja a maga helyét és jövőjét. Gregorék háza Hlavlnán, ahol a leadóállomás működött (balról a szerző, középen Ludmila Gyibrova, mellette Jozef Bru- novskj), volt brigádparancsnok),
