Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-26 / 34. szám
A 188 403. számú fogoly A 188 403. számú fogoly 1969 nyarán, atlétatrikóban és rövid nadrágban magyarázza. hogy a Szlovák Nemzeti Felkelésben való részvételének számos szomorú és vidám története van, a boldog pillanatok sokkal könnyebben elhagyják az emlékezés zónáit, mint a szomorúak. S azok között is akad egy, amely a mai napig töprengésre készteti, amit máig sem tud felfogni: az árulás. Hogyan történhetett meg, hogy bajtársa, akivel jóban-rceszban é- vekig együtt volt, megtagadja a közösséget és az ügyet? „1944 november elsején kora reggel a Blatnícka dolina közelében, osztagunk sátra előtt álltam. Egyik lábamon csizma, a másikon még papucs, hogy mint parancsnok összeállítsam a nap munkatervét. A fiúk még jóízűen aludtak. Valami szokatlant éreztem a levegőben, s az erdő felé kémleltem. Aliig felfegyverzett katonát vettem észre. A katona orosz egyenruhában volt és felém közeledett. Vannak-e itt oroszok? Kérdéséből megéreztem, hogy valami nincs rendben. Az oroszok sohasem folyamodtak ilyen módszerekhez. Az erdő felé pillantottam és azonnal láttam, hogy minden bokorból puskacső villog. Be voltunk kerítve! Tudtam, hogy csakis árulásról lehet szó, mert a be nem avatottak számára táborunk annyira nehezen volt megközelíthető, hogy szinte lehetetlen volt a völgyekkel körülzárt térséget megközelíteni. Az alvó katonáknak hiába adtam volna ki a védekezés és tüzelés parancsát. Fogságba estünk. Szerencsénkre minden katonámnak hamis igazolványt állítottam ki, s ebben az állt. hogy egyszerű katonák, nem partizánok vagyunk. Elsőnek engem hallgattak ki. Nem tudták bebizonyítani, hogy partizánvezető vagyok. Vadonatúj katonaruha volt rajtam, kikértem magamnak, hogy gyanúsítsanak. Legényeimmel együtt Martinba vittek, s onnan Németországba szállítottak, koncentrációs táborba. Keserves körülmények között éltünk. Robotolnunk kellett s alig ettünk valamit. Én civilben hentes vagyok és akkor is az voltam. Negyvenkét kilóra fogyva tértem vissza. Pedig a fogság másik felében, mint a konzervkészítő csoport vezetője már húshoz is hozzájutottunk. A fiúknak parancsot adtam, hogy szalonnadarabokat lopjanak és rágják, nehogy zsír nélkül maradjon és tönkremenjen a gyomruk. Pedig nagy volt a veszély, mert azonnali halállal, a helyszínen való agyonlövés- sel büntették azt, akit lopáson értek. Volt ott egy SS-tiszt, akit igazi embernek tartottam és tartok ma is, aki emberi módon bánt velünk, kölcsönösen segítettünk egymáson. Agyonlövethetett volna, mert késő éjszaka hússütésen kapott. A legénységünk aludt és én készítettem részükre a napközben lopott húsdarabokból a kosztot. Nem büntetett meg, sőt elbeszélgetett velem, és végül én is hozzásegítettem őt hat rúd szalámihoz. Amikor pedig neki kellett menekülnie, álruhába bújtattam és ismerősöket kértem meg, segítsenek neki a szökésben. A fasiszták között is akadt néhány rendes ember, ezt ne feledjük el. Én ezt a németet a mai napig tisztelem és becsülöm.“ A 188 403 foglyot Peter Selmecinek hívják. Kassán, az újvárosban lakik, és szlovák létére azt vallja, hogy az akkori idők Németországa és Magyarországa két részből állott: fasisztákból, és józan, becsületes emberekből. „Ne általánosítsunk sohasem, annál is inkább, hogy a felkelésben számos magyar partizán is elesett“. (bt) Peter Selmeci a szakállas partizán Kolár Péter jelvétele új ifjúság 3 Meghalt egy lány 1944. szeptember 10. A Selmecbányái toronyóra éppen éjfélt ütött volna, ha két nappal azelőtt szét nem lőtték volna. A toronylábnál egy húsz év körüli suhanc már a harmadik cigarettára gyújtott. Csak félig szíyta el és a kialudt csikket a templomfalhoz vágta. Lassan elindult. Nem sietett, habár gondolatai időben már napokkal megelőzték ezt az órát. M ég három lépcső. Ismer ebben a házban minden zeg-zugot. Na végre, a barnára festett ajtó. Háromszor csenget, de úgy látszik Václavekné melyen alszik. — fyn vagyok, nyissa csak ki nyugodtan. Az asszony mégsem aludt. Valakit várt. — Jaj, fiam, hát miért nem szóltál azonnal. Verára várok, polgárvédelmi iskoláztatásra ment, a város tele németekkel, nem szívesen nyit ajtót ilyenkor senki sem. — Vera a partizánokhoz szökött. így mondta, minden kertelés nélkül. így adták hírül neki is, pár órával ezelőtt, A fájdalom nagyobb része úgyis az ő szívét gyötri. Szerette a lányt, az anyja is már fiának szólította. Csak tudná, mi húzta őt a hegyekbe... Azóta nemcsak neki, de az anyának sem volt se éjjele, se nappala. A városban szüntelenül körözött a Gestapo és a gárdisták. Václavekéknél napirenden volt a házkutatás. Lesték az asszony minden léptét. Valaki majd csak beleesik a kelepcébe... Václavekné férjét agyenlőtték a határon. Akkor született a „bosszúállók triumvirátusa" két fiából és Verából. Két fia a felkelés kezdete óta a partizánoknál van. Ma már nem is tudja, mi volt az, ami akkor az életet tartotta benne. Egyedül betegesen, egy szem étel nélkül reggeltől estig, estétől reggelig a szobát járta, vagy az ágyat nyomta és szüntelenül várt. — A két fiam miatt nem féltem, de Vera, aki sokszor még a saját árnyékától is megijedt... Ha az üzletben, ahol dolgozott a leltározás estig elhúzódott, a két fiút küldtem elébe. Nagyon félt a sötétségtől. A Pocúvadlói-tó Selmecbányától csak pár kilométernyire van. A városban mindenki tudta, hogy ott van a környék partizán-központja. A németek naponta támadtak a tó irányába, az erdőbe azonban nem merészkedtek. Amikor leesett az első hó, a selmecbányaiak is egyre ritkábban szaladtak az óvóhelyekbe, a tó felől jövő lövöldözés hallatán. — November 27-én átjött hozzám a szomszédasszony Va- lachné és elmondta, hogy a városban az a hír járja, Pocu- vadlóról elköltöztek a partizánok. Másnap délelőtt valaki megdöngette a barnára festett ajtót. Németek. — Fordult meg az asszony fejében. — Ich gene schon... — Mi vagyunk, Václavekné. Az ajtóban a tegnapi hírhozó és egy falusi asszony állt. — Elmentek. Sikerült elmenekülniük... két élet árán. — Kendőt kötöttem a fejemre és mentem. Tudtam, hogy Vera az egyik halott.-0Mi van az édesanyjával? Ez a gondolat jobban gyötörte, mint az, hogy mi van Páterrel, a torony alatt hiába várakozó fiúval. Azonnal indulok Selmecbányára, csak megnézem még Mártát, a szomszéd lányt. Négy nappal ezelőtt találtak rá a partizánok. Félig megfagyva hozták a „Bódéba“. így hívták a partizán települést, amely két faházből és néhány földbe ásott bunkerból állott. A kórház az egyik ilyen pincében volt, két szalmazsák és egy kályha volt az egész berendezés. L övéseket hallott, azt hitte, rókára vadásznak. De egyszercsak többen is feléje rohantak. — Meneküljetek, vagy kétszázan vannak! Még volt annyi ideje, hogy puskájáért szaladt, magával vitte a gumi kézigránátot is, amely inkább csak játékszer volt. Talizmánként. Eddig még mindig segített... A „kórházból“ éppen Mártát cipelték. Sokan már az erdő felé szaladtak. A- domb tetején csak a két őrt álló géppiszto- lyos maradt. Határoztak: nem futamodnak meg. Utolsó leheletükig fedezték a menekülők „hátát“. Vera holttestét a közeli falu lakosai kaparták be földdel. Amikor Václavekné kibontotta a sírt, a lányon egy árva köpenyen kívül semmi se volt.-OItt ülök mellette, az előbb azt mondta, ilyen lenne az unokája, ha Vera életben maradt volna. Hátrasimítja hófehér haját és összekulcsolt kézzel nézi a szoba sarkát. Hangja elcsuklik: — Csak a jó Isten a megmondhatója, hogyan jutottam el még aznap fagyban-hóban, kabát nélkül, gyalog a tóhoz. Sötét volt már, de jól láttam a fák között domboruló két kupacot. Nem tudtam, ki a másik halott. A közeli faluból két gyerkőc tátotta a száját az asszony fölött, aki két kezével neki fogott az egyik sír kibontásához. Mire visszajöttek az ásóval, Václavekné már lánya fagyos mellén feküdt. — Vera. Verácskám...! — Hazavittem volna én, a két kezemen vittem volna haza, de az utat őrizték a németek. Az emberek féltek a holttesttől. Próbáltam egyedül boldogulni, de csak három lépésre jutottam a nehéz leánytesttel. V alaki a Gestapo után küldte. Ott tudtak már mindenről, az igazolványát is visszaadták, sőt orvost is ajánlottak. December 7-én az anya egyedül virrasztóit lánya holtteste mellett. De már a Selmecbányái kis szobában. A pap nem engedélyezte, hogy Verát édesapja mellé temessék. Most mégis közös a fejfájuk. Václavekné a felszabadulás után áttetette Vera koporsóját. Akkor harmadszor látta viszont halott leánya holttestét. A Pocúvadlói-tőnál egy kis emléktábla hirdeti, hogy 1944. november 27-én, ezen a helyen halt hősi halált a húszéves partizánlány, Vierka Václaveková. Ha arra jártok, tegyetek a sírjára néhány szál vadvirágot, Azt szerette a legjobban. Zácsek Erzsébet tBTfca Tetőt a fejünk fölé Az első értelmiségi találkozón Cstzmár Miklós, a rádió szerkesztője felvetette, hogy ne kávéházi összejöveteleken törjük a fejünket, hanem azon, hogyan teremtsünk tetőt a fejünk fölé. Indítványozta, szervezzünk gyűjtést az itt élő magyarság körében és építsük jel a csehszlovákiai magyar kultúra házát, javaslata mosolyt váltott kt. Nem tudom miért, mert véleményem szerint érdemes lenne a javaslattal foglalkozni. Vannak jólmenő szövetkezeteink, Ipari üzemeink, melyekben többnyire magyarok dolgoznak. Egy kis anyagi áldozat nem juttatná őket a tönk szélére. A 7—800 ezer magyar Is minden bizonnyal hozzájárulna az ötlet megvalósításához. Ha egy 1000 —1200 lakost számláló község képes önerejéből több- százezer, esetleg millió korona értékű templomot építeni, merem állítani, hogy összefogással a kultúra hajlékára is játszi könnyedséggel előteremthetnénk a pénzt. Persze valakinek kézbe kell vennie az ügyet. Elintézni a szükséges engedélyt és elindítani az akciót. Vagyishát, pusztán ezen múlik. 4'# *1* Kinek szurkolnak? Az 1967. évi izraeli-arab háború óta napirenden vannak a fegyveres összetűzések Izrael és az arab országok között. A lapokban már állandó helye van a közel- keleti helyzet-jelentéseknek. Ami ezzel kapcsolatban minduntalan a szemembe ötlik, az a két fél jelentéseinek ellentmondása. Amikor az izraeli hatóságok sikeres légitámadásról adnak ki közleményt az EAK területe ellen, hangsúlyozván, hogy a gépek egytől-egytg sértetlenül tértek vissza támaszpontjaikra, az EAK hadvezetése azzal a módosítással számol be az incidensről, hogy mondjuk két-három gépet megsemmisítettek. Ha az arab országok vagy a felszabadító erők számolnak be rajtaütésszerű támadásról, melynek során ennyi, meg ennyi izraeli katonát teltek ártalmatlanná, az izraeli körök legfeljebb heves harcokról számolnak be. Így ismétlődik ez nnpról- napra, mintha mindkét fél egymást felülmúlva kérkedne azzal, ki öl, ki pusztít többet. — Mondják, kinek szurkolnak? Mert nekem többnyire csak a gyomrom émelyegMéghogy rossz... A két nemzeti és a föderális kormány szolgálatában összesen 17 500 személy dolgozik. Eszerint hazánk minden 800 egyszerű polgárára egy magas rangú állami tisztviselő jut. Pedig ebbe még nincs beszámítva a nemzetvédelmi, illetve a belügyminisztérium alkalmazottainak a száma, mely szigorúan bizalmas. És akkor egyesek még azt merik állítani, hogy nálunk rossz az irányítás és a közigazgatás.
