Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-19 / 33. szám
r A szárazföld és a sziget közötti csatornát látjuk, majd végeláthatatlan vizet — a tengert. A vasút mindkét oldalán homokos strand, a napo- zó-fürdöző nyaralók sokaságával A részünkre egzotikus látvány nem tart soká. A vonat indul, tovább a sziget belsejébe. Egy óra múlva azután véglegesen kijutunk a tenger partjára, az NDK legészakibb csúcsánál — Sassnitznál. A kikötőben kíváncsian nézzük a vonatunk befogadására elkészített kompot. A komp szó hallatára a szárazföldi ember szeme előtt a folyóinkon használt, kötélre akasztott „ladik" jelenik meg. Nos, a ránk váró , komp" egy egészen szabványos hajó, csak éppen a tatja felbillenthető és a belsejében vasúti vágánvok vannak. Ezekre tolatják majd be vonatunkat. Előbb azonban a német következetességgel megejtett vámvizsgálat következik. Itt már ugyan nem csodálkoznak hiányos német tudásunkon de a vizsgálat annál alaposabb. Egy kis mozdony pillanatok alatt szuszogva tolja be vonatunkat a hajó belsejébe, majd a hajó tatja lezárul. Mivel a hajó svéd, ebben a pillanatban már svéd felségterületen vagyunk. A hajó azonnal eW hagyja Sassnitz kikötőjét, de mi ezt csak később tudjuk meg. Egyelőre ülünk a hajó belsejében és várjuk a vámtiszteket. Amikor soká nem jelentkezik senki, lassan kibátorkodunk a vagonból és felfopakodunk a fedélzetre. A vámosoknak híre sincs. Majd csak a svéd szárazföldön találkozunk velük. A fedélzeten tudjuk meg, hogy közben már vagy négy kilométerre vagyunk a kikötőtől, Sassnitz lassan belevész a végtelen víztükörbe. De még mielőtt elnyelné a szárazföldet a távolság — hajónk fehér, tejszerű ködbe úszik bele és ebben éviekéi, szanora dudálással, egészen Trelleborgig. Az első közvetlen találkozásunk a tengerrel nem nagyon barátságos. Mivel a kilátás nem nyújt élvezetet, figyelmünk a hajóra irányul. Bár nem tartozik a nagy öeeániárók közé, a dunai „prope!ler“-hez szokott polgárnak így is rendkívül nagvnak tűnik. Szépen berendezett étterem, csipos kávéház és eov üzlet is van rajta. A nyugati utasok szaporán ki is használják a lehetőséget. A bevásárlás részükre nagyon e- lőnyös, mert a hajón az áru vámmentes. Itt van az utolsó alkalma a részleges szesztilalommal „sújtott" svédországi lakosoknak olcsó szeszesitalt vásárolnia. Persze ha azt mondom olcsó, akkor, a svédek pénztárcájára gondolok, mert még ezek az árak is messze túllépik az „ötdolláros“ csehszlovák turista fizetőképessége határait. Négyórás hajózás u- tán, melynek várt élrriénysze- rűségét csökkentette a köd, kezd a tisztuló látóhatárból kibontakozni a svéd part, majd nemsokára Trelleborg kikötője. A hajó kikötése csak pillanatok műve és utána szó szerint néhány másodperc múlva vagonunk svéd szárazföldet ér. Kis idő múlva két fiatal em- her lép a fülkébe, meglepő módon civilben — és illedelmes köszöntés után útleveleinket kéri. Csak egy pecsét és kész léstelen lennék, elmondhatom, minden pályaudvar nyilvános WC-jén nyugodt lélekkel akár reggelizni is lehetne. Senki nem lopja el a toalettpapírt, a mosdókban csak mosakodásra és törülközésre használják a folyékony szappant és a papírtörülközőket. A csodálatos nemcsak az, hogy nem viszik el, hanem az is, ha elfogy a- zonnal pótolják. Azt hiszem, ezen a téren még sokat tanulhatnánk itt. A várost már esti megvilágításban látjuk. Az utcák megvilágítása körülbelül Pozsonynak felel meg, persze a színes neonok sokasága messze túlhaladja a mi városainkat. A forgalom is megfelel a mienknek, csak éppen a fiatal motorkerékpáros légé-, nyék nincsenek nálunk. Ezek ugyanis kiszerelt hangtompítók nélkül száguldanak és az ember inkább versenyen érzi magát, mint egy rendezett városban. Csodálatos, hogy képesek ezt a nyugalomhoz és rendhez szokott svédek tűrni! A Berlini intermezzo az útlevél ellenőrzés. Az egész kikötés és a vámvizsgálat nem tartott tovább húsz percnél és vonatunk már halad tovább. Mielőtt azonban kicsit körülnézhetnénk a tájon, begördülünk Malmö főpályaudvarára, a- hol a Sassnitz expressz végállomása van. Itt átszállunk a Malmö-Stockholm gyorsvonatra. Az indulásig van még három óránk és így lehetőségünk nyílik megejteni első, még bizonytalan ismerkedésünket Svédországgal. Malmö Svédország harmadik legnagyobb városa, lakosságának száma 250 000. Az Őre Sund tengeri szoros partján fekszik, szemben Koppenhágával és kikötője nagyon forgalmas. Az első benyomás, a- mi azután egész utunkon végigkísér, részünkre nagyon különleges és szokatlan, de kellemes. A nálunk szinte elképzelhetetlen tisztaságra gondolok. Az utcákon, a pályaudvaron, a' vonatokban nincs egy darabka eldobott papír vagy cigarettavég. De még por sincs. Nem tudom hogyan csinálják, de anélkül, hogy ízszépen rendezett üzletek kirakatai tömve a legválasztékosabb és ízléses áruval. Az á- rak nekünk még semmit sem mondanak, nem ismerjük a svédek kereseti lehetőségeit. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az útravalóul kapott öt dollárból nagy bevásárlásokat nem csinálhatunk. No de nem is ez volt utunk célja. A nyugati világnak még egy különlegességével találkozunk. Egy téren hippik gyüle- kezete székel. Hosszúhajú, szakállas legények. Szupermini- szoknyá.jú leányok. A füvön heverve udvarolnak. Mosdatlan képük a svéd tisztaság kontrasztjában még mocskosabbnak látszik. Az egyik fa alatt két legény nem tud egyezségre jutni egy körülbelül 15 éves leány miatt. Mindkettő egy-egy kezét tartja és igyekszik magához húzni. Már azt hisszük, tettlegességgé fajul a dolog, de azután gálánsán beleegyeznek, hogy a lány válasszon. Hát hiába, a gentleman akkor is oentleman, ha hosszú a haja és vágyódik a kis barátnő után. (Folytatjuk) A HREVUSOVOI ISKOLA más, s felcsendült a „Mór ho‘‘ forradalmi jelszó. Bejelentették a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörését. Rövid idő múlva már örömtől ragyogó arccal jött Milan is, gyorsan megbeszélték a tennivalókat, utasítást adott Ján Mártáknak, hogy mit tegyen velünk. Milán felpattant motorkerékpárjára és elhajtott Nővé Mesto nad Váltómba. Nem telt bele egy óra, megjöttek a fegyverekkel, lőszerrel megrakott tehergépkocsik. Milan kísérte őket. Elmesélte, hogyan rohanták meg a kaszárnyát, ahol nagy mennyiségű fegyvert és katonai felszerelést zsákmányoltak, autóra rakták és küldték a szélrózsa minden irányába. A falvakban a megalakult forradalmi nemzeti bizottságok azonnal elosztották a legmegbízhatóbb emberek között. Lefegyverezték a fasiszta érzelmű csendőröket és hlinkagárdis- tákat. Ti-ta-ti-tá, tí-ti-tá, ti-ti-tá. A távírőgép érthető s tiszta hangon beszélt. A távírószalagon már napok óta a fasiszták részére különös és nyugtalanító hírek jelentek meg. Beszámoltak a partizánok élénk tevékenységéről. A Vág völgyében vágányokat, vonatszerelvényeket robbantottak, menetoszlopokat, gépkocsiszállítmányokat támadtak meg. Ján Marták' vezetett tovább az irtványokra. Itt állt a hre- vusovoi iskola. — Már itthon is vagyunk — s bemutatott feleségének. A szomszédok kíváncsian szimatoltak körül bennünket, de Marták nem jött zavarba. — Ez az űj tanító házaspár, itt maradnak, mi meg a feleségem szüleihez költözünk Mo- ravské Lieskovére. Elhűlt bennünk a vér, hátha rájönnek erre a turpisságra. Marták csak ravaszul mosolygott. A szbmszéd molnárék — a Rou- bal házaspár — ettől a perctől kezdve kellő tisztelettel hordta számunkra a napi kosz- tot. A kíváncsi falusiak, a gyerekek be-benéztek, hogy milyen is az új tanító házaspár. KERESSÜK A TÁBORT Nem maradhattunk itt. Lehet, hogy Rouhalék valamit sejtettek, de soha nem tettek egy árva megjegyzést sem. Csak később hallottuk, hogy ők is szovjet katonákat, szökött hadifoglyokat rejtegettek a nadlásukon. Hosszas keresés után megtaláltuk az egyik nar- lizántáhort. Megbeszéltük a parancsnokkal, hogy két nap múlva négyen jövünk vissza. Ugyanis még egy házaspár csatlakozott hozzánk. Felkészültünk az útra, de a partizánösszekötő, egy gépész a közeli cséplőgéptől aznap a kelleténél többet „öntött fel a garatra“ és elaludt. Mire értünk jött, a tábornak már hűit helyét találtuk. A brezovaiak hívták őket segítségül' a garázda hlinkagárdisták ellen. A harcban a parancsnok — akivel mindent megbeszéltem — elesett. Milan Slávikot is elfogták és koncpntrációs táborba szállították, ahol pár napMILOS UHER pa! a felszabadulás előtt meghalt. Végre megtaláltuk a Pora- die előtti második partizántábort. Milos Uher távollétében az egyik helyettese, egy szakállas, kevéssé megnyerő külsejű fiatalember bizalmatlanul fogadott és sértő kifejezéseket használt. Ezeket erélyesen visszautasítottam, miközben az illegális központi bizottság határozatára és utasítására hivatkoztam. Ragaszkodtam ahhoz, hogy a legfelsőbb parancsnokkal tárgyalhassak. A parancsnok eltávozott s bennünket két felfegyverzett partizán őrizetére bízott. Fegyvereiket felénk fordították. Nem tudtuk, mi lesz velünk. Agyonlövetnek-e vagy elkergetnek maguktól? A partizánok egy része visszatért s velük jött egy fiatal, rokonszenves férfi, akit egy széles pofacsontú szovjet egyenruhás ember kísért. A parancsnok barátságosan beszélgetett velünk, mi pedig fesztelenül válaszoltunk. Kikérdezett, hol voltunk fogházban, kit ismertünk. Mosolyogva bólintgatntt válaszainkra. Üjból rövid tanácskozás következett, majd egy magas parasztembert hívtak hozzánk. — Ez a gazda Martin Kos- telny. elviszi magukat egy helyre, ahol megpihenhetnek. Élelmezésükről gondoskodunk a tábori konyhánkról. Előbb Amikor a Balt-Orient Expressz ötvenperces késéssel kigördült a pozsonyi pályaudvarról és az utolsó integetőket Is elnyelte az alagút, 87 ember valószínűleg egyet gondolt — hát mégis sikerült. Kisebb- nagyobb szervezési problémák és kitérők után végre' elindulhatott a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara eddig legtávolibb turnéjára, hogy eleget tegyen egy baráti finn énekkar meghívásának. Az előkészület izgalmait, fáradságát egyszerre felváltotta a várható . szép élmények látomása. Az agy igyekszik felidézni az iskola padjaiban megtanult, de rég elfelejtett adatok, földrajzi fogalmak foszlányait. Világvárosok nevei kavarognak a gondolatokban — Berlin, Stockholm, Helsinki és végül a távoli és ismeretlen Kouvo- la. Az átlagos földrajzi ismeretekkel rendelkezőnek nem sokat mond ez a név. Egy kis városka Finnország déli részén. Egyelőre csak annyit tudunk. De vajon milyen, milyenek az emberek, hogyan fogadnak majd, mik itt a szokások? Sok-sok kérdés. Az é- nekkar tagjait azonban még négy napi út. sok élmény és újszerű dolog választja el a 2600 kilométerre fekvő Kou- volától. Az út megszokott egyhangúsággal telik. A vidék még ismerős, úgyhogy a szemlélés helyett a táskákba csomagolt elemózsia részesül előnyben, Prágát már csak éjjeli fényben látjuk, majd utána mindenki lehetőség szerint kényelembe helyezi magát, hogy reggelre valamennyire pihent legyen. Holnapból már lesz mit nézni. A nem éppen kényelmes szunyőkálást csak az első vámvizsgálat zavarja meg.' Décínben a csehszlovák határőrök korrektek és udvariasak. A német utasokat anyanyelvükön szólítják meg. A Bad Schandauban felszálló német határőrök nem beszélik a cseh nyelvet. Ezen csodálkozunk, ők viszont azt nem értik, hogy nem tudunk valamennyien németül. Csodálkozásukat meglehetősen hangosan adják tudtunkra. Hát hiába — más ország, más szokás. Drezdáig a- zért sikerül a nyelvi különbségek ellenére is viszonylag simán lebonyolítani a vámvizsgálatot. A gyér fenyvesekkel borított középnémet homokbuckákból rendezett falvak és városkák bukkannak elő. A táj újszerű, ismeretlen, de több órán keresztül egyhangú, unalmas nézni. Csak akkor ébred fel megint a társaság figyelme, a- mikor a vonat fékez és egy tábián Berlin-Schönefeld olvasható. Ez már az NDK fővárosának kültelke. Berlin központi repülőtere. Mindenki készül a kiszállásra, miközben figyeljük, ahogy a külváros lassan világvárossá bontakozik ki. Az első villamos, városi gyorsvasút, a vonat az utcák fölött robog és néhány perc múlva begördül az Ostbahnhof- ra. Négy óránk van a következő csatlakozásig. Nem sok idő egy olyan méretű város, mint Berlin megtekintésére. Szerencsére van köztünk valaki, aki már egy kicsit ismeri Berlint és így legalább a legnevezetesebb helyeket sikerül megnézni. A gyorsvasút valóban gyorsan szállít minket a Fridrichstrasse-i állomáshoz, majd innen pár perc múlva elérjük a híres Unter den Linden sugárutat. Aki még a háború előtt ismerte Berlint, azt meglepi a sugárút újszerűsége. A háború alatt tökéletesen rombadőlt és így egy modern, új Unter den Linden- nel találkozunk. A sugárút végén ott díszeleg a szintén újjáépített Brandenburgi kapu, Berlin legközismertebb emlékműve és a kapu alatt és mellett az ominózus fal. Két világ határa. Nem csak képle-- tesen, hanem kemény, reális valóságban. A városon érezni, hogy nyár/ közepén vagyunk. A forgalom nem a megszokott nagyvárosi. Aki csak tud, kimenekül a természetbe. Még néhány utcát végiggyalogolunk, megnézünk pár kirakatot és már ismét sietni kell az Ostbahnhofra. Mire megérkezünk a Sassnitz expressz indulásra készen áll. A beszállásnál van egy kis zavar. A vonatból ugyanis ugyanis csak két vagon megy Skandináviába. De ebből a két kocsiból egy és egy fél első osztályú és csak egy fél másodosztályú, ami persze 87 embernek kevés. Szerencsére rajtunk kívül nincs sok utas és így a szives német kalauznő beleegyezésével az énekkar fele első osztályú kupéban utazhat. A Berlintől északra eső terület nem sokban különbözik Közép- Németországtől. Itt is gyér fenyőerdők vannak túlsúlyban, csak éppen helyenként kisebb- nagyobb tavak tarkítják a tájat. Három órai utazás után azután nagy esemény történik. A vonat fékez, átfut egy rövid hídon és megáll egy vízzel körülvett töltésen. Strál- sund, a Rügen szigetre vezető töltés. Egy másodperc alatt mindenki az ablaknál szorong. Stockholm madártávlatból kivizsgáljuk még az ügyet és a további sorsukról értesítjük — mondta atyai hangon Milos Uher. így történt első találkozásunk vele és a kubányi kozák Szimeon Szimeonovics Mudrahela komisszárral. Uhert azóta a szivünkbe zártuk. Másnap mindketten felkerestek bennünket Martin Kos- telntf házában, ő volt a partizánok egyik élelmezője. Uher és Mudrahela egyedül kívántak velünk beszélni. Bocsánatot kértek, amiért a szakaszparancsnok megsértett. (Folytatjuk) Korabeli felvételek MARTIN KOSTELN? J
