Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-30 / 52. szám
fii iíjúság 9 PAUL CELAN: A. P. CSEHOV: .. .kópé legények, vészterhes öregasszonyok, huncutságokba belerokkant vének. (Gribojedov) KÖTELESSÉG Dél volt, (ijesztendő napja. A néhai csernogubi alkormányzó. Ljagavij-Grizlov özvegye, Ljudmila Szemjonovna, a hatvanéves töpörödött öregasszony szalonjában ült, a vizitelök fogadására készen. A teremben felhalmozott étel- és italmennyiségből ítélve rengeteg látogató várható, de egyelőre még csak egy ember jött boldog új évet kívánni — a citromsárga képű, ferde szájú, rozoga testű Okurkin, a kormányzósági hivatal főtanácsosa. Ott ült a szalon sarkában, a kis leanderes-hordó mellett, s óvatosan szippantgatva a bur- nótot, beszámolt „jótevőjének“, mit hallani a városban. — Tegnap, kedves néném, majdnem leesett egy részeg katona az őrtoronyból — újságolta. — Áthajolt, tetszik tudni, a korláton, a korlát meg — reccs! Megreccsent a korlát, tetszik tudni... Szerencsére éppen akkor ért fel az őrtoronyba a felesége, ebédet vitt neki, és elkapta a köpenye szárnyát. Ha ott nincs a felesége, hát lezuhan az a haszontalan... Ügy- Harmadnapja meg, kedves néném, kegyelmes asszonyom, gyűlés volt Percev bankellenőrnél... Ott volt minden hivatalnok. A mai tisztelgő látogatásokról tanácskoztak... Egyhangúlag úgy határoztak a lókötők, hogy ma senkinél sem vizitelnek. — Ugyan, mit ki nem találsz, bátyuska! — mosolygott epésen az öregasszony. — Már hogyan tehetnék meg, hogy ezen a napon ne viziteljenek? — Bizonyisten, kegyelmes asszonyom. Furcsa, de igaz... Abban egyeztek meg, hogy ma a tisztelgő látogatások helyett összeülnek a klubban, boldog új évet kívánnak egymásnak, és egy-egy rubelt adnak a szegények javára. — Nem értem... — vont vállat a háziasszony. — Roppant különös história! — Ezt újabban több városban bevezették. Nem tesznek tisztelgő látogatásokat. Adnak egy rubelt fejenként, s azzal kész. Hehehe. Nem kell kocsikázni, se boldog új évet kívánni, se bérkocsira költeni... Az ember bemegy a klubba, s aztán elüldögélhet otthon. — Annál jobb — sóhajtott fel az öregasszony. — Ne is jöjjenek. Nyugalmasabb így... Okurkin megeresztett egy hangos, recsegő sóhajtást, ingatta a fejét, aztán folytatta: — Előítéletnek tartják az egészet... Lusták megtisztelni az öregebbet, boldog új évet kívánni neki, hát ráfogják, hogy előítélet. Manapság emberszámba se veszik az öregeket.. Bezzeg másképp volt régen! — Bánom is én! — sóhajtott fel megint az öregasszony — Hát ne jöjjenek... Ha nem akarnak, nem is kell. — Azelőtt, kedves néném, amikor még hírét se hallottuk ennek a liberalizmusnak, nem tartották előítéletnek a vizitelést. Akkor nem kényszerűségből tettek látogatásokat, hanem a jó érzés vitte őket, és örömük telt benne... Az ember végigjárta a házakat, aztán megállt az utcán, és törte a fejét: „Kinél is kell még tisztelegnem?” Mi, kedves néném, szerettük az öregebbeket... Rettenetesen szerettük! Emlékszem, a megboldogult Pantyelej Sztyepanics, nyugodjék békében, mennyire igényt tartott ezekre a látogatásokra... Isten őrizz, hogy akárki is elmaradjon — sohasem bocsátotta volna meg. Emlékszem, egyszer, újév táján, tífuszban feküdtem. Es — mit tetszik gondolni, kedves néném? Felkeltem az ágyból, összeszedtem minden erőmet, és elmentem Pantyelej Sztye- panicshoz... Beléptém... Csak úgy égtem a láztól, csupa tűz volt a testem... Azt akartam mondani: „Boldog új évet“, és ahelyett azt mondtam: „Vágd ki az adut!“ Hehe... Félrebeszéltem... Egyszer meg Zmejicsev volt himlőben. A doktor persze megtiltotta, hogy viziteljünk nála, de mi fütyülünk a doktorra, s elmentünk boldog új évet kívánni. Mi nem tartottuk előítéletnek. Ezt még megiszom, kegyelmes nénikém... — Igyál, csak igyál... Ügyse jön senki, aki megigya... De talán a te kollégáid eljönnek a kormányzósági hivatalból. Okurkin reménytelenül legyintett, és megvető mosolyra görbítette a száját. — Azok a fajankók... Egyik kutya, másik eb. — Hogy értsem ezt, Jefim Jefimics? — csodálkozott az öreg hölgy. — Talán Verhuskín se látogat meg? — Nem... A klubba ment... — Hiszen én vagyok a keresztanyja annak a zsiványnak! Nekem köszönheti az állását! — Törődik is vele!... Tegnap ő volt az első Percevnél. — No, hát én nem bánom... Elfeledkeztek rólam, öregasz- szonyról, nem kár értük. De a te kollégáidat sajnálom. Hát Ványka Truhin? Csak nem akarod azt mondani, hogy ő se jön el? Okurkin lemondóan legyintett. — És Podzsilkin? Az sem? Amikor én rángattam ki a sárból a fülénél fogva azt a semmirekellőt! Hát Prorehin? Az öregasszony felsorolt még vagy tíz nevet, de valamennyi név csak keserű mosolyt csalt Okurkin ajkára. — Mind egyforma, kedves néném... Nem törődnek ők ezzel. — Köszönöm... — sóhajtotta Ljagavaja-Grizlova, s idegesen végigtipegett a szalonon. — Köszönöm... Ha egyszer így megutálták a jótevőjüket... az öregasszonyt... ha egyszer olyan kellemetlen, utálatos teremtés vagyok, akkor hát ne jöjjenek... Egy karosszékbe hanyatlott. Apró szeme szaporán, pislogott. — Már látom, hogy többé nem kellek nekik. Nem bánom... Menj el te is, Jefim Jefimics... Nem tartóztatlak. Menjetek el mindnyájan!... Arcát zsebkendőjébe temette, és vékony hangú sírásba kezdett. Okurkin nézte, vakargatta a tarkóját, és bátortalanul melléje lépett. — Kedves néném... — kezdte sírós hangon. — Kegyelmes asszonyom! Jótevőm! — Eredj te Is... Menj... Menjen mindenki! — Kedves néném, őrangyalom... Ne sírjon... Galambocskám! Csak tréfáltam! Bizonyisten, tréfáltam. Köpjön szemközt, köpjön a vén pofámba, ha nem tréfáltam!... Eljön mindenki! Nénikém! Okurkin letérdelt az öregasszony elé, megragadta eres kezét, és tulajdon kopasz homlokára csapott vele. — Üssön nénikém, őrangyalom! Ne tréfálj, te madárijesztő! Ne tréfálj! Hadd ütlek pofon! Ügy kell neked, átkozott hazudozó! — Nem, nem tréfáltál, Jefim Jefimics! Érzi a szívem! — Süllyedjek el... Nyíljon meg alattam a föld! Ne érjem meg a holnapot, ha... Majd meglátja! Most pedig elbúcsúzom, kedves néném... Gonosz tréfám miatt nem vagyok rá méltó, hogy tovább élvezzem gyöngéd szeretetét... Eltűnök... Megyek, és képzelje azt, hogy elkergetett engem, gonosz istencsapását... Csókolom... a kezecskéjét... Okurkin cuppanós csókot nyomott az öregasszony kezére, aztán sietve távozott. öt perc múlva ott volt a klub előtt. A csinovnyikok már elhalmozták egymást új évi jókívánságaikkal, lefizették az egy rubelt, és kiléptek az utcára. — Hé, álljanak meg! —i hadonászott feléjük Okurkin. — Mit okoskodtak ki, nagyszerűek? Mért nem mennek el Ljudmila Szemjonovnához? — Hát nem tudja? Az idén nem vizitelünk. — Tudom, tudom... Merci... De azért ide figyeljenek, civilizált urak!... Ha nem mennek el azonnal a boszorkányhoz, jaj maguknak! Ügy sír, mint a záporeső! Olyan bajt zúdít mindnyájunkra, hogy azt a tatárnak se kívánom! A csinovnyikok összenéztek, fülük tövét vakargatták. — Hm... De hiszen ha hozzá elmegyünk, akkor mindenkihez el kell menni. — Mit tehetnek, kedveseim? Elmennek mindenkihez... Nem kopik el belé a lábuk... Különben felőlem — ahogy tetszik, nekem mindegy... De maguk bánják! — Ördög vigye! Mit csináljunk! Már a rubelt is befizettük... — nyögte Jaskin, a járási iskola tanítója. — A rubelt... De az állását még nem vesztette el, ugye? A csinovnyikok még egy darabig vakargatták a fülük tövét, aztán zúgolódva elindultak Ljagavaja-Grizlova háza felé. A légkör inkább tengerész kocsmára emlékeztet, mint előkelő kávéházra. A sarokban egy közel félévszázados matróna mellbősége alatt roskadozik az asztal, élénken agitálja a vele szemközt Illő suhancot. Jobbra, a bárpultnál jordított a helyzet. Egy erősen kopaszodó öregúr folytat bizalmas beszélgetést hlrtelenszőke barátnőjével, aki a lánya is lehetne. Ha tényleg a lánya, akkor le a kalappal, az apai szeretet ilyen közvetlen megnyilvánulása előtt. A népszerű magazin ismerős szerkesztője előtt megint csatasorban állnak a poharak, a szerkesztő azonban inkább egy csatát vesztett hadvezér benyomását kelti. A zaj alighanem meghaladja a megengedett decibel fokozatot, a füst kibírhatatlan, de nagyon jól illik a terem összképéhez. Kint tombol a tél, Jobb híján lehuppanok az egyetlen üres /asztalhoz. — Nem bírom tovább — A. szokás hatalma mondja a züllött képű a szomszéd asztalnál, közben sűrűn pislog hozzá, és a nagyobb nyomaték kedvéért nyel egyet az előtte heverő pohárból. Társa beleeqyezöen bólint és kiüríti poharát. — Főár, még egy kört! — bődül el a züllötképü és a biztonság kedvéért kezével egy té tova kört ír le a piszkos asztal fölött, nehogy a pincér félreértse a rendelést. — Ennek nincs semmi értelme — töri meg a relatív csendet a züllöttképű, miután a pincér letette eléjük a poharakat. — Nincs — rázza meg taga- dólag a fejét a nyurga foghíjas. Lenyelik a poharat és révete- gen bámulnak tovább a semmibe. — Főúr — vakkantja el magát a züllöttképű, de többre nem telik a szókincséből. Szerencsére a főúr tudja, ml a teendője. — Méghogy egy züllött csavargó vagyok — emelt a szájához a poharat a züllöttképü. A másik ismét bólogat, amit éppúgy lehet értelmezni tagadásnak, mint helyeslésnek. — Nincs más hátra, itt már csak a válás segít, komám — csap társa vállára a züllöttképü. Keze lecsúszik az asztalra, a pohár után nyúl s nagyon rácsodálkozik, hogy üres. Á pincér előzékenyen ott terem, meg sem várja, hogy a züllöttképü ködös agytekervényet engedelmességre bírják a nyelvét, elrohan a bárpult irányába. — Majd megtudja, kit veszít el bennem — mormolja maga elé a züllöttképü, felemelve poharát. Talán olyan nagyot mondott, hogy maga is megszédült tőle, mert a feje az asztal hideg márványlapjára bukik. Egy pillanattal később már olyan édesen alszik, mint a gyermek anyja keblén. Társa továbbra ts révetegen bámul maga elé, időnként szürcsölget az italból. Egy ideig nem történik semmi. Aztán a fiatal, szemrevaló pincérnő a megbotránkozott vendégek unszolására, oda megy az alvó a- lakhoz, megrázza, megpróbál életet verni belé. A züllöttképü először nem nagyon reagál az ébresztésre, aztán csak úgy félálmából odaszól a csinos, szemrevaló pincérnönek: — Hagyj békén, drágám, fáradt vagyokI Majd reggel... PALÁGYI LAJOS Hazatérés Havazás, egyre sűrűbb, galambszínfl, mint tegnap, havazás, mintha most is aludnál. Messzefutő fehérség, rajta végtelen sínyoma az elveszettnek. Alatta, rejtve, felgyűrődik szemsajdítón a halmok sora láthatatlan Mindegyiken egy némaságba suhant én, melyet hazahoztak a mába: egy-egy facövek. Amott egy érzés. — átfújja jeges szél — bogozza gaiambszínú, hőszínű zászlóselymét. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: Tél Mormolnak szelei a fagyos északnak, a zsindelyre vastag jégcsapokat raknak. Ellepik a földet sűrű fergeteggel, a folyóvizeket megkötik hideggel, melyeket őszítnek a havak és derek, azok a tél fején fejérlő púderek. Zúzmarázos a Bak csillámlő szakálla, csörög a jég miatt minden szőri szála, vége felé jár a didergő december, decembert hordoz már minden okos ember. Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma, bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma. A vékony rokolyás leánynak s a pőre gatyájú legénynek feláll minden szőre, A farkasok, medvék, s rókák hébe-hóba a sűrű erdőbe mennek prédálóba. A többi állatok merülvén álomba. A madarak nagyobb része elutaza, csak veréb, csak varjú maradt idehaza, az is a városhoz közelébb szivárog s a disznótorokba örömnótát károg. Komor minden, minden szomorúnak teszik, mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik. Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba levegő egével a befütött szoba. Csupán az örvendő fársáng víg zászlója lett az elcsüggedt szív jó vigasztalója, mely, víg kiáltással felemelvén fejét, ugrál az új havon, nem találja helyét, öltözik magára sokféle maskarát, ugrós kozák táncra billegeti farát, Víg ebédeket rak terített asztalán, markába pecsenye, kulacs az oldalán, táncos szobájába víg muzsikát penget, kurjongat s a búnak ádiőt izenget, Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba, amilyet nemigen tennének románba. Követi sok gavar, csirippol utána sok öregbírótól irtózó Susánna. ION VINEA: Orosz falu Beszarábiában, kezdettől a hóbuckák közt elfeledten állsz; a tél fehér kastélyokat épít szorongó viskói mellé, mikor a zord szélviharok nekiesnek szántani a tépett mezőkön. A muzsikok száraz gallyakkal, vesszőkkel bandukolnak; szakállukba sószálakat hintett a fagy: ide régóta semmi hír nem érkezett; gyermekeiket a nők a szerzeteshez viszik, ki betegeket gyógyít s ezüstfát meg szénfát hasít tíz versztnyire a kolostorban. Imádkozik itt az egész világ. Éjjel alázatosan égnek a csillagok, a gerendák alatt füstölgő mécsesek mellett s a megfeketedett szentképek mellett amikor az állatok közt elaludtak már az emberek. S a farkasok nyínak a puszták hallgatásában, falu, amelyben csodák késnek s a nyíratlan fürtű részegek hirdetnek néked új üdvözítőt. Imádkozik itt az egész világ. József Attila fordítása
