Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-30 / 52. szám
RIPORT PALÄGYI LAJOS a meg nem született gyermekekről H azánkban évente körülbelül negyedmillió újszülött lát napvilágot. Ugyanannyi idő alatt legalább 70 ezer magzatelhajtást engedélyeznek. A kérelmezők között szép számmal vannak tizenkilenc éven aluli lányok is. Pedig az orvostudomány mai fejlettsége, a legjobb szakember beavatkozása sem zárja ki a veszélyt, hogy a terhesség művi megszakítása után a nő örökre lemondhat az anyai örömökről. Ez a veszély különösen az első terhesség megszakítása esetén áll fenn. A művi beavatkozás — hangsúlyozom a legnagyobb szakértelemmel végzett művi beavatkozás is — olyan elváltozásokat válthat ki a nő szervezetében, mely egész életében károsan befolyásolhatja egészségét. Nálunk a magzatelhajtást néhány évvel ezelőtt törvényes rendelettel engedélyeztük. Vannak országok, ahol tilos a terhesség megszakítása. Tiltsuk be mi is? Kétségtelen, a tilalom idején, sőt ma is előfordul még, hogy sarlatánok, kuruzslók, javas- asszonyok szakértelem nélkül segítenek a „bajba jutott“ lányokon, asszonyokon. Nem egy ilyen eset halállal végződött. A törvényerejű tilalom tehát nem zárja ki a beavatkozások lehetőségét. Ne felejtsük, továbbá, hogy hazánkban közel 200 ezer gyermek eltartási költségeit bírósági úton kell behajtani. Sőt számtalan esetben még ez a módszer is kudarcba fullad a lelkiismeretlen apák — és sajna, legújabban már a lelkiismeretlen anyák — mesterkedései miatt. Az ilyen helyzetbe került gyermekek sorsát tekintve, időnként az a keserű gondolatom támad, inkább meg se születtek volna. Pedig kár minden csírájában elfojtott életért. Csakhogy az sem megoldás, ha valaki arra születik, hogy csecsemő korától mások hihájából szenvedjen. Ezek a szempontok játszottak' közre, amikor nálunk hivatalosan engedélyezték a művi megszakítást. Kérdés, menynyiben helyesek az erre vonatkozó előírások és mennyiben alkalmazzák őket valóban helyesen. Annyi bizonyos, hogy nehéz és háládatlan feladat döntőbí- rának lenni, s időnként bizony a bölcs Salamon is tanácstalan lenne az AB bizottság helyén.-OT ányával a barátnője útján ismerkedtem meg. Nem emlékszem, hogy került szóba e téma, a lány mindenesetre ki- pottyantotta, Tánya a közelmúltban esett át a műtéten. Utólag még ő kért arra, beszéljek vele, mert azóta búskomor lett. Pedig olyan szép és vígkedélyú volt azelőtt. Későbbi találkozásunk lányával valóban igazolta ismerősöm szavait. Még mindig az észbontóan szép és csinos Tánya ült előttem, de már nem a víg, a társaság fénypontja. Szeme sarkában szomorkás keserűség, sőt mintha egy kis megvetés és lemondás is búj- kált volna, amitől megborzongtam. Mindössze húsz éves. Egyetemista. — Tudja-e, hogy talán már sohasem lehet anya? — kérdeztem tőle. — Tudom, de maga mit tett volna a helyemben? Ha a szüleim tudomást szereztek volna róla, nem marad más választásom, mint hogy... Elcsuklott a hangja, nem fejezte be a mondatot, de én sejtettem, mi maradt volna hátra. Pillanatnyi zavarán úgy igyekeztem átsegíteni, hogy újabb kérdéssel fordultam hozzá. — Nem próbált beszélni a férfivel? Talán kisütöttek volna valamilyen megoldást. — Nem. Illetve... Ugye nem vet meg, de én valójában nem is tudtam biztosan, ki az apa. Meg aztán nagyon, de nagyon szégyelltem magam és nem a- kartam senkit sem hírbe vagy bajba keverni. — Mondja, annyira szépnek és vonzónak találta azt az életmódot, amit folytatott? — Az éretlen lányok alighanem kivétel nélkül arról álmodoznak, hogy majd fejest uqra- nak a kalandokba, mert felületes elképzeléseik szerint ez az élet. Erre a belátásra jutunk az idősebbek képmutatása miatt. Meg aztán úgy éreztem, ezzel megszabadulok a nyomasztó magánytól, mert otthon jóformán zárdaszúznek neveltek. Mire észrevettem, hogy az intim kapcsolatok elmélyülésével fokozatosan összedől minden illúzió és a várt csoda sem következik be, helyette sorozatos ellentmondásokba és csalódásokba botlik az ember, lassan unalmassá válik az, amit előzőleg oly izgalmasnak véltem — már késő volt. Látszott rajta, hogy nehezére esik az önvallomás. Lelke mélyén már ezerszer megbánta könnyelműségét, lelke mélyén még mindig a romlatlan Tánya beszélt belőle. Ha újra kezdhetné az életét, másképp cselekedne Megítélésem szerint van benne annyi lelkierő. Csakhogy az élet könyörtelen és nem ismételhető. A művi beavatkozás helyénvaló volt, mert talán egy életet mentett meg egy még be nem teljesedett élet rovására. Valamit azonban nem szűntetett meg, amit ez a lány örökké a lelkében hordoz majd: a nyomasztó tapasztalatot és egy kis meghasonlást önmagával, a világgal. Mily kár, hogy a könnyelmű lépés lelki következményeit művi úton nem lehet eltávolítani... (Folytatása következik) ingló a nevem. Hároméves sőt ét pej mén vagyok, a Fővárosi Lósport Vállalat egyik ügetője. Apám a derék Bocac- ció, s anyám Dió volt. Ez a pedigrém. De hogy megvilágítsam a „másik“ oldalamat is, vagyis általában a „ló másik oldalát", — meg kell emlékeznem Fortunáról is. Kevés olyan ember tapossa sártekénket, aki nem sóvárog a szerencse után, akit egyszer-másszor ne hozna lázba a „nagy lehetőség", a lóversenyen is kecsegtető „bőség szaruja". S természetesen én vagyok az iigetón a nagy siker hordozója, társaimmal együtt. Futkosunk, szélesebben rohangászunk a pálya elipszisén, januártól decemberig, egymással versenyre kelve, a sportemberek tapsai, bíztatásai, illetve sértő megjegyzései kíséretében. Pályafutások kapcsán alaposan kiismertem már az embereket. Vannak soraikban igazi jóbarátaim, akik elismeréssel adóznak igyekezetemnek, de akadnak a pálya kerítése mögött haszonleső, kérlelhetetlen szerencselovagok is. Ha egy-egy futamban véletlenül kudarcot vallók, kifütyülnek, szidnak, gyaláznak — azt ordítozzák: virslibe velem. A minap például egy nagy tétekben fogadó lócsíszár azt vágta lópofámba, hogy közönséges kecske vagyok, mert állítólag lóvá- tettem őt. Pedig ő kecskébb a kecskénél, s csaknem olyan komisz mint a hajtóm, aki nem átallja ostort fogni rám- Persze a hajtóm is gyakran megkapja magáét az elégedetlenektől. Gazembernek, ostoba tókfilkónak, kecskepásztornak titulálják őt, s egyesek szerint arra se méltó, hogy a gyeplőt a kezébe fogja. Sokszor igazuk van, mert az az érzésem, hogy biztosan legalább három lóhosszal győznék, ha az irányítóm nem tartaA ló másik na vissza, ha nem fogná olyan szorosan a gyeplőt. Meg kell még jegyeznem, hogy a lóversenyekről vagy jót, vagy semmit.. Tiszta, becsületes sport ez, különösen addig, amíg a siker, vagy a balsiker rajtunk versenylovakon múlik. De egyetértenek azzal a valamikori török basával is, aki egy lóversenyen állítólag kijelentette: „Szép, szép, csak a legutolsót mindig le kéne lőni." Mármint a hajtót.-0Eddig a ló monológja.-0De ló sok van. Szépek, ügyesek, lusták, kancák és mének. így látatlanban mégis legérdekesebbek talán a neveik. Például: Kékszakáll, Rokon, Margarin, Ödön bácsi, Sarlatán, Pillangó, Seneca, Iszákos, Ond, Legális, Operatőr. Nem is érdekesek — inkább mulatságosak. D e vannak ennél érdekesebbek, mulatságosabbak — a fogadók. Egy-egy versenyen tizenöt, húszezer is van belőlük. Nem az isten, a pénztár a megmondhatója, hogy a kezdéskor, az előfutam e- lőtt összesen mennyi lehet a pénzük, Mert aki lóversenyre megy. s nem nyer, az otthagyja a pénzét. Sőt, ha nyer s az összeg nem haladja a pár- százat, ezret, akkor rendszerint azt is otthagyja az ember. Egyszerű. Egyszer kell kimenni csupán, s mároldala is beteges szenvedéllyé fajul a ló- sportolás. Nem lehet másodszor,harmadszor, századszor nem kimenni. De ne feketítsük be annyira a dolgokat. Az ügető és a galopp-pálya messze van Monte Cáriétól. Vagyonokat itt mégsem lehet elveszíteni. Igaz, nyerni se. De sokan vannak bizony az olyanok, akik egyszerre akár egy autóra valót is nyertek már. Többen az olyanok, akik rendszeresen nyernek kisebb összegeket, valamivel többet annál, amennyit átlag befektetnek. Persze mondanom sem kell, hogy ennél is többen, akik veszítenek. Ezek azok, akik hétről-hétre, versenyről-versenyre fogadkoZnük: többé nem jövök. S a következő versenyen persze ott vannak. Diákok, nyugdíjasok. Férfiak, nők. Nyerők és vesztesek. Szidalmazok és dicsőítők. Kezükben a Pesti Turf legújabb száma legyeznek, vitatkoznak, szelvényeket csapkodnak a földhöz, sorba állnak a pénztáraknál, bemondják a számokat, kiállnak a kerítéshez, aztán ordítanak, s ha két ló elsőbbsége kétes, akkor ők természetesen saját szelvényeik szerint okosabbak a célfotónál. Aztán elcsitulnak, jön egy újabb futam s megismétlődik minden. Leírni nagyon nehéz. Ott kell lenni. Ismerni kell azt a hangulatot, ismerni kell minden speciális pályabeli szakkifejezést, átkot, szitkot s persze ismerni kell a lovakat, hajtókát. Mást nem. Mert aki ezen a kapun belép, az a rajta kívül jelenlévő húszezret nagyon jól ismeri. Személyesen. A dolog nagyon egyszerű. Azok mind ugyanolyanok mind ő. Itt tüzet hiába kérsz. Pofont esetleg kaphatsz a helyébe. Itt ha elfogyott a pénzed, hiába akarod olcsón eladni kabátodat, nemcsak azért nem veszik meg, mert inkább a lovakra szentelik a pénzt, hanem azért is, amiért nem adnak tüzet, nem mondják meg, mennyi az idő. — Mert babonásak. A szenvedély igazi oka sokféle lehet. Sokat lehetne felsorolni. A leglényegesebb viszont mindig a nyereségvágy. A diák is nyerni akar, talán utolsó ötvenesét áldozza fel, szeretné legalább megháromszorozni, megnégyszerezni, hiszen este moziba, előtte cukrászdába hívta a lányt. De csak villamosra marad pénze. A nyolcvanéves öregasszonyok... Felesleges fejtegetni, miért akarnak nyerni. Természetes, hogy nyerni akarnak. Rendszerint tizenegy futam van az ügetón. A vége felé már a szétszórt szelvények tízezreit hordja a szél. De mi történik akkor, ha óvást intéznek? Egy alkalommal szerencsénk volt látni. Megtörtént az óvás. bemondták az új számokat s akkor ezrek hasaltak a földre, s a már hulladéknak számító, a futamok végéig óriási pénzértéket képviselő szelvények között keresni kezdtek egy olyant, amelyik megfelelne, amelyik pénzt hozna. Láttam egyszer, amint egy öreg. 1 töpörödött emberke nyert. Elrohant, bezárkózott a vécébe, s onnét társalgón a csodálókkal. „Harminc éve idejárok, végre sikerült" — mondogatta Egy másik idős férfi, aki rendszerint üzlettársként játszott vele, csak éppen akkor nem. ez még így kiabált vissza neki a deszkaajtó mögé. „Pesterzsébeti viszonylatban Háládnál nagyobb stricit el sem tudok képzelni.“ (kovács + keszelí) tmrica Ivással a boldog házaséletért Ne tekintsenek e pár sor• ra úgy. hogy az alkohol fo* gyasztást propagálom. Nent kell annak cégér. Nem türtőztethettem azonban magam. hogy közzé ne tegyem bizonyos William H. Masters dr., a washingtoni egyetem sexuológusándk észrevételeit, Masters úr azt állítja, hogy az alkohol fogyasztása fokozza a nemi vágyat, bizonyos tekintetben a potenciát is. Megfigyeléseiből kiindulva megállapítja, hogy a férfi az alkohol hatása a- latt olyan erősnek és magabiztosnak érzi magát, mint az autó kormánykerékénél. Óva int azonban, hogy túlzásba vigyük a dolgot. Egyik és másik esetben is, súlyos balesetet idézhet elő. Míg a hajtási jogosítvány még csak pótolható, a másik baleset annál kevésbé hozható helyre. Nos, kedves hölgytársaim, az ünnepekre való tekintettel is kérem, próbálják ki Masters úr újítását. Ne pö- röljenek kedves élettársukkal, ha néha-néha a kelleténél jobban felönt a garatra. Én mindenesetre előre is mosom a kezeimet. Emancipálódunk, emancipálódunk... Az emancipáció általában a nőkkel összefüggésben merül fel, holott az az érzésem, hogy a modern társadalomban hova-tovább a férfiak emancipációja kerül előtérbe. A mai férfi kis híján rabszolgája a gyengébb nemnek. Nem csoda hát, hogy a teremtés koronája minduntalan keresi a kiutat ebből a kellemetlen helyzetből. Azért amivel Hamburgban kísérleteznek, mégiscsak túlzás. A hírhedt kikötővárosban — a gyengébb nem örömére — rövidesen megnyílik a férfiakat alkalmazó nyilvános ház. Hálistennek. itthon még nem tartunk itt az emancipációval. Bár tudom, hogy férfitársaim közül sokan szívesen vállalnának munkát hasonló intézményben. Mit tudnak ők? Sportberkekben közismert, hogy a pozsonyi Inter fiatal labdarúgói nem nyújtják azt a teljesítményt, amit a szurkolók — képességeikből ítélve — joggal elvárnának tőlük. Az sem titok, miért nem megy nekik úgy a játék. ahogy kéne; néhány játékos túlságosan gyakran és kitartóan nézeget a pohár fenekére. Ez viszont nem válik egy labdarúgó előnyére. Legutóbb is jó fényes nappal néhányuk nagyvonalúan szórakozott a Krym kávéházban. Nem hiányzott az énekszó sem De milyen ének volt az, istenem. Az egyik vendég — nyilván lelkes szurkoló — találóan meg is jegyezte a csapat rapszodikus teljesítményére célozva: — Ezek még énekelni sem tudnak...
