Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-16 / 50-51. szám
A JUGOSZLÁVIÁI MAGYARSÁG MÚLTJA ÉS JELENE A hhoz, hogy megértsük a Rankovic-korszak lényegét (e tógáimon főleg a nemzetiségi politika nem szocialista és nem demokratikus lényegét értem), tudnunk kell, hogy a történelem nem 1969-ben, 1965-ben, nem 1936-ban vagy 1948-ban, de nem is 1941-ben kezdődik. A JKP már a kezdet kezdetén megdöbbentő tisztánlátással fogalmazta meg nemzetiségi politikáját. (Ennek szimbólumaként még ma is őrzöm az apám pártkönyvecskéjét, amelyet 1920-ben, amikor a JKP tagja lett, magyar, német és szerbhorvát nyelven nyomtattak) A JKP korábbi története bizonyítja, hogy a párt elméletileg is, gyakorlatilag is helyesen viszonyult a nemzetiségi kérdéshez, felfogta, hogy nem csupán „nyelvében él a nemzet“, a nemzetiség, hanem anyanyelvén kifejtett társadalmi, politikai és gazdasági tevékenységében; hogy egy nemzet vagy nemzetiség él-e, vagy nem él nyelvében, akárcsak a nemzetiségek autonómiája és sajátossága is attól függ, milyenek a képességei a különféle társadalmi tevékenységek anyanyelvén való fejlesztéséhez. Ilyen értelemben egy nemzet(iség) meg is szűnhet nemzet(iség)-nek lenni, ha az egyes társadalmi tevékenységeket többé már nem fejlesztheti anyanyelvén. A JKP egész története azt bizonyítja, hogy a párt nemcsak megmutatta a nemzetiségek, köztük a jugoszláviai magyar nemzetiség jövőjét, hanem biztosította is, hogy a jugoszláv és a jugoszláviai magyar mint autonóm jövőjű nemzetiség között sohasem lát ellentétet. * IV. Ám az elbürokratizálódás folyamatában, mely mint is.JlCT OléS','v9' ’ RáíiktiVWCKTJP3Z3W5aW Ijótt tetőfokáráT^a komoly eltorzulások sorsdöntő próbára tették a nemzetiségi politika elveit. Egészen 1965-ig, a JKSZ KB IV. plénumáig, illetve a vajdasági alkotmánytörvény meghozataláig szó sem lehetett a jugoszláviai magyar nemzetiség autonóm társadalmi fejlődéséről. Vajdaság Autonom Tartomány számos vonatkozásban kulisszája volt a bürokratikus, nacionalista, elnemzetlenitő, asz- szimiláló, elszlávosító törekvéseknek is; különösen a földalatti politikai életben, kivált a nacionalista erők számára, amelyek csak szóban értették egyet a Kommunista Szövetségünk nemzetiségi politikájának programjával. A magyar (és a többi vajdasági) nemzetiségnek az ilyen tartománybeli állapotok kevés autonómiát nyújtottak, többet jelentettek a köztársasági és szövetségi inlé-' '<:ések. —0— Rankovic-korszak lényege nem vonatkozik eddigi fejlődésünk minden jelenségére. Amikor róla beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy egyazon időszak képviseli szocialista társadalmunk hőskorát is. Ebben az időben raktuk le az önigazgatás, a szocialista demokrácia elméleti és politikai alapjait. Ellenben az, hogy kezdetben az önigazgatás és a szocialista demokrácia politikai-szervezési formái is nagyon bürokratikusak voltak, mindenképpen hőskorszakunknak a rankovici szellemmel áthatott deformációival magyarázható. A rankovici eszmei irányzat abból a hibás tételből indult ki, hogy sok nemzettel és nemzetiséggel nehéz a szocializmust építeni. Ezért minden törekvése arra irányult, hogy „túlhaladja“ az ilyen jellegű „nehézségeket". Mesterségesen, politikai módszerekkel sürgette a nemzetiségi érzés mellőzését. A nemzeti és nemzetiségi sajátosságokat erősen tompító módszereknek és törekvéseknek az volt a céljuk, hogy valamilyen „nem- zettelen“ jugoszláv népközösséget hozzanak létre. Ez azonban „contradictio in adjecto“ egy olyan társadalomban, amelyben alapvető tény, hogy sok délszláv nemzet és nem délszláv nemzetiség él. Mindemellett a dolgok csupán külsőleg festettek így. Valójában a pie- menti-porosz jellegű nagyszerb elképzeléseknek és törekvéseknek nagyon is megvolt a helyük a földalatti politikai életben. A történelem azonban tovább tart, mint ameddig az ilyenfajta törekvések életben maradnak. Tagadhatatlan, a népi forradalmat követő húsz év alatt a magyarság rengeteget fejlődött. A Rankovic-korszak gyakorlata sohasem vonta kétségbe, hogy a magyarság — magyarság. De tudatosan rejtett rendőri módszerekkel úgy ügyködött, hogy a távoli jövőben a magyarság mégis eldélszlávosodjon (helyesebben elszerbesedjen — hisz e korszaknak a lényege éppen a nagyszerb nacionalizmus.) Bár ez a korszak elmúlt, okai megszűntek, következményei és utóhatásai még mindig nagyon is érezhetők. Ennek következtében az ok és okozat összefüggése megváltozott. A valamikori okozat aktív okká nőtte ki magát; nincs többé szükség arra hogy a jugoszláviai magyarokat valaki elszlávosítsa A magyarság ma egyre inkább saját maga nemzetleníti el magát — önkéntes alapon Hogy megértsük ezt a jelenséget, szemügyre kell vennünk a Rankovic-korszak lényegét. Ez az irányzat ugyanis burkoltan, rejletten erőszakos módszereivel kiváltotta és egyre fokozta a magyarság kisebbségi érzését. Elősegítette a kisebbségi érzésben, a közoktatásban — általában az értelmiségiek, de mindinkább a munkásság körében is. Nemzetiségi ideállá emeltük ezt az érzést a magyarság soraiban. Nemzetiségünkben megszaporodtak a haszonlesők és karrieristák, a nemzetiségi hovatartozással kereskedő kufárok — az olyanok, akik azt hitték, hogy jugoszlávnak lenni szerb- horvátot jelent (ezért azzá kell válni minél hamarább), nem pedig igazi szocialista hazafit, demokratát, elvhű kommunistát, következetes proletár internacionalistát — vagyis mindazt, aminek a „jugoszláv“ ma „szinonimája“ szerte a nagyvilágban. | ................................................................... ■ ■ galmát és érvényesítsük elveit, különösen a | fi káderpolitikában; hogy a jugoszláviai magyarság megvesse soraiban ezeket a jelenségeket, és megértse; Jugoszlávnak lenni ma nem azt jelenti, hogy délszlávvá válni, hanem azt, hogy magyarként kell harcolni az igazi, a közvetlen, szocialista önigazgatásért és a tiszta egyenrangú proletár internacionalizmusért. Természetes az a feltételezés, hogy a Rankovic-korszak manipulativ módszereinek legszorgalmasabb alkalmazói éppen a kisebbségi érzésben szenvedő és’á"ki- Jjfibbgégi komplexustól menekülő. .piagyar politikusok voltak; ők voltak azok is, akik nagyban hozzájárulták a kisebbségi érzésnek a jugoszláviai magyar tömegekben való eluralkodásához. A magyarság képviselőinek egy része „a jugoszláviai magyarnak lenni“-t úgy fogta fel, mint foglalkozást. Hátat fordított a nemzetiségnek, amely nemzetközi szerepet vállalt magára. Csupán a költők és írók tartottak ki ebben a korszakban is következetesen nemzetiségük mellett, bár ők is „halkabban“ beszéltek, illetve beszélhettek Ezek a „képviselők“, akik szégyellték, hogy magyarok, s ezért kisebbségi érzésüktől kínozva gyakran megvetették saját eredetüket és származásukat is, a JKSZ KB IV. plénuma után nem kezdhették el a nemzetiségi politika demokratizálását. Ezen azt értem, hogy még konstruktív javaslattal sem mertek előállni, amikor az új körülmények ezt követelték tőlük. Nem olyan javaslattal persze, amely a többi nemzeti vagy nemzetiséget „zsarolja“, amely kedvezményeket akart volna „kipréselni" a magyarság számára. Hiszen ilyesmiről szó sem lehet ott, ahol sok nemzet és nemzetiség él együtt és közösen dönt közös teendőiről. Nem ilyen követelésről, hanem egyszerű konstruktív javaslatról lett volna szó, arról, hogy arányosan fejlődjön hazánk minden népe. Egyes felelős nemzetiségi vezetők ilyen építő jellegű magatartását azonban nem tapasztaltuk. Ellenkezőleg, a szerbség demokratikus képviselői álltak ki legkövetkezetesebben a jugoszláviai magyar nemzetiség társadalmi helyzetének a demokratizálása mellett. Ők voltak kezdeményezői az egyetlen helyes következtetésnek: hogy a jugoszláviai magyarság maradjon meg jugoszláviai magyarságnak. A Rankovié-korszak a magyar nemzetiségnek sem adta meg az autonóm társadalmi és kulturális felemelkedés szocialista és demokratikus feltételeit. Túl nagy bizalmatlansággal viseltetett a magyarság iránt. Legnagyobb becsülete annak volt, legnagyobb hitelt annak a szava kapott, legnagyobb bizalmat az élvezett, aki igaz szocialista (bár néha igen bürokratikus) magatartása, eszmeisége mellett hajlandó volt lemondani magyar „sajátosságairól“. A politikai életben egyre inkább olyan egyének jelentkeztek és „képviselték“ a magyarságot, akik szívesebben használták a szerbhorvát nyelvet, mint a magyart, még magyar baráti társaságban is; akik „még“ magyaroknak vallották ugyan magukat, de „már“ nem tudtak vagy nem szerettek magyarul beszélni; akik szerb anyanyelvűnek és magyar nemzetiségűnek tartották magukat, vagy ellenkezőleg, szerb nemzetiségűnek, s talán magyar anyanyelvűnek. Olyan egyének tűntek fel, akik ügyeltek arra, hogy feleségük szerb nemzetiségű legyen, vagy ha az mégis magyar nemzetiségű volt, inkább szerbül beszélgettek még vele is, mint magyarul. A gyereknek meg szerb iskolába kellett járnia, hogy az apa politikailag „affir- málódhasson“. Ezek az emberek úgy akartak jugoszlá- vokká lenni, hogy szerbekké vagy horvátokká igyekeztek válni, s közben elfelejtették, hogy jugoszlávnak lenni annyit jelent, mint proletár internacionalistának, hiszen egész népközségünk fogalmában szükségszerűen benne foglaltatik a proletár internacionalizmus gondolata. I nemzetiségi kérdésben sajnos igen gyakran az ilyen magatartás volt. a proletár internacionaj (izmus egyetlen „fokmérője“ Voltak persze még más jelenségek is, amelyek arra utaltak, hogy a bizalom korántsem „teljes". Egy időben intenzíven olyan magyar nemzetiségű politikusokat kerestek, akik — hogy úgy mondjam — „maradíki“, azaz szerémségi, vagyis elszigetelt környezetből valók, illetve olyan vidékről, ahol a magyarság nemzetiségi tudata és kultúrája gyenge. Ebben az Időszakban nem voíi elég egyszerűen magyar — jugoszláviai magyar — proletár internacionalistának és szocialista hazafinak lenni, hogy a magyar nem jugoszláviai magyar kíván maradni, hanem szerbbé vagy horváttá akar válni. A Rankovié-korszak különféle manipulativ módszerrel arra irányultak, hogy gyengítsék a magyar és a többi nemzetiség nyelvhasználati igényét, nyelvi tisztaságát és nemzetiségi tudatát. Mondatainkban egy szó szerb volt, egy szó magyar. Egyesek ezt tartották helyesnek, a jugoszláviai magyarság „új“ nyelvének. A legnagyobb nehézség természetesen az volt, hogy az anyanyelvet lehetett ugyan tanulni, de társadalmi irányokban sehol sem lehetett használni, s így az anyanyelv házi használatúvá vált.-OA mai Jugoszlávia végre kezd „svájci" megoldást keresni a nemzetiségi ügyekben, csakhogy már ezt is túlnőtte. Társadalmi eszményképünk egy olyan szocialista változatú „svájci megoldás“ lehetne, amely megállítja a nemzetiségekkel szemben tapasztalt összes negatív folyamatokat. A közvetlen szocialista önigazgatás és demokratikus fejlődése teret adott a nemzetiségek autonóm fejlődéséhez. A nemzetiségek autonóm társadalmi tényezővé váltak. Az önigazgatás és a közvetlen szocialista demokrácia pontot tett a Rankovic-korszak végére, ez viszont az elnemzetlenítés burkolt politikai és manipulativ módszereit is megfosztotta társadalmi alapjuktól. Az ilyen irányú újabb törekvések hazai viszonylatban megteremtették a nemzetiségi kérdés korszerű, szocialista, humanista megoldásának előfeltételeit. ——-----Új if júság 21 nemzetiségi kérdés végleges rendezése azonban a szocializmusban csakis nemzetközi viszonylatokban képzelhető el, s megköveteli az országhatárok részleges, vagy teljes eltüntetését. Ennek alapfeltétele viszont az azonos szintű gazdasági fejlettsége és a kölcsönös gazdasági egymásra utaltság. A nemzeti valuták kölcsönös konvertibilitása első lépése lehet a nemzetiségi kérdés nemzetközi megoldásának. Ez ugyanis lehetőséget teremtene a munkavállalásra, a munkahely egyéni megválasztására, függetlenül a mostani országhatároktól. Az ilyen fokú gazdasági fejlettség és egymásra utaltság kiemelné az egyént, anélkül, hogy hátrányos helyzetbe kerülne, továbbá lehetőséget teremtene a nyugdíjjogosultság és más munkajogi kedvezmények nemzetközi szavatolásához és kölcsönös elismeréséhez. Ügyszftitétr elősegítené,"hogy az egyén szabadon' válassza és változtassa iskoláztatásának és művelődésének helyét, ismeretszerzésének körülményeit és környezetét. (Például oly módon, hogy Újvidéken fejezi be az elemi iskolát, Szegeden folytatja a szakiskolát, Budapesten kezdi, Belgrádban folytatja és Prágában fejezi be az egyetemet, azután Berlinben és Varsóban szakosítja magát.) A munkahely és a lakhely változtatása nem hozza hátrányos helyzetbe az egyént, ellenkezőleg, nemzetközi polgárrá teszi. Ilyen feltételek között senki sem járna rosszabbul, mintha összes iskolát Újvidéken kezdené és fejezné be, mintha egy országban egyetlen munkahelyen és tartózkodási helyen élné le egész életét. Csak a tartózkodási helynek az emberi és munkajogok, valamint a belőlük származó javak nemzetközi és társadalmilag kölcsönös elismerése alapján való szabad megválasztása segítheti elő a nemzetiségi kérdés végleges, teljesen demokratikus és emberséges — szocialista megoldását. Mindez feltételezi, hogy az egyén teljesen szabadon, életpályájának és előző neveltetésének alapján egyik vagy másik etno-kulturális központ alakítsa ki érdeklődését. így az ember az egyetemes kultúrát a maga által választott egyéni és társadalmi lehetőségek révén fejleszti ezen vagy azon a nyelven, mert ide vagy oda költözhet akarata szerint, anélkül, hogy ettől sorsának biztonsága függne. Az egyetemes magyarságot csakis az egyesítheti ismét, ami minden népet közelebb hoz egymáshoz: egy önigazgatott, demokratikus, humánus szocialista, majd kommunista népközösség. Ennek a megteremtése nem egyeztethető össze és nem valósítható meg semmilyen egyoldalú önző nacionalizmussal, Irredentizmussal, határkiigazítással stb. sem pedig felső parancsra, idegen csizma „bíztatásával", leigázással, vagyis olyan észjárással, amelyet voltaképpen a nagyobb nép nacionalizmusa hat át A proletár internacionalizmus nem lehet piemonti vagy német-porosz elképzelésű. Másfélöl viszont egy demokratikus humánus, önigazgatott szocialista népközösségben a magyarság etnikai és kulturális egyesülése céltudatos program és valóság lehet, mint ahogy program és valóság lehet, minden nép kulturális és etnikai egyesülése, hiszen az nem irányul más népek ellen, hanem az egyetemes kultúrát gyarapíthatja. Ezen belül a magyarság — kulturális egyesülése, minden nemzeti és állami korlátozás eltűnte után, vagyis egy nemzetköziesedö, együttes kulturális életében is — továbbra is magán viseli etnikai sajátosságát. MIRNICS KÁROLY A POLITIKAI TUDOMÁNYOK MAGISZTERE Karácsonyi számunkban egy-egy oldalnyi helyet biztosítottunk testvérlapjainknak, amelyekkel évek óta meghitt baráti kapcsolatok kötnek össze. Így olvasóink megtalálják a budapesti Magyar Ifjúság sportoldalát, a bukaresti Ifjúmunkás szerkesztőinek cikkeit és végül az újvidéki Képes Ifjúság elméleti írását is. Mimics Károly tanulmánya a jugoszláviai viszonyokat elemzi és következtetései is oda vonatkoztatók. Azonban így is érdemes megismerkedni a jugoszláviai fejlődés irányával.
