Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-16 / 50-51. szám
Vili} (iroTftarjaí, «gyesülíelelcT , A romániai „Albert" Pontosan egy esztendővel ezelőtt az Ifjúmunkás újévi számába interjút készítettem Dembrószky Imrével, a bákói Dinamo és a román válogatott népszerű csatárával. Azért esett rá a választásom mert az óesztendőben lett válogatott, s bemutatkozása ragyogóan sikerült: a lengyelek elleni barátságos mérkőzést Albert-stílusban lőtt góljával nyertük meg. Érdekelt, mit kívánhat magának 1969-től egy labdarúgó, akinek 1968-ban minden álma teljesült? — Mit kívánhatnék mást — válaszolta Dembrószky — mint azt, hogy megőrizzem helyemet a válogatottban. Szeretnék januárban a Wembley-en egy gólt rúgni az angoloknak, a VB selejtezőkön pedig kiharcolni a mexikói repülőjegyet. Ugye, nem vagyok túl szerény? De hát nem tippet kérdeztél, hanem újévi kívánságot!.. Valóban, nem tippet kértem. De amit mondott, az még kívánságnak is túl hazárd volt, két hónappal a lisszaboni 0:5 után, amikor Mexikó a Holdnál is távolabbnak tűnt és Londonnal kapcsolatban meglehetősen „ködös“ előérzeteink voltak. Nos, Dembrószky nem rúgott gólt a Wembley-en, de az 1:1- es döntetlenhez technikás játékával ő is hozzájárult. A gólt, úgy látszik, november 16-ára, a görögök elleni mérkőzésre tartalékolta, amelyen a román labdarúgó válogatott Imre csapata legjobbja volt. Azt hiszem, ezek után a most leköszönő esztendőre sem fog panaszkodni. Egyébként 24 éves, a Mármarossziget melletti Hosszúmezön született, a siker bagáncsként tapad hozzá (ahány csapatban játszott, mindet felsőosztályba segítette), tízszer volt román utánpótlás- és kilenczer A-válogatott. Labdarúgó ideálja Albert Flórián, s azon kevesek közé tartozik, aki nem csak hasonlítani akar, de hasonlít is eszményképéhez. Arcban, a- lakban és a pályán is. Olyannyira, hogy játékostársai, ismerősei, s az újságítók csak Albertnek hívják. Hogy nem alaptalanul, arról majd a mexikói XV-közvetítések alkalmával az egész világ meggyőződhet. Addig, gondolom, jó lesz ez a fényképe is... Bodor Gy. Tamás Bakcsy Zsigmond felvétele Beszélgetés a szőke csillaggal ízéles Anikó gyermeknek és felnőttnek kedves, jó ismerőse szerte az országban. É annak is oka van, hogy nemrégiben újra felfigyelt rá az ország, s annak magyar lakossága. Nem mintha Széles Anna akár egv napra is lekerült volna a „napirendről" — ezúttal azonban új szerepkörben mutatkozott be, s parányi szerepe elvi jelentőségűvé nőtt. November 23-án ő nyitotta meg az első romániai magyar nyelvű televíziós adást. A román televízió képernyőjén egyelőre vasárnap egy órás, csütörtökön pedig fél órás műsort sugároznak magyar nyelven, de távlatilag szó van az adás bővítéséről. A roppant népszerű, külföldön is sztárnak számító fiatal színészei a tévé kedvéért természetesen nem lesz hűtlen sem a színpadhoz, sem a filmhez. Amikor Kolozsvárott fölkerestem, meg sem várta kérdéseimet, hanem ő „lendült támadásba". — Mit kívánsz, mit akarsz pont te megtudni, úgy sem tudnék újsággal szolgálni. Te írtál először rólam, kellemetlen lenne, ha tán te írnál utoljára is... — Nem hiszem, hogy ez a veszély fennállna. A szlovákiai magyar fiatalok azonban nem biztos, hogy ismernek, nekik szeretnélek bemutatni. — Az más, így már részletesebben nyilatkozom. Annál is inkább, mert még főiskolás koromban egy romániai filmküldöttség tagjaként jártam Csehszlovákiában, s rengeteg kedves élmény, emlék fűz főként Pozsonyhoz. Sokan beszéltek magyarul, s bárkihez fordultam, készségesen útbaigazított. Magamról mit mondjak? ötödik éve vagyok tagja a kolozsvári Állami Magyar Színháznak, s arról én vajmi keveset tehetek, hogy a közönség mégsem elsősorban a színpadról ismer. Eddig tizenhárom filmszerepet játszottam el. A két legutóbbit csaknem egyidőben kezdték vetíteni. Itthon Elisabeta Bostan rendezésében egy Ispirescu- mese filmváltozatában, az Élet, ami nem ér véget című filmben tündért alakítottam, Magyarországon pedig a Pokolrévben személyesítettem meg Pille Máriát. Szeretném, ha mindkét új filmem eljutna Szlovákiába, hogy az ott élő magyar fiatalok a vászonról is megismerhessenek. Különben Elisabeta Bostan rendező Mar de Platóban és Moszkvában is díjat nyert az említett mesefilmjével. — Tizenhárom filmben játszottál, — nem félsz ettől a számtól? Eaváltáljp. jSz a ihabala-szá- ’mom. Neátf, oramba is 13-as szám van bevésve. — Melyiket tartod legnagyobb filmszerepednek? — Változatlanul a Liviu Rebrea- nu regénye nyomán, Liviu Ciulei rendezésében készült Akasztottak erdeje című film Ilona szerepét. Ezzel nyertem meg a II. mamaiai nemzetközi filmfesztivál női alakításának díját, ez segített ahhoz, hogy kijussak a cannesi és acca- pulcói fesztiválokra, megismerkedjek a legnagyobb filmcsillagokkal. Külföldön főképp az lepett és lep még mindig meg, hogy engem is sztárként kezelnek, pedig én egyszerű, kezdő színésznő vagyok csupán... (Udvariatlanul félbeszakítottam, attól tartva, hogy közismert szerénysége miatt nehogy valaki álszerénynek tartsa.) — És színpadi élményed? — Elég keveset játszottam. Legkedvesebb emlékem első kolozsvári fellépésemhez fűződik. Thorton Wilde: A mi kis városunk Emily figurája nagyon hozzám nőtt. Most pedig nagy izgalommal, tanulni vá- gyóan próbálom kis szerepemet Shakespeare Téli regéjében, amit vendégként Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas művész rendez — kiválóan. — Számodra talán már unalmas a kérdés, mégis felteszem: a színházra vagy a filmre esküszöl inkább? — Mindkettőre, de... külön-kü- lön. Persze, a film elsősorban a rendező, az operatőr művészete. Szóval... mégiscsak a színház az igazi. Színpadról érzed a közönséget, bensőséges kapcsolatod van vele, alakításod sosem kész, menet közben árnyalhatod, csiszolhatod. Színpadon még a próbák is izgalmasak. tanulságosak. — Tartogaszt-e számunkra valami meglepetést? — Igen. csak azt nem tudom, kellemes lesz-e vagy kellemetlen. Az Electrocord hanglemez vállalat meghívására négy könnyűzenei számmal lemezt készítettem, magyarul . éneklek olasz számokat, köztük a Copa cabana-t és az Azu- ro-t. Én hiszem azt, hogy Széles Annának, aki Fortuna istennő kegyeire becsülettel rászolgált, sikere lesz énekesként is. Lázár László A nagy játékos „... én megszüntettem volna a császárságot, de az egyszemélyes császári diktatúra helyett újfajta egyszemélyi diktatúra következett volna: az én diktatúrám... a jóság és igazság diktátora lettem volna... utolsó diktátor, mert az én diktatúrám megszüntette volna önmagát.“ Részlet Kocsis István fiatal romániai magyar író — különben az Ifjúmunkás szerkesztője — A NAGY JÁTÉKOS című drámájából, amelyben nem egy szempontból hányt fittyet a történelmi hűségnek, s talán ezért sikerült minden eddiginél valószínűbb Martinovics-portrét elénkállí- tania. A darab témája ellenére nem történelmi, hanem gondolati dráma. A NAGY JÁTÉKOS-t a szatmári £- szaki Színház magyar tagozata mutatta be nagy sikerrel az elmúlt hónapban Képünkön Zsoldos Árpád fiatal színész, Martinovics szerepében. (Foto; Imecs Márton). A KISZ KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK HETILAPJA A tenger helikoptere Hosszúlábú, vézna gyerek szállt le Orsován a vonatról és kereste az utat a kikötőhöz. Az utasok csóválták a fejüket, Temesváron az apa kiadós veréssel számolta el a szökést fiának — sem ö, sem más nem értette meg, hogy a fiú hajóskapitány akar lenni. Hajóskapitány, aki elindul a nagy folyókon, átszeli a tengereket és végtelen vizekre jut.-OMásodszor is elindult. Most pénzzel, iratokkal felszerelve s nem-áll meg a Fekete-tenger kapujáig, Konstancáig. A tengerésziskolában kimondják: gyenge fizikumú, sárgaságra hajlamos, nem való tengerészéletre. Lehajtott fejjel, nagy kerülővel ér le a kikötőbe: „géplakatos vagyok, de bármit vállalok, seprem a dokkot, ha kell, csak alkalmazzanak“. Aztán Galacon, dunai kikötőnél majd a hajógyárnál próbálkozik. De itt sem tudnak mit kezdeni vele, ők csak egy sápadt, sovány fiút látnak maguk előtt, akinek csuklói kibújtak a kopott kabátujjöől... Otthon sűrűn szitál a köd, s a fiú azzal a szomorú gondolattal kopog a temesvári hajózási vállalat kapuján: a Bega kicsi folyó, a Begáról nem jutnak messze az emberek...-OMotorkezelő matróz, zsivajgó asszonyok, zöldséges zsákok, hápogó rucák minden kedden és pénteken. Hajóskapitány, majd uszályparancsnok. A parancsnoki kabinban mozogni sem lehet a rengeteg szakkönyvtől. Egyelőre merész elgondolású hajócsavart szerkeszt... De nem mond le gyermekkori álmáról: gyorshajók kellenek. Galac. Most már a hajógyár kérte, hívta. Hajócsavarokon dolgozik, de paradicsomon és kenyéren él, gyűjti a pénzt kísérletekre, és készíti, alakítja a gyorshajtó tervét...-0Az egyetem. Tízesek, sok tízes, hogy meglegyen az ösztöndíj, mert; kell a pénz a szárnyas, a rotoros csónakokra, amely a hajót helyettesíti a kísérleteken... S még így is túl sokba kerül a kísérletezés. Vakációban kis csoport fog össze Temesváron: kezdő fiatalok, öreg nyugdíjasok, csónakok, hajók szerelmesei, akik hiszik, hinni tudnak abban, hogy az út végén ott vár a kéklő óceán, minden hajó sok álma. A Begán vasárnap délelőttönként légcsavarokon emelkedik a vízszínre és száguld tova egy furcsa, aerodinamiküs motorcsónak. Az emberek megállnak, összegyűlnek, nem mozdulnak. Nézik a „repülő csónakot".-OAz Országos Hajótervezö Intézet tudományos ülésszaka. Nagy témák, érdekes dolgozatok. Egyszercsak hosszú, sovány fiú lép az emelvényre. Kabátja lóg a vállán, gallérja be- gyurödik. S beszélni kezd a gyorshajókról, melyek kiemelkednek a vízből s a felszínen száguldanak. Csak így tudják legyőzni a víz ellenállását. — Király hajóját a tenger helikopterének nevezném — mondja Kahu Gelu mérnök, az intézet igazgatója, és nagyteherbírású gépkocsit küld Király Mátyás száguldó motorosáért Temesvárja. , . , Király késő ősszel, vattaruhában, bukósisakban indul kis motorosával a dunai kísérletre. A vastag fehér tajték vékonyodik a csónak nyomában, aztán átlátszó fátyollá változik, mert a motoros már a levegőben repül... KOVÁCS Erzsébet VASKAPUI MOZAIK Nem számoltam, hány riport jelent meg eddig a Vaskapuról 1964 szeptember nyolcadika, tehát az építkezés megkezdése óta, azt sem tudom, hány jelenik meg 1971-ig, tehát amíg elkészül a gát, de abban biztos vagyok, hogy az igazi RIPORTOT, amely, ha nem is fedi, de legalábbis megközelíti a teljes igazságot, csak az lesz képes majd megírni, aki nem néhány napot vagy akár néhány hetet töltött a munkatelepen, hanem még az első barakk megjelenése előtt ismerte ezt a vidéket.-oMost jártam először — és valószínűleg utoljára —, Ada-Kaleh-n, nem adatott hát meg nekem, hogy az egzótikus szigetet még teljes virágzásának idején láthassam, s bár köny- nyen el tudom képzelni, milyen lehetett, amikor még nem volt hullámsirra ítélve, én már örökre az elnéptelenedett, pusztuló sziget képét őrzöm majd emlékezetemben. A pusztulás mindig lehangoló, torkot szorító látvány, s az marad még akkor is, ha tudjuk, hogy az építéshez ez is hozzátartozik. Az ember ésszel gyakran felfog olyan dolgot is, ami ellen legbensőbb énje tiltakozik. Azt hiszem, valahogy így lehettek a szigetlakok, amikor elmagyarázták nekik, hogy a gát építése miatt el kell hagyniuk ősi lakóhelyüket, mert a sziget víz alá kerül. A gát két ország, tehát több millió ember életére lesz kihatással, s emellett valóban eltörpül a sziget hatszáz lakójának szülőföldjéhez való ragaszkodása. Egyébként a sziget műértékeinek megmentésére s a lakosság elhelyezésének legemberségesebb, legkörültekintőbb megoldására a lehetőségeken belül — minden intézkedés megtörtént. A XVIII. század végén épült várat egy Turnu-Severin alatti szigeten, Simianon újjáépítik. Ugyancsak Simianra, és Turnu-Severinre költöztették el a temetőt is. Ada-Ka- teh lakói előtt a rendelkezés szerint nincs zárt város, a lakosság többsége Konstancára és Turnu-Severinre költözött át. A hagyományokhoz való ragaszkodásukra jellemző, hogy sokan lebontották házaikat, s a téglákat is magukkal vitték, hogy azokból építsék fel új lakóhelyüket.-OA Turnu-Severintől Orsováig végighúzódó hatalmas munkatelepnek körülbelül a közepén emelkedik a tulajdonképpeni gát. A hangyabolyszerű nyüzsgés látszólagos kuszaságából lassanként körvonalazódni kezd a vizierőmü. A tetőn — ha csak pár percre is, de mindenki megáll, s kiszáll az autóból szétnézni, nem beszélve azokról, akik csak azért jöttek idáig.-OEgy délután öreg parasztbácsi telepedett mellém. Húsz kilométerről gyalogolt idáig, hogy elemózsiát hozzon a fiának, aki itt dolgozik. Miután akkurátusán kikérdezett, ki s mi volnék, csendesen, mintha csak magának mondaná, így szól- — Itt éltem le az életemel a Duna mellett, láttam szelíden, s láttam nekivadulva is. Kétszer vitte el a házamat. Én már csak azt mondom, csoda az, ami itt történik, nem egyéb. Az asszonyom, ha erre jár, még most is csak a keresztet veti..-0Esténként mintha csak a folyóig ballagtak volna le a villanyfák, hogy megnézzék magukat benne, ezernyi égő csillan, meg a vízen. Fényárban úszik a „vén Duna“, feltárja rejtett kincseit, melyet turbinák fésülnek ki nemsokára habjaiből. GÄLFALVI György Az oldalt romániai magyar testvérlapunk, az Ifjúmunkás szerkesztői állították össze.
