Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-16 / 50-51. szám
18 új ifjúság u arácsony közeledtével mindig valami szorongáaféle top el. Valahogy mindig gyérek- " ™ korom karácsonyai jutnak eszembe. Azok a karácsonyok, amikor az üzletekben kristálycukorból se volt elég, nemhogy karácsonyi cukor lett volna... Fenyőfáról pedig esetleg csak a varjak tudtak, azok viszont nem mondták el senkinek, így aztán nem is árulta senki a faluban... Karácsony... mondom, Ízlelgetem a szót és közben apámat látom húsz évvel fiatalabban, amint egy reggel hóna alatt az élesre köszörült fejszével elindul a csikorgó havon, neki a határnak, a legelőknek, hogy karácsonyfának valót szerezzen Ebédre meg is jön és hoz egy havas borókát, amit az akkori szememmel eléggé csúfnak találtam, mert fenyőfát szerettem volna, olyat, amilyenről a mesékben olvastam Délután talpat eszkábáltunk a fánknak és beállítottuk a hátsó fütetlen szobánkba. — Este megcsináljuk a cukrot — mondta az akkor még ugyancsak húsz évvel fiatalabb anyám és ennek annyira megörültem, hogy már a fával is megbékültem. Vacsora után hozzá is láttunk. Kevertem, kavartam amit kellett, erősen izgulva, hiszen nem kevesebbről volt sző, mint arról, hogy sikerül-e a „cukrászkodásunk“ és lesz-e a fán „szaloncukor“ avagy sem. Sikerült! Éjfél után kettőig csomagolgattuk az anyánk által szerzett selyem- és ézüstpapírba a cukrot. És amikor karácsony előestéjén feldíszítettük vele kis borókafánkat, majdnem sírtunk az örömtől.-0— Fiam, — mondta nekem egyszer egy öregember —, a karácsonynak akkor lenne igazán értelme, ha az emberek nemcsak azon a két napon szeretnék egymást. Ha nemcsak arra a két napra írnák szivükbe nagy betűkkel az ÜNNEP, a BÉKE és a SZERETET szavait. — Igen, János bácsi — mondtam én és néztem a szomorú, öreg arcot. Az istállóban ültünk a „dikó“ szélén, bent a fényes szobákban pedig talán éppen kezdték a karácsonyfát díszíteni... Senki se jött ki, hogy szóljon...-0Karácsony közeledtével mindig valami szorongásféle fog el. Mindig arra a borókás karácsonyra gondolok. Hány gazdagabbat megéltem azóta’!... és mégis... Látom apámat fejszé- sen, anyámat ragyogó arccal a tűzhely előtt... Ez volt a legszebb karácsony esillagtündérek nevettek, fénybe gyűlt minden köröttünk, a fák táncra kerekedtek. Ez volt a legszebb karácsony. Valóban ez volt a legszebb, mert a fény, a tisztának és a szépnek az őszintének a fénye még bennünk lobogott. TÖTH ELEMÉR IM V ilván olvasóink között is akadnak jó páran, akiket beosztásuk karácsony este is mun- B kahelyükhöz köt. Pontosan tíz évvel ezelőtt az ostravai Element Gottwald Üj Kohó hengerdéjében én is a munka frontján álltam, — hogy egy patetikus hangnemet vigyek a visszaemlékezésbe —, mert nem valami épületes érzés zsíros, vagy akármilyen munkaruhában virítani akkor, amikor szeretteink éppen az ünnepi vacsorához ülnek és valahol a Bodrog mentén felhangzik a „Csendes éj...“ Még az sem vigasztal, ha tudjuk, ennek így kell lenni, embertársaink, a társadalom érdeke kívánja, hogy valaki ilyenkor is dolgozzék. Savanyú képpel szállingóztunk a délutáni váltáshoz. Csupa fiatal, mert idősebb munkatársainkkal abban állapodtunk meg, hogy nekünk még nincs családunk, nem olyan baj, ha távol maradunk. A mester rövid szemlét tartott, s nyomban megállapította, a szokottnál is többet időztünk Havráneknál, ami annyit jelentett, hogy egy-két féldecivel több csúszott le a gégénkén. Ez viszont nem éppen bíztató előjel olyan veszélyes munkahelyen, mint a hengerde. Szegény mester. Megfigyeltem, hogy bádog bungalójában szünet nélkül fohászkodott S nyilván nem az újszülött kisded Jézus egészségéért, hanem azért, hogy valamelyikünknek baja ne essék És nem esett, amit nem írok fenntartás nélkül a mester fohászának a javára. Nem esett, mert dolgoztunk mi becsületesen, ha egy kissé talán kedvte- lenül is Csodák csodájára még a legocsmányabb kétértelmű vicc sem tudta jó kedvre deríteni a társaságot. Sőt még az sem, hogy a lányok a futószalagnál kevésbé ellenkeztek, ha valamelyik gép árnyékában megropogtattuk a csontjainkat. Az egyik Árva megyei alig tizenhét esztendős szőke fiú annyira elérzékenyült, hogy könnyes szemmel borult a vállamra. Talán azért, mert néhány hónappal idősebb voltam nála. Rutinos novella-sablon szerint most ez a mondat illenék ide; vajon hová szálltak akkor a szőke gyerekember gondolatai? Csakhogy én nagyon jól tudtam, hová szálltak, mert nekem is oda szálltak, csak éppen térben más áttételben. Árva helyett a Bodrogközbe. Mivel hogy egyszer mindennek vége szakad, a műszak is befejeződött, munkatársammal és gyerekkori pajtásommal szótlanul ballagtunk a szálláshelyünkre Ugyanolyan némán elfogyasztottunk néhány palack Ezerjót, majdnem tökrészegre ittuk magunkat. Aztán felálltunk és közösen elénekeltük a — Mennyből az angyalt. Egy kicsit talán azért is, hadd tudják meg, magyarok is dolgoznak itt az ország acélszívében. Életem első karácsonyát töltöttem akkor távol a szülői háztól. Azóta őszinte együttérzéssel sajnálok mindenkit, aki a béke és szeretet ünnepén nem lehet hozzátartozói körében. Még azokat is, akik az áramot szolgáltatják, hogy a fenyőfán felkattinthassam a szí• • ísztendővel ezelőtt, rozoga vaságyon kuporogva, jéghidegben, pontosan olyanban, mint Petőfi, amikor a pipájával fütött, foszladozó, barna papírra verset írtam karácsonyról. A rövid költemény néhány sora: Azt, hogy mindenki egyenlő, először a hóesés mondta ki: vézna fenyőt, nagy jegenyét, csöpp bokrot és deli fákat tudott egybesímítani. ...Karácsony meleg áramában megférnek békén... ...Segítsetek a hétköznapokba is átvezetni a karácsonyi meleget... Most kellemesen fűtött helyiségben, kényelmesen, senkitől sem háborgatva rovom karácsonyról szóló soraimat, és érzem, hogy annak a régi hangulatnak nyoma sincs már. Nem várom úgy az ünnepeket, még a hóesést sem, sőt, bizonyos szorongást érzek, éppen karácsonnyal, az ajándékozás szertartásainak betartásával kapcsolatban: tudok-e mindenkinek ajándékot venni? Mi minden történt az öt esztendő alatt? Nem a költészet, hanem a szociológia eszközével kutattam ki; azt, hogy mindenki egyen lő, kimondták többen is, de hol jár még a világ, milyen messzire az eszme átültetésétől a gyakorlatba? Elkeserítő a helyzet planétánkon, s kevés remény van arra, hogy a népek békén megférjenek egymás mellett mint karácsony áramában a fortyanós apók, csitrik és zsémbes nénikék. A hétköznapokba is átvezetni a karácsonyi meleget? Szép ötlet, nemes szándék, de illúzió csupán. Azalatt az öt esztendő alatt láttam már terhes asszonyt ok nélkül bántalmazni, láttam fölöslegesen kiontott vért, és tudom, hogy erre több fegyver készül, egyre több szikra pattan a perlekedő országok. népek, társadalmak között Amikor a karácsony elemi gondokkal-bajokkal tetézett, amikor nehéz beszerezni az ünnepi asztal nyersanyag-készletét, kevés ok van az örömre. Pedig karácsony a mindent- újrakezdés ünnepe is, az újra- nekibuzdulásé, az energlagyüj- tésé, a tervszövésé Mert akármilyen hangulattal kezdtük is az ünnepet, a percek és órák mégis megtöltenek hittel és reménnyel. Az ember képes kikapcsolni tudatából a való világ tömérdek keserítő negatívumát, és a hópihék csodás zenéjét hallgatva hinni kezd újból: embertársaiban, jövőjében, igazában — az egész világban. Karácsony ezért szép, és ezérr egyedülálló. Ezért nem hasonlítható semmi máshoz. És ezért várjuk - borús hangulatban is, - mindig tiszta szívvel, őszintén, szomjúhozva. BATTA GYÖRGY jr A lldám Éva napján mást sem csináltunk testvéreimmel, mint lestünk, hogy az utcán száguldozó angyalok mikor térnek be hozzánk is a karácsonyfával. Az utcáról az ablakon keresztül beláttunk a szobába és azt is láttuk, hogy ott valaki cigarettára gyújtott. Míg kisebb testvéreim édesanyámhoz szaladtak, aki nem tudta megmagyarázni, miért cigarettáznak az angyalok, én rájöttem a nagy csalásra: a karácsonyfát apu díszíti. Nagyon csalódott voltam és egész este csak az járt az eszemben, hogy becsaptak. Éveken át hitegettek, mert nem is igaz, hogy a karácsonyfát angyalok hozzák! Ügy akartam magamnak elégtételt venni. hogy kisebb testvéreimnek is elárultam a titkot. De azok már rég az ajándékokkal voltak elfoglalva. Elaludtam anélkül, hogy megnéztem volna, mi van a karácsonyfa alatt az én számomra.. Reggelre a nekem szánt meséskönyvnek hiányzott két lapja, és borítólapja zöld színű napocskákkal volt telerajzolva. Tudtam, hogy húgom színes ceruzákat kapott ajándékba... A karácsonyt azonban ezután is mindig izgalommal vártam. Most egyetlen kívánságom, hogy a világ minden gyerekének csak annyira legyen „keserű“ karácsonya, mint nekem volt akkor. ZÄCSEK ERZSÉBET u I ogyan is volt az régen karácsonykor? Felállították a karácsonyfát, feldíszítették, aztán pedig akármilyen nagy és békés ünnep is volt, kegyesen füllentettek a csöppségeknek, hogy az ünnepi hangulat még emel- kedettebb legyen, hogy magára öltse a min- denség gyönyörű ragyogását. Mindenki megbékélt és a jövőre gondolt. A parasztasszonyok kosárba rakták a szénát, muhart, de a kóróból is néhány szálat. Vödrökbe, agyagtálakba öntötték a gabonát és a fa alá tették, hogy a jószágnak jövőre is legyen abrakja, az embereknek kenyere: ösz- szegyűjtöttek néhány tojást, hogy jövőre is kerüljön belőle bőven a köténybe, kosárba, piacra, tányérra; almát, körtét, diót, és más efféle földi jót dugtak a fa alá, hogy ebből is kitartson a következő karácsonyig — kevéske bort a férfiak részére... Aztán pedig elkészítették az ünnepi vacsorát — lencselevest, mákos tésztát vagy más hagyományos eledelt. Leültek vacsorázni. Egész éven keresztül körültáncolták a férjeiket, gyerekeiket, az egész családot, de most a vacsora végéig még véletlenül sem keltek fel az asztaltól, hogy a kotlósok hűek legyenek a fészkeikhez, csapatostul keljen ki az apró csibe, a pelyhes sárga kis liba, kacsa... Nekünk egy árva kis malackánkon kívül semmink sem volt, még egy tollavesztett tyűkunk sem, ám mégis minden karácsonykor így volt. A karácsonyfa alja nálunk is pontosan olyan volt, mint a legnagyobb gazdáknál. NÉMETH ISTVÁN nes villanygyertyákat. PALÄGYI LAJOS F EHÉR-ABROSZOS GYANTAIL£.ATÜ ÜNNEP. SIKOLYHALKlTŐ, FEGYVERBÉNlTÖ, LELKET ÜVEGGOLYÖ-TÖRÉKENNYÉ SZELÍDÍTŐ LÉLEGZETVÉTEL, SZTANIOL-CSILLO- GÄSÜ SZERTARTÁS A BÉKE SZENTÉLYÉBEN. Nagybetűs, nagy szavak, nagy fogalmak. Nézzetek mélyen a gyertyafénybe, ott megláthatjátok hogy így igaz. És megbékéltek és boldogok lesztek. Az ünneprontást mégis vállalom. Mert tudom hogy nem minden karácsonyi vacsora fehér- asztalterítős, hogy nem lebeg mindenütt a gyantaülat, a puskagolyók és napalmbombák sem szelídülnek gesztenyévé a levegőben, s a Béke szentélyének hitt világ hiába szolgál ünnepiben, nagyon sok folton mégis hétköznap marad, amikor ölni, rágalmazni, hazudni szabad.-OÉs elkezdődik és fokozódik és tart a sietség, az izgalom. Aztán esteledik és beesteledik, alábbhagy a békés zűrzavar, kés, villa csörren a porcelánon és újborral teli poharakkal kicsit félszegen koccintunk. Aztán piros celofáncsörgés, csókok, hálás tekintetek, aztán kalácsot eszünk mikor már égnek a gyertyák...-elismertem azt az embert, aki a karácsonyi vacsorák előtti utolsó órákban is csodálatos magabiztonságga! ült le a vízpartra s szinte időzítve emelte ki a vízből a karácsonyi vacsorának valót Évközben is sokat halászott, rendszerint kevés szerencsével. Évtizedek óta. De karácsony napján mindig biztosra ment. Szertartásosan csinálta. Havavitte, s még délután pár órán keresztül eljátszottak vele a gyerekek, etették, csodálták, amint ijedten úszkált a fürdőkádban. Aztán nézték apjuk ügyes kezét. Halat tisztítani is szertartásosan tudott. Megölni is egyetlen, biztos csapással ölte meg. Aztán ez az ember magára maradt. De azon a karácsonyon is kiment a vízhez, fogott is halat, haza is vitte a fürdőkádba, de azon a karácsonyon már nem volt ki etesse, csodálja s játszón vele. De ó ezt nem akarta tudatosítani, esteledett, kivetve a vízből mint máskor szokta, megmarkolta a késpengéjét s mint máskor szokta, ütött is, egyet, kettőt, hármat, de a hal nem akart elpusztulni, csak ficánkolt, s ő a negyedik ütésnél már ordított is... És elmenekült hazulról. Egy hodály-nagy vendéglő, az egyetlen akkor nyitvatartó vendéglő sarokasztalánál ült egyedül azon az estén, Rajta kívül csak egy kisebb társaság vacsorázott az étteremben, de azok is japánul beszéltek. A vacsoráját sem ette meg, hazamenni sem mert. A sebzett fejű, ficánkoló halra gondolt, nem bírt nem gondolni rá, és félt hazamenni, mert rettegett a látványtól. Ha még élne. ezen a karácsonyon velem vacsorázna. RESZELI FERENC E zerkilencszáznegyven- négy karácsonya. Szüleim rokonokhoz küldtek Tren- cianske Teplicére abban a hi- szemben, hogy ott kisebb veszély fenyegeti az embereket. Kis fürdővároska minden gazdasági és katonai jelentőség nélkül Hátha elkerüli a háború borzalmait. Karácsony előtt azonban itt is megváltozott a kép. A várost német katonaság foglalta el. A szép üdülőkbe és csinos villákba pöffeszkedő SS legények költöztek be. Innen jártak hajtóvadászatra a környező hegyekben tartózkodó partizánokra. Az egyik üdülőt a magyar hadsereg katonái foglalták el. Az üdülőben tábori kórházat rendeztek be. Civil ember nem juthatott be a kórházba, de azért rövidesen mégis kitűnt, milyen is a kezelés ebben a kórházban. Nem messze ugyanis a hegyoldalban temetőt is létesítettek Minden nap kétszer, háromszor elindult a néhány katonából álló menet, amint egy gyalulatlan deszkából összetákolt koporsót szállított a kórházból a temetőbe. A dolog tragikumát megérteni képtelen gyermek kíváncsiságával lopóztunk mindig a temetőhöz, hogy végignézzük a szertartást. A sírgödör mellé letett koporsó felett egy egyenruhába bújtatott tábori lelkész mondott valamit és a koporsót a sírba engedték. Azután eldördült a díszlövés. Mert ez kijárt a hősi halált halt honvéd bajtársnak. Egy gyalulatlan koporsó és hat töltény. Pontosan ennyi volt belekalkulálva a magyar királyi kincstár költségvetésébe. A többi már díjmentes volt, mert az elföidelést egy rongyos ka- tonarubás, nagybajszú öreg baka végezte. És amúgy is az állományban volt. Lpgalább bem henyélt. Egyszer miközben figyeltük az öreg lassú, kimért mozdulatait. ahogyan a megfagyott rögöket a sírba kapirgálta, hozzánk fordult és megszólalt; — Kleba nyet? — Éhes a bácsi? Az öreg meglepődött a ma- gyor szó hallatán. — Te tudsz magyarul? Bizony éhes. Alig adnak valamit. Másnap a temetés után a kezébe nyomtam egy papírzacskót. Nem sok volt benne. Egy darab kenyér, szalonna és néhány cigaretta. Annyi, ameny- nyit egy gyerek otthon feltűnés nélkül el tud „csenni“. Az öreg belenézett a zacskóba, könnyes lett a szeme és meg- simogatta a fejem: — Nekem is van otthon egy kisfiam, mondta halkan, azután vállára tette a szerszámait és elballagott. Még ma, huszonöt év után is látom az öreg könnyes szemét Akkor döbbentem rá, hogy adni nagyszerűbb érzés, mint kapni. HORVÁTH REZSŐ
