Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-16 / 50-51. szám
12 új T/t jr»í MÉLYPONTON A MAGYAR Wi %; í ■ mráf labdarúgás Kevés mérkőzést kisért olyan prolongált várakozás, mint az idei harmadik magyar-csehszlovák találkozót. Már a színhely kijelölése is vibrálóan feszült, diplomáciai légkörben, megtévesztő manőverek közepette zajlott le. S hogy a marseille-i stadion lett a nagy ütközet színtere, az csak a kölcsönös kötélhúzás után dőlt el s most már sajnos elmondhatj uk, hogy a francia kikötőváros ez után kabalásan rossz emlékeket jelent az érdekelteknek. Amire a koppenhágai fiaskó, a prágai, ügyetlen cserék okozta, szomorú döntetlen után, sok pesszimista rajongó számított: nem került a fel- sóházba a magyar válogatott, elütötték a mexikói csúcstalálkozó lehetőségétől. Különleges baljós, hogy ezt a „teljesítményt“ a sajnos már megszokott, a döntő pillanatokban összecsuklö produkció révén nyújtották. Sajnos, úgy látszik kevés volt az őszi szezon néhány erőteljesebb meccse, amikor a játékosok odaléptek, küzdöttek légszomjig, úgy, ahogy a jelenlegi nagy futballnemzetek képviselői is teszik. Amikor értékeljük a csapat teljesítményét és nem tudunk örömmel emlékezni alakításukra, jogosnak tartjuk, hogy egy-két megjegyzést is tegyünk. Azért tesszük, mert a magyar futball hajdani tekintélye kötelez: még egy, az ideihez hasonló szezon után már a „futottak még“ kategóriába kerülhet a magyar labdarúgás. A franciaországi mérkőzés érdekes módon csúcspontja, betetőzése volt egy olyan folyamatnak, amely minden hozzáértő szerint már évekkel ezelőtt kudarcot sejtetett. Ezt azonban a körülmények rendkívül szerencsés ösz- szejátszása folytán mindig sikerült elkerülni ök. Éppen ezért szeretnénk olyan tényekre felhívni a figyelmet, amelyet ezekben a napokban sok helyütt, természetesen a szakmai berkekben is, drámai hangon tárgyalnak. Már- csak azért iS, mert jelenleg nagyon távol van a magyar labdarúgás az európai élvonaltól. Hosszú évek óta először tehát nem szerepelnek világbajnokságon magyar futballisták. Ennek rendkívül sok oka van, és éppen ezért mindenképpen meg kell említenünk néhányat. Várható volt a kudarc 1. Az érdekeltek, egészen az őszi válogatott meccsekig, amatőr produkcióért, professzionista pénzt követeltek. 2. Továbbra is rendezetlen a labdarúgók státusza: soha el nem számolható klubjuttatások duzzasztják zsebeiket, az igazolási manőverek során a lakás csak mint kötőszó szerepel, pedig az egyesületek gyakran csillagászati távolságban vannak az igazi világszínvonaltól. 3. Százezer forint értékben hoznak létre, inkognitóba bújt menedzserek, .sportállásokat — gyatra, lélektelen, enervált teljesítményekért. 4. Milyen érzéssel végezhette munkáját a szövetségi kapitány, ha már az esztendő derekán kijelentette, hogy az eredménytől függetlenül december végén távozik posztjáról: ha ez így lesz, az utód (ha egyáltalán van jelölt) miért nem famuluskodott mellette már legalább az őszi szezonban? 5. Még az sem segített, hogy a válogatottak zömét adó U. Dózsában olyan munka folyt, amely úgy-ahogy megközelíti az európai színvonalat. 6. Sokszor elhangzott, hogy állóképességben, technikai tudásban, fejelő készségben, taktikában és stratégiában nagy a lemaradás, vagy csupán pillanatnyi jellegű a felkészítés. 7. Minden rajongó előtt nyilvánvaló, hogy a bajnoki pontokat adják-veszik, a sport- szerető emberekkel bosszantó játékot űznek egyesek: a szurkoló tiszta sportszere- tetét, érzelmeit, hozzáértését csúfolják meg néhány fordulóban. Ezek hatása mutatkozott most is? Vérszegény attrakciók A marseille-i Stade Velodromeban elszenvedett vereségen az időnkénti huszárosnak látszó tempó sem segített. Pedig, ha visszagondolunk az elmúlt szezonra, tulajdonképpen erre a harmadik mérkőzésre már nem is lett volna szükség. Ha a csapat, talán júniusban, elcsíp egy pontot a vendéglátó dánoktól, akkor elkerülhette volna a fiaskóval járó kudarcot. Ha a felsorolt összetevőket figyelembe vesz- szük (persze ez a felsorolás közel sem teljes), akkor minden futballbarát láthatja, hogy a magyar labdarúgók által kitűzött cél az évekre visszanyúló rossz élet-, edzés- és játékmetódus miatt lényegében elérhetetlen volt. Ugyanakkor azt hisszük, hogy (s ezt nyilván az érdekeltek is, a játékosok és vezetők egyaránt tudják), hogy eddig vajmi keveset követtek el a sorozatos ballépések elkerüléséért, s talán ezért is volt olyan kínosan hosz- szú az út Marseille-ig. Most, amikor értékeljük a játékosok teljesítményét, felidézzük vérszegény attrakcióikat, azt abban a szellemben tesszük, hogy talán az elkövetkezendő világbajnokságon már ismét szerepet játszanak, a sportkedvelők nem szeretnének még egy, az 1969-es évben hasonló kellemetlen futballemlékekkel tarkított esztendőt megérni. Kiütéses vereség A legszorosabb taktikát választotta a magyar csapat. Csak az első percekben futottak úgy a csehszlovák kapu irányába, hogy látszott rajtuk a támadó szándék. Ebben az Ál- szakban néhány lövés is ezt jelezte. Aztán a több száz magyar szurkoló és az udvarlás, hozzáértő francia közönség megdöbbenésére átadták a kezdeményezést és sajnos, a teret is. A csehszlovákok gyorsan kapcsoltak és aztán már hidegvérrel adogatva uralták a pályát. így az a. furcsa helyzet adódott, hogy a hátrányos helyzetben levő együttes irányított. Sós kapitány, úgy látszik nem vette észre, pedig elég közei ült a pályához, hogy a pálya közepére visszahúzódott Adamec, valamint a Belgiumból erre a mérkőzésre csatába dobott Kvasnák. nyugodtan csűrte-csavarta a labdát. A magyar csapatot hátvéduralom jellemezte: számbeli fölényben voltak a védők, mégis gyakran támadt zavar közöttük. Ügy tűnt, mintha egymásra vártak volna, „majd elrúgja a másik“ alapon A felelősség ezért megoszlott, s így esett a szomorú 11-es, a tegrosz- szabb pillanatban, közvetlenül a szünet előtt. Már szedegette hangszereit a festői egyenruhás légiós zenekar, amikor egy régóta várható — Kelemen és Mészöly által elkövetett — rövidzárlat góllal végződött, amelyben mellesleg Szentmihályi alaposan benne volt. Rejtély volt mindenki számára, hogy az ismét indisZponált Göröcsöt tették meg játékmesternek, s miért nem szóltak Benének, hogy többet mutassa magát. Farkasnak adódott volna lehetősége a gyors kiugrásokra, de ehelyett állandóan, feleslegesen keresztbe futkosott a pályán. Mindezek ellenére még a szünet után is változatlan összetételben folytatta a játékot a magyar válogatott. Csak a második gól után (meglehetősen későn) kezdett melegíteni Puskás és Kocsis. Persze ez már nem segíthetett. Érthető, hogy a magyar csapat ezután igyekezett erőltetni a támadást, valamirevaló eredmény nélkül. Mindössze egy lessel végződött támadásra futotta erejükből, s ener- váltságuk miatt a publikum is elpártolt tőlük. Ekkor már a tribünre is felhallatszott a játékosok ideges veszekedése: pánik-hangulat KapíS el őket, amely két súylos Szentmihályi hibával (hányadszor tétmérkőzéseken?!...) és így két góllal nyert.Igazolást. ------Az egész éven át tartő kötélhúzás, a rengeteg elszalasztott lehetőség, a mérkőzést megelőző napok ideges szállodabeli hangulata, a játékosok körül nyüzsgő álszakértők és ál- prőféták „szövegelése“ után más már nem is következhetett, mint a súlyos, „kiütéses vereség“. A marseilleiek, akik Kohút Vilmostól tanulták a lelkes és jó játékot, nagyot csalódtak. A magyar szurkolók pedig szégyellték magukat. Vajon játékosaink mit éreztek?... OSZTÁLYZŐKÖNYV Szentmihályi: Brugesi forma. Kelemen: Sok durvaság. Mészöly: Nem bírta az iramot. ihász: „Átjáróház“. Halmosi: Legalább szíve volt. Noskó: Nagyon szürke. Fazekas: Félénken nem lehet. Göröcs: Csapatkapitánynak sokkai több kell. Bene: Hamar megadta magát. Farkas: Hol vannak már a régi szép icték? Zámbó: Egyedül közepes. Puskás: igyékezett Kocsis: Egyetlen gólszerzőnk, li-esből. Egyébként a csehszlovák válogatottnak gratulálunk a 4:l-es győzelemhez és további jó szereplést kívánunk a labdarúgó-világbajnokság 16-os döntőjében. SZABÓ FERENC önnyen megtörténhet, hogy a magyar labdarúgó válogatott idehaza, televízión nézi majd a mexikói világbajnokságot — írta a dániai vereség után a jenti cikkünk szerzője. A cikk néhány vonatkozását ezúttal közöljük, mert mai megvilágításban nyilvánvaló, mennyire igaza volt már akkor Szabó Ferencnek. A magyar csapat szerencsével nyert a csehszlovákok ellen; a győzelmet azonban úgy látszik, az érdekeltek nem értékelték eléggé kritikusan, mintha már páholyban érezték volna magukat. Es akkor jött Koppenhága. Ismét bebizonyosodott, (hányszor tettük már szóvá — hiába!) hogy a hazai futballisták önteltsége, és az ellenfél lebecsülése kínos helyzetekbe juttat. A dániai vereség azonban csak betetőzése volt egy, évek óta várható, minden pillanatban bekövetkezhető megingásnak, kudarcnak. Ez a hideg zuhany talán még jókor, a huszonnegyedik órában jött (úgy látszik, nem használt - a szerk megj.). A szövetségi kapitány elképzelései sorra csődöt mondtak. Vajon miért? Sok-sok összetevő határozza meg eddigi, rövid pályafutásának negatívumáit. Rendkívül nehéz helyzetben vette át a marsallbotot. Pontosabban, nem is vette át a tisztségét, hanem valósággal belecsöppent funkciójába. Hét éven át sikerrel vezényelte az NDK labdarúgóit, de sajátos módszereivel, úgy tűnik, csak ott tudott eredményt felmutatni, idehaza azonban egyelőre nem! Nyilvánvaló, hogy minden jószándéka, gondossága, iparkodása ellenére a hazai fut- ballviszonyok és bizony partnerek is, idegenek maradtak számára. Az újonc kapitányt jónéhá- nyan nem látták szívesen, bizonyára tartottak kemény tempójától, s nem kisasszonyos modorától: talán ezzel lehet magyarázni, hogy csak tessék- lássék támogatták, sőt „fúrták" is! Tehát még a hangulati elemek sem segítették tevékenységét. Ezenkívül szerencsétlen versenynaptárhoz kellett igazodnia, s olyan portyákat kellett vezetnie, amelyek szakmai értékét valószínűleg önmaga is kétségbe vonta. Tehát valóban belecsöppent egy csaknem kész szituációba. Nem lennénk azonban igazságosak, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy a kapitány többször saját elképzeléseit sem váltotta valóra, illetve ellentmondásba keveredett önmagával, célkitűzéseivel, programjával. Tévén nézi a mexikói VB-i a magyar válogatott
