Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-08 / 49. szám
ui ifjúság MOLNÁR KÁROLY: Fejezetek a francia ideqenféqió történetéből „ÖRDÖG, VAGY ANGYAL VEZETETI BENNÜNKET?“ 1946-ban egymás után érkeztek Vietnamba a Légió egységei: a XIII-as dandár, az 1., a 2., a 3., és az 5. hadosztály. Két alakulathoz különösen vérmes reményeket fűzött a francia vezérkar. Az 5. hadosztály katonái a második világháborúban • a dzsungelekben sikerrel küzdöttek a japánok ellen. A 2. hadosztály pedig teljesen újjászervezett alakulat volt, ez az egység kapott — a Légió történetében először, ejtőernyős kiképzést. A hagyományos, a légiós filmekből és könyvekből jól ismert fehér képi, ekkor már egyre inkább a múlté. Vietnamban az ejtőernyősök tereptarka egyenruhája jellemezte a légiósokat. A kiképzés a helyszínen is folyt, talán a franciákra oly nagyon jellemző udvariasságból, tekintettel a sok egykori SS-re, öreg Junkers gépeiken. Egyre sebesebben pereg a franciák ázsiai drámájának filmje: 1948. április 1: Sálán lesz a főparancsnok. 1953. augusztus 18: Az Egyesült Államok külügyminisztériumának közlése szerint Franciaország a távolkeleti háború folytatására 250 hajót, 90 000 kézifegyvert, 16 000 szállítójárművet, 170 millió sorozat kézifegyverlövedéket és 10 500 rádiókészüléket kapott. 1953. szeptember 23: A franciák tíz nap alatt 1793 embert veszítenek a „lándzsa“ fedőnevű hadműveletben. 1954. január 1: „Ünnepeljük az újévet, de valami rosszat érzek. Csak azt tudnám, ördög vagy angyal vezetett bennünket, amikor erődítéseinknek i- lyen romantikusan szép női nevet adtunk? Anna-Marie, Francoise, Claudine, Isabelle, Gábriellé, Beatrice, Huguette, Eliane, Dominique. Talán, ha valamennyi szent lenne, akkor sem biztos, hogy segíthetne rajtunk...“ (Dien Bien Phu egykori védőinek visszaemlékezéseiből). Egyre szorosabb gyűrűt vontak a vietnami harcosok a kilenc részre tagolt francia védelmi állások köré. — Vagy a fegyverek dörögtek, vagy pedig a vietnámi harcosok csatakiáltásait kellett hallanunk.. — mondották utólag a légiósok. — Tien-Len, Anh Hai! Doz Lap! Di, di Maulen! (Gyerünk bajtársak, előre! Gyorsan, gyorsan előre!) Egyetlen másodperc nyugtunk nem volt. Április 30-án valamennyi katona dupla adag élelmet, bort és cigarettát kapott. A katonák Cameronera koccintottak a fedezékekben. A drámai körülmények azonban egyáltalán nem emlékeztették az öreg légiósokat a korábban ilyenkor Szi- di bel Abbeszben látott parádékra, amelyeken kifogástalan egyenruhában, vakítóan fehér képiben vonultak el a legmagasabb rangú tisztek előtt. Dien Bien Phu-ban ezen a napon az orvosok végkimerülés előtt állnak. Rengeteg sebesült várja a földön, hogy cseréljék át rajta a kötést. A földalatti kórházat 25- ágyasra tervezték, azzal a meggondolással, hogy a sebesülteket repülőgépen szállítják majd Hanoiba. Csata közben ebben a kórházban 400 személyt helyeztek el, de a sebesültek száma csaknem ezer. A földön fekszenek és várják a segítséget. Négy sebész végzi az üszkö- södő karok és lábak amputálását, holott. rendes körülmények között ezeket meg lehetett volna menteni. A Dien Bien Phu-n keresztül kanyargó folyó halottakat sodor magával és vizét csak cseppenként lehet megszűrni. Milyen volt ekkor a helyzet az ostromlók táborában? Trón Do, vietnami tábornok így írja le ezt az időszakot: „Ezekben a napokban lelkesedés és izgalom töltötte be Muong Thanh völgyét..." A harcosok egész'éjszaka ástak, pitymallatkor értek visz- sza állásaikba. A völgy ilyenkor vigasztalanul festett futóárkaival és számtalan bombatölcsérével. Időről-Időre felrobbant egy-egy ellenséges gránát. A gépfegyver-fészekben felébredtek a harcosok, fejükre húzott takaróval felültek, majd felkeltek és megmosakodtak az esővízzel telt bombakráterekben. Készülődésük különös látvány volt: a rohamsisakot mosdónak használták, a töltényes ládát asztalnak, és az ejtőernyőselymet függönynek. Reggeli után kidolgozták napi tervüket és harcba indultak. De a völgy csak délután élénkült meg igazán, amikor a nap hanyatlani kezdett. Néhány francia gép keringett a magasban és céltalanul ledobott egy-két bombát. Az ellenséges tüzérség hasonlóan céltalanul megeresztett egy-egy sorozatot. Amint a katonák visszaértek, megkezdődött a megszokott tábori élet. Ökröt sütöttek, voltak, akik fát vágtak, vagy takarítottak. Távolabb a vonalaktól, a betegek újságot olvastak, és kötéseiket igazgatták... Heteken át normális keretek között folyt az élet, bár valamiért mindennap összeszorult a harcosok szíve. Jóbarátot pusztított el az ellenséges golyó, néha erősen megnőtt a sebesültek száma az elsősegélyállomásokon. Híre járt azonban, hogy az ellenség egyre válságosabb helyzetbe kerül, egyre több francia adja meg magát s ugyanakkor a fogságba került vietnamiak közül egyre többnek sikerült megszöknie. Kemény harc folyt minden talpalatnyi földért. Az ellenség igyekezett megerősíteni állásait, repülőgépei éjszaka sok muníciót és élelmiszert dobtak le ejtőernyővel. A franciáknak április végétől kezdve mégis fokozatosan vissza kellett vonulniuk és ki kellett üríteniük a repülőteret is. Ettől fogva sok „utánpótlási" ejtőernyő célt tévesztett és a vietnami állások között ért földet...“ Május harmadikán, a harcok hetedik hetében, az indokínai francia főparancsnokság szóvivője kénytelen kijelenteni: — Döntő szakaszába érkezett a Dien Bien Phu-ért vívott csata. Hatalmas lendülettel kezdték meg harmadik nagyarányú támadásukat a felszabadító hadsereg csapatai. Este indultak rohamra az első alakulatok, és éjfélkor Castries már ezt jelentette Navarre tábornoknak: — öt védőállomásunk az ellenség birtokába került. Mindenütt közelharcra került sor, szuronnyal és kézigránáttal. Május első napjaiban egyetlen pillanat nyugta nem volt Dien Bien Phu védőinek. Május 6-án éjszaka az egész Muong Thanh-völgy a vietnami erők kezére került. A franciák 2x1 négyzetkilométernyi területre húzódtak vissza. Repülőgépeiknek hosszában kellett átrepülniük ezt a területet, egyre kisebb kört kellett leírniuk, ha utánpótlást akartak ledobni. A védők harminc, csaknem egymással érintkező állásba zsúfolódtak össze. „A HALÁL FIAI VAGYUNK“ Két oldalról indult meg a nagy vietnami támadás. A vietnamiak keletről a Nam Ron folyó felől rohamozták meg az „A“-dombot, amelyet négy nap alatt sem sikerült birtokba venniük. A franciák, pontosabban a légiósok minden erejükkel tartották. Az északabbra fekvő „C-1“ és „C-2“ dombon át és a folyó melletti 505. és 506. álláson keresztül próbálták a néphadsereg harcosai ezt a fontos pontot megközelíteni. „Ha ezeket sikerül kézre keríteniük, akkor már alig száz méternyire leszünk az ellenség főhadiszállásától“ — írja a küzdelemnek erről a szakaszáról Tran Do tábornok. — „Nyugaton No Noong ellen intéztünk támadást, amely közvetlenül a „Szemgolyó“ .állásnak elkeresztelt ellenséges tüzérségi fészek közelében feküdt. (Folytatjuk) A gyilkos Mrázek Dien-Bien-Phu védelme, 1954 márciusában. „Az elém helyezett pisztoly kétségen kívül az enyém. Ez az a héthatvanötös Walther, amelyet 1951-ben vettem gyermekkori ismerősömtől ezer koronáért és azóta az én birtokomban volt...“ 1957 március 17-e. A libusíni Nejedly I. bánya öltözőjének homályos ablaka mögött a megszokott hétköznap. Valahol zene szól. Halkan, de azért ahhoz elég, hogy ne hallatsszák az ajtó zörrenése. Vagy Mrázek annyira belemélyedt a zsebek kutatásába, hogy nem hallotta? A mennyezet alatt húzódó hídra mászott fel. Innen elérhetők a láncon magasra húzott ruhafogasok. Csak egy seprű kell hozzá. A zsebekben többnyire kisebb pénzösszegek vannak — öt-tíz korona. A bányászok tudják, hogy a zsebekből gyakran eltűnik a pénz, ezért csak aprót hordanak magukkal. Mrázek nem viszi el mindent. Hat koronából csak hármat csen el. A többit otthagyja. Ha mindet elvinné, gyanúba keveredne,' mert ide föijutni csak neki van lehetősége. Ö a mosdó gondozója. Ügyel a rendre és a tisztaságra a zuhanyozókban — és felügyel a ruhatárban. Persze három vagy ötkoronást könnyen elveszíthet az ember a zsebéből. Ezért hagyja ott Mrázek a fele pénzt a meglopottak zsebében. így biztonságosabb. — Mrázek, hangzik fel egyszercsak lentről. A tolvaj megpillantja a bányászt. Az istenért, mit keres itt ebben az időben? Miért nincs a bányában? A bányász ismét megszólal, de már fenyegetően: Te mocskos tolvaj. Gyere, mert különben én hozlak le. Mrázek körülnéz, de nincs menekülés. A szénporral belepett bányász ott áll az ajtóban. — Gyurikám, könyörög Mrázek, mindent megmagyarázok. — Nekem ne magyarázz semmit, ezt majd máshol intézzük el. — Ne tegyél tönkre Gyurikám... három gyerekem van. — Fogd be a szád, mert lekenek egyet... Felemeli a kezét de azután mégis visszaejti. Az ujját szétnyomta a csille. Ezért jött fel a bányából korábban. Egészséges kezével galléron ragadja Mrázeket — Gyerünk! — Ilyen tetű, káromkodik még a közbiztonsági szervek előtt is, szép felügyelőt fogadtunk magunknak. Ha ezt az emberek megtudják! — Mindent visszatérítek, mondja Mrázek. — Ez csak természetes, hagyja jóvá az ügyeletes hadnagy. Az asztalon már ott vannak a Mrázek zsebében talált tárgyak. Egy műanyag igazolványtok, Helvetia gyártmányú karóra, tizenöt korona és harminc fillér És itt van a sajátkezűig írt vallomás- Ezennel kijelentem, hogy három héten keresztül kisebb lopásokat követtem el. Mindig hat-hét ruhát dézsmáltam meg. Az ellopott összeg sosem haladta meg a húsz koronát. Mrázek. — Ne üljenek fel peki. Azóta lopott, mióta nálunk van. Három hét... Ezt mondd a keresztanyádnak. — Majd megmond mindent, csitítja a hadnagy. A bányász az ajtóból még visszafordul: — Imádkozz, hogy egyhamar ne kerülj a szemünk elé, mert... — Mióta dolgozik a Nejedly bányában? — teszi fel a hadnagy a kérdést. — Tavaly októbertől. — Hol dolgozott azelőtt? » — Chomutovban, a csőhengerdében... de nem volt lakásom. Itt kaptam... — Álljon fel — szakítja félbe a hadnagy. — Elmehetek? — Azt mondtam, álljon fel! Körülbelül százhatvan centiméter, gyengébb alkat... nem, ez nem az a bizonyos „megérzés“. Az csak a detektívregé- nyekben létezik. — Hány éves? — Harminckettő. Fiatal, a lábbeli nagysága... a hadnagy szeme Mrázek cipőjére siklik... lehet vagy negyvenkettes, de a hadnagy már nem meri megkérdezni... Nem, ez nemcsak megérzés. Ez az a személyleírás, amelyet a Biztonsági Szervek minden tagja két éve betéve tud. — Üljön le, mondja végre. Felemeli a telefonkagylót, az altisztet hívja. — Maradjon itt egy pillanatig Mrázek úrral. Azonnal jövök. A folyosón a falnak dől és cigarettára gyújt. Lehetséges lenne? Ő lenne? Nem szabad megriasztanom. — És most elvágom a visszavonulás útját — határozza el a hadnagy, amikor újra a szobába lép. Kérem, írja le pontosan a lakását! — Bérházban lakom, a harmadik emeleten. Lakásom két szoba, konyha és előszoba. Még a pincében van egy helyiségem. — Lehetséges lenne, hogy valaki eltulajdonítson valamit a lakásából, anélkül, hogy észrevenné? — Előfordulhatna. A kislány néha kifut és nyitva hagyja az ajtót. — És a pincéből? — Azelőtt talán, de most már nem. Gyenge volt a zár, de már kicseréltem. — Észrevette, mielőtt a zárt kicserélte, hogy valaki elvitt volna valamit a pincéből, vagy idegen tárgyat tett volna oda? — Ezt nem vettem észre. — Jó áttekintése van a lakásában és a pincéjében lévő tárgyakról? — A lakásban igen. A pincében már kevésbé, ott nagy a rendetlenség. — Kinek a tulajdonát képezik a lakásában és a pincéjében lévő tárgyak? Vannak ott olyan tárgyak is, amelyek nem a maga tulajdonai? — Nem, minden az enyém. Semmit sem loptam. — Hogyan szokta a szabad idejét eltölteni? — Többnyire csak otthon vagyok. — Nem szokott Chomutov környékén sétálni? — Nem. — Van kerékpárja? — Van. Még Chomutovban vettem, máig is megvan. Elolvasva, jóváhagyva, aláírva: Václav Mrázek. Az első éjszaka a vizsgálati fogságban. Ki tudja, miről gondolkozott Mrázek egész éjjel? Reggel jelentkezik: Szeretném a vallomásomat kiegészíteni. Egész nap vall. Négy betörés magánlakásba huszonnégy betöréses lopás pincékbe és mosókonyhákba, tizenkét fehérneműlopás kertekből, tizenhatszoros háziállat lopás, hat lopás a. chomutovi strandon: hat kerékpár, három betörés a Pramen boltjaiba, két lopás az óvodában. Ezt be kellett vallani. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy elterelje a figyelmet. A következő nap reggelén: — Ez a maga pisztolya? — Nem. — A maga pincéjében találtuk. — Valaki oda tette! — De hiszen maga állította, hogy a pincéjébe senki sem tqjd bejutni. — Sosem láttam ezt a pisztolyt. — Rajta vannak az ujjlenyomatai. — Soha nem volt a kezemben. Az őrnagy kinyit egy táskát. Lövegek és töltényhüvelyek nagyított fényképeit veszi elő. Ezek a képek a mechanoszkó- piai laboratóriumból valók. Kétségen kívül bizonyítják, hogy Bronislaván, Márián, JiFinán, Libusán és Károlyon elkövetett gyilkosságokat ezzel a fegyverrel követték el. Mrázek lehajtja a fejét, már oda se figyel. — Továbbá B. Erzsébet meggyilkolásával vádolom! — Ezt nem én tettem! — Bizonyítékaink vannak. Megtaláltuk B. hajnyírógépét és az ön ujjlenyomatait. Mrázek úr, mondja az őrnagy, azután megpróbálja megtalálni a feleletet arra, a rejtélyre, ami már öt éve piszkálja az agyát: — Amikor Pocábleben megölte azt a lányt, elvitte a szoknyáját, majd néhány kilométerre! odébb eldobta. Miért tette ezt? Előbb hosszú csönd, majd végre megszólal Mrázek: Esett az eső akkor és nem volt sapkám. Nem akartam megázni, hát a fejemre borítottam. Az őrnagy felugrik és kimegy. Nem bírja leküzdeni a hirtelen feltörő hányingert. Hosszú pályafutása alatt már sok mindennel találkozott, de ez a cinizmus még neki is sok. A vizsgálat során Mrázek még egy gyilkosságot vall be. Ez az első bűntényei sorozatában. A tizenötéves J K.-t bottal verte agyon, akkor még nem volt pisztolya. Mrázek elindul élete nagy szakaszán. Az első ott kezdődött, amikor először lépte át a törvényszabta határt és itt fejeződött be a (egyházban. A másik szakasz innen indul és a végén — a bitófa áll. vége
