Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-01 / 48. szám
9 > > T horsen becsukta az ajtót. Három óra volt, de már sötétedett, a f jordsziklák élesen rajzolódtak az északi égbolt acélkék hátterébe. A Nemzetközi Laboratórium huszonharmadik emeletén voltunk, a körtolyosó üvegcsarnokában, ahol a cseppfolyós levegővel dolgoznak immár öt éve. Ez a része az épületnek azóta Thorsen rendelkezésére állt: itt akarta befejezni és kipróbálni húszéves kutatásainak eredményét. Egy éve, hogy utoljára látogattam meg — meglepett a változás. A csendes, szelíd, óvatos szavű ember eltűnt, mozdulatai most határozottak voltak, a hangja szinte nyersen biztos és érces. Valami derűs közöny váltotta fel a tétova, aggodalmasan kíváncsi tekintetet, ahogy azelőtt szokta figyelni az arcom. Ahogy most sietve előrement, tologatva a keréken szaladó műszereket, asztalkákat, szinte ügyet se vetve rám: nem állhattam meg, hogy ne figyelmeztessem erre a változásra. Vidáman felnevetett. — Jő megfigyelés — mondta aztán -, különösen az „aggodalmasan kíváncsi tekintet". Aki így néz a tanítványra, mikor magyaráz, jó okkal aggodalmaskodik: valószínű, hogy nem egészen biztos a dolgában, nem egészen érti, amit meg akar érteni. Úgy érted... hogy ma már másképpen magyaráznád... — kockáztattam meg. Rám nézett, különösen mosolygott. — Ma már nincs szükség magyarázatra. — Ah!... Gyuiák Éva illusztrációja Karinthy Frigyes: A negyedik halmazállapot — Még egy héttel előbb lett volna... ma már nincs. — Tehát... magyarázat helyett? — Magyarázat helyett — bizonyíték. Kezeit dörzsölte, oldalt nézett rám. Megint nevetett, egészségesen, nyíltan. — Milyen furcsa... hogy most már nem is érdekel annyira... az egész húsz év, töprengéseivel, próbálkozásaival, egy gondolat körül forgó rögeszméivel... egyszerre összezsugorodik, jelentéktelen részletmunkává, tunya ábrándozássá válik ehhez az egyetlen héthez képest — legfeljebb olyan előkészítés-féle ... arra volt jó... Értetlenül néztem rá. — Az egész húsz év — mondod... jelentéktelen munka? A hatalmas anyagerő-elmélet — gyerekes spekuláció? — Nono — annál talán több. De milyen egyszerű, természetes, szinte útszéli igazság — húsz év keserves munkája, néhány mondatba összefoglalva! Hát igen — annyi bizonyos, a régi atomháborútól az elektronvalóság beidegzéséhez kellett egy kis idő. De ha elgondolom, mit takarítok meg, ha akkor húsz év előtt odaáll elém valaki, és megfogalmazza az egész dolgot úgy, ahogy ma fogalmazom — három alaptételben! Csak ennyit ha mond: „Erő és anyag! — bolond beszéd!“ Már megvolt a bizonyosság, hogy a legkisebb rész, az oszthatatlan nem lehet anyag, test, corpusculum maga is — de az elektronról, a legkisebb elektromos töltésről, erről a fából vaskarikáról, ami holmi nem létező valaminek létező tulajdonságát jelölte meg (elektromos töltés! önmagában — mintha azt mondanád: itt jön egy jó ember — ember nélküli), az erőközpontról úgy beszéltek még, mint valami derék betonkockáról, amiből az anyag teste „fel van építve“. — De hiszen... — Persze, de hiszen... Tudom, ne figyelmeztess, nem felejtettem el a leckét, amit feladtam magamnak... „Az anyag tehát egyik megnyilvánulása csak az erőnek, mint összefo- góbb, általánosabb valóságnak: olyan, mint a hő, a fény, az elektromosság... azokkal egyenrangú tünemény.“ Hogyne, így már tetszetősebb az egész... egy kicsit megfordul a kocka: nem az erő az anyag különféle tulajdonsága — az anyag az erő különféle tulajdonságainak az egyike. — De hogy válik erővé?!... Mert a rádium humbug lólába mégiscsak kényelmetlenné vált hovatovább! O dajött hozzám, kabátgombomat kezdte rángatni — ez nála a legnagyobb élénkség jele volt mindig. — Te... emlékszel még, mikor a halmazállapotokról beszéltem neked? — Hogyn^... Az erő... mint egyik halmazállapota az anyagnak... Hangosan felnevetett, mintha csiklandoznák. A szeme felcsillant. — Bravó!.., Jól emlékszel: úgy mondtam, szőról-szőra! Nem is sejtettem, bolond fejjel, milyen közel jártam hozzá, hogy ráhibázzak a valóságra ezzel az egyszerű szóval!... Csak egy kicsit kellett volna még egyszerűbben beszélni és gondolkodni, csak egy kicsit kellett volna még jobban elfelejteni mindazt, amit a harmadik gimnázium első fizikaórája óta tanultam és spekuláltam — és talán már akkor, ott. előtted, kimondtam volna a szót. Egészen egyszerűen, természetesen ahogy az ember kimondja. levegő vagy víz vagy álom. — A szót?... Miféle szót? — Hát ezt: halmazállapot. — Hiszen kimondtad. — igen, de nagyon is óvatosan, tapogatózva, úgy, hogy az egyik. — így: a negyedik. Miután hármat már ismertünk: a légneműt, a cseppfolyósat meg a szilárdat. — Nem értelek... Szóval... az erő... az erő... úgy tekinthető... mint a negyedik... halmazállapot... Hangosan, tágan, jóízűen felnpvpfptf — „Tekinthető!“ „Erő!“ Micsoda szavak! A spekulatív metafizika holdkóros álmainak szótára!... Mit bánom én az „erő“-t... Engem az anyag érdekel, amit meg lehet fogni, megtapintani, megszagolni, belefeküdni! Nem tudtam felelni, értelmetlenül bámultam rá. — Hát akkor... igazán nem tudom... miről beszélsz... A párkányhoz ment, kinézett, dobolt ujjaival, furcsán mosolygott. Nem tudom, miért, apám arca jutott eszembe, mikor karácsony este szájára tett ujjal jelezte a közelgő meglepetést. Hirtelen visszafordult. — Te — mondta tettetett könnyedséggel —, látod onnan a járdát, lent az utcán? — Látom — Autók robognak végig az úttesten. Ha jól emlékszem, gránitkockákkal van kirakva a kocsiút. — Közlekedési eszköznek határozottan bevált az autó, bár... Mindenesetre valid be, meg volnál lepve, ha onnan, a He- densterna utca felől, mondjuk, egy takaros kis csónak fordulna be — olyan gondola-féle, mint Velencében. — Hogy érted — ha elöntené a tenger az Utcát? — Dehogyis! A gondola az utcán jönne. — Kereken? — Gondola, kereken? Bolond! Csak úgy, ahogy a gondola siklani szokott, félig besüllyedve az anyagba, amiben közlekedik... Hátul ülne az evezős, lapátját ütemesen már- togatva. Még mindig nem értettem. — Mártogatva? Mibe? — Hát az utca felszíne alá, a gránitkövekbe. A gondola ringatódzva, félig elmerülve siklana a köóék közt, és a felvert kőhullámok csörögve csobognának körülötte, amint a lapát közéjük csap. No, mit szólnál? Vállat vontam. — Hogy megbolondultam... vagy a szemem káprázik... vagy varázslat... Eltűnődött. — Különösen, ha azt látnád, hogy a csónak, amint közeledik. egyre kisebb lesz... nem megfordítva, mint ahogy a perspektíva törvénye kívánja... s mire ide érne, az ablak alá, már el is tűnne... De ettől eltekintve, annyit mindenesetre éreznél, hogy fene egy kemény tárgy lehet az a csónak meg az a lapát, hogy így szétfröcs- csen körülötte a kő... anélkül, hogy robbanna... — Thorsen, fogalmam sincs róla, mit akarsz. — Azt kérdeztem csak — elhinnéd-e, hogy valóságot látsz, ha ezt látnád? — Ördögöt! Persze, hogy nem hinném. — Nem?!... M egperdült, elugrott az ablaktól. Egy henger formájú tartályhoz futott, nagy zajjal felemelte a tetejét. A kezében valami fogóféle villant fel. — Állj meg ott, ahol vagy... ne mozdulj, nézz ide! — kiáltott rám erélyesen. — Figyelj, és ne szólj egy szót se! A következő pillanatban fényes, bántóan csillogó golyóféle valami jelent meg a fogó végén — de csak egy pillanatra. Thorsen mellett fémasztalka állt, és tudós barátom abban a pillanatban, hogy kiemelte a tartályból, már rá is ejtette a golyót a fémasztalka lapjára. Abban a pillanatban a golyó eltűnt. — Jer ide! Az asztalhoz futottam, fölébe hajoltunk. — Mit látsz itt? — Lyukat. — Nézd meg jól. — Cső alakú csatorna... nem is cső... kúp alakú... befelé szűkülő... azon a helyen, ahol az a golyó eltűnt... — De azt láttad, hogy a lyuk nem volt itt előbb?... — Láttam. A golyó... — Keresztülszaladt a fémasztalon... pedig van vagy harminc centi vastag. De hová lett? Az asztal alá néztem. — Nem látom sehol. — Nem is láthatod. Nézd, amíg keresztülszaladt az asztalon — a csatorna szűküléséből láthatod —, a térfogatának egynegyedére zsugorodott össze. Eltűnt, mielőtt földet érhetett volna. Az asztalra néztem, alánéztem, Thorsenre néztem, megint az asztalra néztem, aztán megint Thorsenre. Nagyon ostoba lehetett az arcom. — No?... — sürgetett nevető arccal. — Mit, no? — dadogtam. — Egy szót se értek. — Ejnye, de nehéz fejed van! Hát egy kis darabka... abból az anyagból, amiből a gondola készült... elmerült a fémasztalka felszíne alá... Ennyi az egész. Pár perccel később, mikor még mindig kábultan a pam- lagon ültem, Thorsen sebesen járkált fel és alá előttem, és gyorsan beszélt, mint a tanár, aki órát ad, és szeretné, ha már csöngetnének. Emlékszem, még az óráját is nézte közben. — Hát kérlek... de úgy figyelj, mintha a harmadikban ülnél, mellettem, az utolsó padban. El kell felejtened, a- mit azóta tanultál. Mi is volt a lecke a múlt óráról? — Az izé... a halmazállapotok... — Úgy van. Hadd hallom. — Hát izé... három halmazállapot van... minden testnek... aszerint, ahogy a molekulák egymással szemben viselkednek. — Kezdd felül... a legmagasabb hőfoknál. E lőször a légnemű... az a halmazállapot, mikor a molekulák taszítják egymást... Ilyenkor a test szétárad, minden rendelkezésre állő helyet betölt... Minden irányban szétlökik egymást a molekulák,.. Aztán a cseppfolyós., a molekulák közönyösek, se nem vonzzák, se nem taszítják egymást... csak nagyon kis mértékben, ameny- nyi a hajcsövességhez kell... A test ebben az állapotban megtartja a térfogatát... de nem áll össze., felveszi az edény alakját... Végre a harmadik lehetőség... a viszonylagosan legalacsonyabb hőfoknál... mikor a molekulák vonzzák egymást... a test szilárd állapotban van... önálló alakot vesz fel, meg is tartja... ellenáll az alakváltoztatásnak... — Kész? — Kész. Azt mondtad: végre a harmadik lehetőség. Több lehetőség, szóval nincs? — Tudtommal nincs — Gondolkozzál csak. A cseppfolyós molekulák nem vonzzák, nem Is taszítják egymást — mégis megtartja térfogatát a test A szilárd test molekulái vonzzák egymást — és a szilárd test mégis megtartja a térfogatát, csakúgy, mint a cseppfolyós, A kettőtől jobbra van a légnemű — aminek a molekulái lökik egymást, és a légnemű test szét is terjed, növeli térfogatát Nos? Mint lehetőség — nem képzelhető el még valami — a kettőtől balra? — Egy olyan halmazállapot... — dadogtam — Nos... nos .. — sürgetett. — Amiben... a molekulák... úgy húzzák egymást... hogy... — Hogy?... — ... a test összehúzódik... csökkenti a térfogatát... — Jól van, kezdesz magadhoz térni. Most hát készütj a következő órára — lecke: a negyedik halmazállapot. Ez a halmazállapot úgy viszonyuk balról a szilárdhoz, mint jobb felől a szilárd a cseppfolyóshoz. Összetartása annyival nagyobb a szilárdnál, mint a szilárd a folyadéknál. Molekulái gyorsuló mozgással közelednek egymáshoz... a test ősz- szehúzódik,.. miközben fajsúlya növekszik... messze felülmúlja a legszilárdabb test fajsúlyát, legtöbb esetben... — És az atomok... az elektronok... — Nagyon helyes a kérdés, ezek után. Nos, hiszen azt tudjuk, hogy az elektron már nem test, nem corpusculum — nem is áthatolhatatlan —, semmi ellentmondás nincs hát benne, hogy az elektronok összeolvadjanak... az egész test, úgy, a- hogy van, eltűnjön — illetve átalakuljon erővé. — A test... átalakul — erővé? — Át bizony, ha úgy tetszik... De mielőtt ezt tenné, előbb keresztülmegy a negyedik halmazállapoton. És engem ez érdekel — csakis ez. Most már az egész anyagerőkérdést, mióta szemtől szembe láttam a negyedik halmazállapotot, átengedem a metafizikusoknak. — Szemtől szembe? — Szemtől szembe. — Szóval — az a golyó —, amit az előbb láttam... — Egy közönséges darab ólom volt — a negyedik halmazállapotban. Összehúzódik és eltűnik — de közben, míg ez a folyamat tart, a keménysége, hogy ezt a szót használjam, míg új szót nem fedezünk fel rá, akkora, hogy keresztülmegy a gyémánton, mint a lapát a vízen vagy a víz a levegőn. — Hogy történt ez a felfedezés? — kérdeztem később a szobájában. N em felelt mindjárt, tűnődött, az arca most már szórakozott és gondolkodó volt, eltűnt az Izgalmas élénkség, — Hát igen — mondta végre vontatottan —, véletlenül... mint minden felfedezés... véletlenül... Csak azt tudom, hogy nemcsak a hőfok csökkentése szerepelt.., ez nem lett volna elég... bár ezer fokot értem el, nulla alatt... Még valami más is volt... és éppen ez az... — Nos? — sürgettem most már én. — Nos — hát nem tudom!... — tört ki végre. — Nem tudom, ha kerékbe törsz se. Én nem tudom azt se, mit jelent, hogy lehet, mi lesz belőle! Egyszerre csak ott volt, ott volc... megjelent a retortában... átütötte az üveget... aztán zuhant .. és összehúzódott... és eltűnt... — De hová?... Mi lett belőle? Felugrott. ’ — Nem érted?... Fogalmam sincs róla! Magamnak se!... Nem is sejtem!... Nem tudok semmit .. csak annyit.. Az ablakhoz ment, kinézett. — Csak annyit... — mondta maga elé —, amennyit Galvani tudott., mikor a békacomb megrándult a kifeszített drótszálon. Odaálltam mellé az ablakhoz, Az ég vérvörös volt, de egész a láthatárig lángoltak szerte az északi fény vérvörös csóvái — Galvani... suttogtam —, de már sejtette... hogy a kezébe került valami., megadta magát a rejtelmes istenség ... ami mennydörögve cikázik végig a viharos égbolton... és amit addig ismeretlen hatalomnak imádtak. Rám nézett. — És ma már nincsenek ilyen ismeretlen erők? Oda nézz! Az aurora borealis fénycsóvái koronába futottak össze, aztán kitárultak megint, mint roppant legyező. — Oda nézz... a küllői szétterjednek... minél messzebb van... annál nagyobb, minél közelebb jön... annál kisebb... eltűnik, mire földet ér... éppen fordítva, mint a perspektíva törvénye tanítja... — A negyedik halmazállapot... — dadogtam. Ezer színben lángolt az égbolt.
