Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-12-01 / 48. szám

MOLNÁR KÁROLY: Feieretek a francia idoaenléqió történetéből ROMMEL PÁNCÉLOSAI ELLEN A 13. félbrigádot kivéve, a többi légiós alakulat is Wey- gand tábornok elképzeléséhez tartotta magát, vagyis Igyeke­zett fenntartani ütőképességét és harci készültségét. A baloldali érzelmű alaku­lat, miután a 6. ezred 1900 ka­tonája csatlakozott hozzá, je­lentősen megerősödött. Ani- lakvari ezredes, az egykori grúz herceg vette át a félbri­gádot. Átszervezte, három zászlóaljat alakított. Ekkor már Észak-Afrikában heves harcok dúltak váltakozó sikerrel. Először az olaszok tettek kísérletet, hogy Líbiából keletre nyomuljanak, hogy megpróbálják elvágni az ango­lok fontos közlekedési útvona­lát a Szuezi-csatornát. A küz­delem első szakaszában Gra­ziam tábornok csapatai előre nyomultak, később azonban az angolok ellentámadásba len­dültek, és 1941. februárjában jutottak Bengáziig. Ekkor jelentek meg Afriká­ban a németek. Világhódító tervük egyik fontos részeként Egyiptomot akarták elfoglalni. Felállították az Afrika hadse­reget, melynek parancsnoka Rommel, az egyik legügyesebb német hadvezér volt, aki már korábban is felhívta magára a figyelmet, nemcsak kitűnő stratégiai érzékével, hanem személyes bátorságával is. Ő csoportosította ellentámadásra a parancsnoksága alatt álló olasz, német erőket. 1942. májusában előrelendül­tek Rommel alakulatai. 525 harckocsi és 90 rohamlöveg tá­madta meg az angolokat, akik megkezdték a visszavonulást. Csapataik az Elgazala-Bir Ha- keim terepszakaszon helyez­kedtek el, gyalogosaik tém- pontszerű védelemre rendez­kedtek be. dgy próbálták meg­állítani az előrenyomuló ellen­séget. A németek megkerülték az angolok déli szárnyát és megtörték az ottani csapatok ellenállását A sivatagi háború e kritikus szakaszában fontos szerepet, kapott a 13. félbri­gád, amely Aniiakvari ezredes parancsnokságával érkezett Egyiptomba. Az angolok a lé­giósokra bízták Bír Hakeim vé­delmét. Ez a támaszpont Tob- ruktól délre nyolcvan kilomé­terre feküdt. Május 27-én a támaszpont előterében német csapatok je­lentek meg, az angolok azon­ban feltartóztatták őket. Ez reggel fél nyolckor történt. Fél órával később újra változott a helyzet. Az angol előőrsök je­lentették: — Páncélosok és roh^mlöve-" gek jelentek meg dél-keleti irányból. Még nem tudjuk, hogy a mieink, vagy pedig ellensé­ges csapatok. Kilenc órakor már nem volt kétséges, hogy nagyirányú né­met és olasz alakulatok törnek előre. Az erődítményben a tü­zérség felkészült és a híres svéd Bofors ágyúkat, amelyek elsősorban légvédelmiek voltak és a repülők ellen alkalmazták, most készenlétbe helyezték, hogy célba vegyék a páncélo­sokat. Bir Hakeim betonállásai mö­gött a spanyolok, amikor meg­pillantották az ellenséget, így bíztatták egymást: — Vámos como a Madrid! Madrid felé megyünk, harcol­junk úgy, mintha Madrid felé menetelnénk! Heves tűz fogadta a közele­dő páncélosokat. Tíz órakor harmincöt égő roncs állt a tá­maszpont előtt. Vezetőik és a bennülő katonák kiugráltak és a légió fogságába kerültek. Feltartott kézzel közeledtek az erődhöz. A légiósok száz fog­lyot ejtettek, köztük egy ez­redest. Visszavonultak az ellenséges erők, Bir Hakeim felől elhárult a közvetlen veszély. A védők azonban jól tudták, hogy csak pihenő következik. Mindaddig, amíg az ellenség nagyobb erő­ket nem von össze. Május 30-án Larminat tábor­nok megtekintette az erődöt, és megérkezett König tábor­nok üzenete is, aki gratulált a légiósoknak hősies harcuk­hoz — Még két napig ki kell tar­tamok — üzente a tábornok. Nagy jelentőséget tulajdoní­tottak az angolok is Bir Ha­keim ellenállásának, mert tud­ták, hogy az idő az életet je­lenti számukra a Szuezért folytatott harcban. Június 1-én magasrangú angol tisztek is meglátogatták az erőd védőit. Nyugtalanító jelentések ér­keztek az előőrsöktől és a fel­derítő repülőgépektől is. Rom­mel jelentős erőket vont össze, a küzdelem a fontos támasz­pontért, bármely pillanatban folytatódhat. Este hét óra után húsz perccel új jelentés érke­zett Bir Hakeim parancsnoká­tól: — Ez az éjszaka döntő lesz. Bevált a jóslat, a sötétség leple alatt az olaszok és a né­metek a május 31-ről június 1-re virradó éjszaka Rommel tábornok személyes vezetése alatt elfoglalták Gott-el Qua- leb községet: Háromezer fog­lyot ejtettek, 124 ágyút és száz páncélozott járművet lőttek szét vagy zsákmányoltak. Az ellenség elérkezettnek látta az időt Bir Hakeim elfoglalására. . Heves légitámadások előzték meg a csapatok megérkeztét. Az erőd parancsnoka felderitő- ket küldött ki, akik nem sok­kal később jelentették: — Megtámadtak bennünket. Üjabb hullámokban dübörög­tek a német repülőgépek Bir Hakeim fölött. Zuhanó bombá­zóik szirénázva egész alacsony­ra ereszkedtek: Nagy veszte­ségeket szenvedtek a védők, mert nem volt elegendő fede­zékük, jönéhányukat nyílt te­repen érték a repeszek. Rom­mel igyekezett megfélemlíteni Bir Hakeim védőit. A pusztító légitámadások után két olasz tisztet küldött König tábornok­hoz. A parlamenterek autója fehér zászlóval érkezett. A tisztek átadták tábornok sze­mélyes üzenetét, amelyet Kö- nighez intézett. A német Afri- ka-hadtest parancsnoka ezt irta: — Céltalan minden további ellenállás. Megsemmisítettük Gott-el-Qualeb védőit, két an­gol brigádot. Hasonló sors vár azokra is, akik Bir Hakeimben küzdenek Fehér zászlóval és a fegyver letételével jelezzék, ha nem akarnak további felesleges vérontást. Rommel, vezérezre­des. König tábornok elolvasta az üzenetet és így szólt a parla­menterhez: — Mondják meg, hogy le van sz...., de ezt valahogy más for­mában közöljék vele. — Értjük — válaszolták a parlamenterek és tisztelegtek. Amikor elhagyták a parancs­noki állást, az egyik olasz tiszt így szólt: — Bir Hakeim védői bátor katonák. Autóba szálltak a parlamen­terek, visszatértek Rommel- hez. Jelentették, hogy König visszautasitotta a fegyverleté­telt. BIR HAKEIM VÉDŐI Az intermezzo után fokozott erővel folytatódott a küzde­lem. Rommel ugyanúgy, mint korábban a Gott-el-Qualeb melletti csatában, személyesen irányította a támadást. Nyitott kocsijában a harckocsi oszlo­pok előtt száguldozott és eré­lyesen biztatta katonáit, főleg az olaszokat: — Avanti! Avanti! gyorsan előre! A védők továbbra IS maka­csul ellenállnak. Rommel ekkor már beveti a gyalogságot is. A védők vesztesége egyre na­gyobb. Most már nincs szünet, ne­héz megállapítani, hogy Rom­mel mindenféleképpen fontos­nak tartotta a további előre­nyomulás szempontjából Bir Hakeim elfoglalását, vagy pe­dig tévedett és azt hitte, a tá­maszpont már csak órákig tarthatja magét. Elfogyott a védők vize, mert a legnagyobb tartályt a néme­tek bombája elpusztította. Minden katonának csak néhány korty jutott. Már tizedik napja tartott az ostrom, amikor König tábornok döntött. Ügy gondolta, hogy Bir Hakeim védői nem kockáz­tathatják a további ellenállást. Elérték az elsőrendű célt, hosszú ideig feltartották a né­metek előrenyomulását az egyiptomi határ és Szuez felé. A tábornok az ostrom tizedik napjának éjszakáján kiadta a parancsot: — Csapataink az éj leple alatt elhagyják állásaikat. így is történt. Éjszaka a gon­dosan előkészített kivonulás aránylag qyorsan, de ami még ennél is lényegesebb, észrevét­lenül megtörtént, A légió történetének egyik Előre? legnagyszerűbb szakasza ezzel véget ért. A franciák a máso­dik világháború egyik legna­gyobb fegyvertényének tartják Bir Hakeim hősies védelmét. (Folytatás) Erzsébet Gépesített egységek Líbiában, a második világháború alatt. „Egy női hangot hallottam, ahogyan a nevemen szó­lított. Ezért csaptam oda a fejszével. A lámpa elaludt és egy ideig csend volt. Azután megint megszólalt a hang, azt mondta: gyújtsd meg a villanyt. Még egy­szer odaütöttem. Ekkor valaki megmozdult az ágyon. Zsebkendőt húztam az arcomra, mert észrevettem, hoqy valamilyen lányka van ott. Kiugrott az ágyból, de ami­kor meglátott, gyorsan a takaró alá bújt...“ B. Erzsébet ellen elkövetett gyilkosság gyanúja miatt eljá­rást indítunk ön ellen a büntető törvénykönyv hetvenhete- dik paragrafusa értelmében. Megértette a vádat? A nyomozóval szemben ülő férfi némán bólint — nem tet­tem semmit, mondja megtört hangon. — Elvtársnő, írja... neve? — Jindrich Záhradnícek. — Született? — Kilencszázhuszonkettő augusztus huszonharmadikán. — Foglalkozása? — Traktoros — Szeretném figyelmeztetni, hogy az őszinte vallomás enyhítő körülménynek számít. — Semmit sem tettem — kiáltja a férfi. — Záhradnícek úr ismeri a meggyilkolt unokáját? — Jarmilkát? Már hogyne ismerném. A gyermekeimmel szokott játszani. Nem értem miért kérdezi ezt tőlem. A nyomozó nem válaszol. Egy ideig figyeli a férfit akiről a kis Jarmilka azt vallotta, hogy tegnap éjjel felébresztette. Nem, először a nagymamát ébresztette fel. Jarmilka hallotta, ahogyan felkel és a konyhaajtóhoz megy. Ki van itt? Fel­gyújtotta a villanyt. Te vagy az? Mit akarsz itt? Azután retteneteset kiáltott és' a földre zuhant. A villany kialudt, csak az elemlámpa sugara pásztázza végig a szobát. Jarmil­ka gyorsan a takaró alá akar bújni. Késő! A rettenetes em­ber közeledik hozzá, lehúzza a pizsamáját, az elemlámpát az éjjeliszekrényre teszi. Jarmilka látja az arcán a kendőt és kezében a kést. A torka összeszorul, egy hang sem jön ki rajta. A férfi kettévágja a pizsamát és összeköti kezét, lá­bát, — Ha megmukkansz leszúrlak, és a hang Jarmilkának nagyon ismerős. Zörrennek a fiókok, csapódik a szekrény­ajtó. — Hol a pénz? — kérdi és Jarmilkához közeledik a késsel. — Bfszélj! Jarmilka az éjjeliszekrény felé int fejé­vel. — Az kevés. Hol a többi? Jarmilka nem tud több pénz­ről. Sír. — Ne ordíts kölyök! — Bántott téged? — kérdik tőle később. Jarmilka hallgat. — Nem csinált semmit? Me­gint hallgat. — Ne kínozzák már, látják milyen állapotban van — mondja helyette az édesanyja. — Csak még egy kér­dés Jarmilka, biztos vagy benne, hogy Záhradníöek űr volt? — Biztos, válaszolja a tízéves Jarmilka, mindig rámkiált „ho- va-hova kisasszony“, az ö hangja volt. Minden átvillan a nyomozó agyán, mialatt az előtte ülő férfit figyeli. Nézi Záhradnícek összekulcsolt kezét. Erős ke­zek — könnyen tudnának halálos csapást mérni valakire... — Mondja el, mit csinált tegnap este és éjjel — szólal meg hangosan a nyomozó — a saját érdeke, hogy mindent a lehető legaprőlékosabban mondjon el. — Tegnap délután trágyát hordtam a mezőre. Munkámat öt óra körül fejeztem be Valamivel korábban mint máskor szoktam, mert estére színházjegyeink voltak. Útközben Kladnóba, a színházban, majd azután hazafelé a buszban számtalan ember látta — gondolja magában a nyo­mozó —, tehát éjfélig tökéletes alibije van. Amikor felesé­gével hazaértek, levetkőztek és lefeküdtek. Viszont a gyil­kosságot egy és két óra között követték el. Záhradnícek azt állítja, hogy ebben az időben már aludt, Felesége is ezt iga­zolta. De Záhradníöek az ajtóhoz közelebb eső ágyon alszik. Nem lehetetlen, hogy megvárta, amíg a felesége elalszik, csendesen felöltözhetett... az áldozat háza csak egy-két percre van a lakásuktól. — Maga ugyebár családi házat épít Záhradníöek úr, ez bi­zonyára sok pénzbe kerül... Mennyi pénze volt, amikor el­kezdte az építkezést? — Körülbelül három és fél ezer, pontosan nem tudom. Ná­lunk a feleségem vezeti a családi kasszát... Azután még fel­vettünk harminchat ezer korona kölcsönt az Állami Takarék- pénztánből. — Másutt nem vett fel kölcsönt? — Nem. — De a maga felesége azt mondta, hogy B. Erzsébettől is háromszáz koronát kért kölcsön. Maga nem tud erről? — Lehet... már nem emlékszem. A tettes pénzt keresett és biztosra ment. Tehát csak olyan valaki lehetett, aki pontosan ismerte B. Erzsébet anyagi hely­zetét. aki tudta, hogy készpénz van a háznál. Amikor csak kis összeget talált, nyilván mérgében, elvitt mindent ami a kezeügyébe került. Még egy értéktelen hajnyiró gépet is... És a tettes azt is tudta, villan át a nyomozó agyán, hogy B. Erzsébet férje ezen a héten éjjeli műszakban dolgozik... — Mutassa meg a zsebkését, kezdi újra a nyomozó. — Nincs! — De volt, ugye? — Hát volt, de elveszítettem a krumpliföldön. — Levesszük az ujjlenyomatait Záhradníöek úr. Záhradnícek felugrik. — Nem vagyok bűnöző, ezt ne te­gyék velem! — Abból, amit a helyszínen megállapítottunk a legfonto­sabb talán az volt, hogy a tettes az áldozat lakásában ottho­nosan mozgott, tehát tökéletesen ismerte a lakást. Az ajtó zárában egy beletört, háromfogű kulcs darabját találtuk. Mi­vel B Erzsébet férje állította, hogy sem ő, sem a felesége nem törték bele a kulcsot a záriba, arra következtettünk, hogy a tettes először egy kulcsmásolattal akarta kinyitni a zárat. Csak amikor ez beletört, használt álkulcsot. De hol szerezte a tettes a kulcs lenyomatát? A férj továbbá azt mondta, hogy a zárat eredetileg egy kulccsal vásárolta, ezen pedig nem voltak fogak. Később egy öreg háromfogú kulcs­ból egy másik példányt készített saját részükre. Erről ter­mészetesen a tettes nem tudhatott. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a tettes a férfi kulcsa mintájára csinálta a másolatot. De volt-e Záhradníceknek alkalma lenyomatot készíteni a férj kulcsáról? Természetesen volt. De ugyanúgy egy óvatlan pillanatban bárki a faluból vagy a Nejedig I. bányából, ahol a férj dolgozott, megtehette ezt. Idáig jutottunk a logikai következtetésekben. A további felderítés a daktiloszkópiai vizsgálatra várt. A helyszínen ugyanis harminc ujjlenyomatot találtunk. Tizenkilenc lenyo­mat a B. házaspáré volt Tizenegy azonban használhatatlan volt... Kesztyűben dolgozott a tettes?Jarmilka nein tudott visszaemlékezni. Más meg nem láttta a tettest. Egy azonban bebizonyosodott: Jindrich Záhradnícek ujjlenyomatait nem találtuk meg. Ezt a gyilkosságot sosem hoztuk összefüggésbe az előző öt szexuális gyilkossággal. Erre több okunk volt. Elsősorban más volt az indítóok — rablás Más volt a végrehajtás módja is, harmadszor pedig az előző gyilkosságoknál a tettesnek az áldozatokkal semmilyen kapcsolata sem volt. Itt viszont az ismeretség egészen nyilvánvaló volt. Lehet, hogy nem is akart gyilkolni, csak lopni Amikor azonban B. Erzsébet meg­zavarta és felismerte — mégis ölt. Persze, ha a kis Jarmila elárulta volna, hogy a tettes meg akarta erőszakolni, akkor az egész dolog más irányt vesz. De a tízéves kislány vagy nem értette hogy a férfi mit akart, vagy szégyellte magát... (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents