Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-07-15 / 28. szám

íl 3 EGY EMBER VÉDELMÉBEN Június 21-én jelent meg az Oj Szóban a Csemadok Központi Bizottságának az a közleménye, amely többek között a kassai magyar színház megalakulásával ts . A közlemény­ben ezt olvashatjuk: „E terv megvalósítása érdeké­ben megtörténtek a konk­rét lépések és munkálatok. Saínos, hogy közben a MA­TESZ igazgatója az előze­tes elvi megállapodás elle­nére tervétől elállt. Tuda­tában vagyunk annak, hogy a MATESZ gondokkal küzd. E gondokat is magunkénak valljuk és a színház hely zetén lehetőségeinkhez mér­ten javítani kívánunk. Tu­datában vagyunk annak is, hogy a második magyar szlniegyüttes megalakítása nem oldható meg egyetlen színházunk rovására.“ Majd: „Nemzetiségi kultúránk fej­lődése érdekében a Csema­dok KB elnöksége kitart eredeti álláspontja mellett és indokoltnak tartja, hogy az ügy érdekében megtegye a szükséges lépéseket az Il­letékes szerveknél.“ Ugyancsak az Oj Szó I jú­lius 3-án I közölte a hírt, hogy megegyezésre került sor és: „Ä megbeszélés résztvevői, mérlegelve a MA- TESZ-ból Kassára kihelye­zett színjátszó együttes ala­kításával járó minden gon­dot és nehézséget, a kővet­kezőkben állapodtak meg: A MATESZ fokozatosan 19691 augusztus 15-től kezd­ve, kassai székhellyel kihe­lyezett színjátszó együttes szervezését kezdi el. Az együttes szervezéséhez ter­mészetszerűen — lehetősé­geihez mérten — elsősor­ban a MATESZ lárul hozzá.“ Az olvasó megtudhatta, hogy a kassai magyar szín­ház megalakulása kórül bo­nyodalmak keletkeztek és ezek megoldásra várnak. Nyilvánvaló, hogy egy szín­ház igazgatója (felelősség­érzete teljes tudatában) csak akkor határozhatja el magát olyan komoly lépés­re, mint amilyen egy szín­ház kettéosztása, ha adva van mindkét részleg meg­felelő anyagi bázisa és biz­tosítva van művészi színvo­nala is. Tehát ha Dráfi Má­tyás a MATESZ igazgatója június 21-én nem akarta be­leegyezését adni a kassai részleg megalakítására, de július 3-án' megegyezésre került sor, akkor a közbe­eső időben nyilván olyan intézkedések történtek, a- melyek megteremtették a fent jelzett feltételeket. De ebben az időben más is történt. Egy szervezet né­hány ügybuzgó vezetője, meglehetősen önkényesen, körlevelet küldött szét [ saj­nos nem előszörj, amelyben felhívták a szervezet tagsá­gát, hogy rezolúciókkal tá­mogassák a kassai színház megalakulását. A körlevél olyan beállításban ismertet­te a helyzetet, mintha az új színház léte vagy nemlé­te Dráfi személyes szeszé Igétől vagy jóakaratától függne. Mivel a kívülálló emberek nem tudták és ért­hető módon nem is tudhat­ták az új színház körüli bel­ső problémákat, nem csoda, hogy a körlevél nyomári a táviratok és rezolúciók egész özöne zúdult Dráfi Mátyás fejére. Ezekben a „dogmatikus* és a „haza­áruló“ jelzők még az eny­hébbekhez tartoznak. Sajná­latos módon így az egész akció olyan színezetet vett fel, mintha nem Is a kassai színház megalakítása, de Dráfi eltávolítása lenne az elsődleges probléma. Az egyik legrangosabb hazai kulturális intézményünk igazgatójának, egy kiváló művésznek a nevét, jogtala­nul bemocskolták. Nem tartozik ránk mérle­gelni, mennyire jogosult va­laki vagy valakik egy fel­sőbb szerv nevében, de en­nek tudta nélkül Uyenhan- gú körleveleket kibocsáta­ni. Erre van illetékes szerv, bízunk benne, hogy kellő­képpen szemügyre veszt a dolgot és levonja a meg­felelő következményeket. Azonban erkölcsi kötelessé­günknek tartjuk feltenni a körlevél szerzőinek a kér­dést: mit kívánnak tenni Dráfi Mátyás nevének reha- billtása érdekében? Vajon ugyanolyan ügybuzgalommal káldenek-e majd egy újabb, helyreigazító körlevelet? Vagy ezután majd én ka­pom a rezolúciókat? HORVÁTH Rezső 1968 januárja első napjaiban a Budapesti Építésügyi Mi­nisztérium exportvállalata a pozsonyi Duna-parton, pontosab­ban a múzeum tőszomszédságában komoly vállalkozásba kez­dett. Annak idején résztvettem a vállalat képviselőinek az építkezés megkezdése előtt rögtönzött sajtó-tájékoztatóján, ■hol maguk is komoly feladatnak minősítették ezt a cseh­szlovákiai exportvállalkozást. A Duna-parton azóta egy gyö­nyörű, impozáns épület áll, amely pár napon belül a dunai személyhajözás nemzetközi kikötőépületeként szolgál majd. Nem elfogultságból beszélek szuperlatívuszokban, de meg kell vallani, nem a leghétköznapibb valóságnak számít az, ha egy újonnan átadott épületen rendesen záródnak az ajtók, az ablakok, vakolásnak nevezhető a vakolás — egyszóval na-\ gyón is hozzászoktunk már az úgynevezett kolaudálás utáni javításokhoz. A szóbanforgó épület elsőrangú kivitelezésű. Ez nem vi­tás. Természetes is, hiszen exportmunka, valószínű, hogy több ezt követő hasonló megrendelés alapját képezi majd a ma­gyarországi szakemberek bravúros teljesítménye. Okos, hasz­nos ötlet volt. Feltehetően kölcsönössé alakul ez a kapcso­lat, hiszen a szükségletekhez képest mindkét országnak ki­csi, nem elegendő az építőipari kapacitása, de vannak spe­ciális ágazatok, amelyeket vagy az egyik, vagy a másik or­szág már kifejlesztett, gyakorolt, olcsóbban és szakszerűb­ben tudja kivitelezni. Kulcsár Gábor építészmérnök, aki a magyarországi válla­lat pozsonyi munkálatait kezdettől fogva irányítja, azt ál­lítja, Magyarországon a minőségi építkezések ugyancsak i- lyen komplett, precíz kivitelezésűek. Példának az űj Buda­pest és az épülő Internacionál szállót említette. Nem vitás, ilyen építkezések nálunk is vannak, de miért kell, hogy kivé­telnek számítson az, ami tulajdonképpen természetes. Az exportmunkáknak, vagy a már előre minőséginek ke­resztelt építkezéseknek, azok határidejének és a határidő betartásénak semmiben sem szabadna különböznie a közön­séges építkezésektől. Persze ez lenne ideális, és mint igény, jogos is. A szükség fellazítja a követelményeket, kötelezett­ségeket. A lakásépítéseknél ez tökéletes bizonyítékot nyer. De visszatérve a személyforgalmi hajózás űj kikötőépü­letére: az építkezés időtartamát tizenhat hónapra tervezték, ma a tizenkilencedik hónapnál tartanak, de már csak kimon­dottan apróbb szerelömunkákat, pótjavításokat, takarítást vé­geznek. Mire ezek a sorok megjelennek, mér talán az ün­nepi átadás is megtörtént. Az építők kényszerből, kereken hat hetet késtek. Az augusztusi események megzavarták a munkálatokat, hat hétig nem tartózkodtak, nem dolgoztak itt az építők. Természetes, hogy válogatott képességű szakemberek jöt­tek Pozsonyba. Ennek meg is látszik az eredménye. Akár csak ők, mi is örülhetünk annak, hogy ez a rövidesen turistaforgalmi gócpontnak számító épület nem hoz szégyent sem a kivitelező, sem a tulajdonos országra. Volt idő, amikor egyszerre 76 építő dolgozott, most az u- tóbbi napokban már csak huszonketten voltak itt. Az épület eredetileg kővel borított, pontosabban fogalmazva díszített vaskonstrukciő, amelyhez minden szükséges anyagot, a ho­mok és a kavics kivételével, — Magyarországról szállítot­tak ide. A felszerelés tökéletes. A díszkúttól és díszmeden­cétől kezdve a „motozóhelyiségig“ minden van. A diszpécser a Dunára néző „üvegszobából“ irányítja majd a forgalmat, jelenti a tájékoztatásokat, utasításokat. Egy külön ezt a célt szolgáló orvosi rendelőben az átutazó gyengélkedőket vizs­gálják majd, az impozáns nappali bárban első osztályú ki­szolgálást terveznek másodosztályú árakkal... — csak úgy is legyen — az épülethez, szép kétszobás gondnoki lakás is tartozik, tökéletesen felszerelt konyha, raktárhelyiségek, ad­minisztratív szolgáltatásokat és ellenőrzéseket lebonyolító helyiségek — és sorolhatnám még hosszasan azt ami szük­séges, ami a lehetőségekhez képest meg is van, ebben az impozáns és praktikus épülettömbben. Sajnos a megrendelők ragaszkodtak a kikötőépületben egy egy olyan „szolgáltatási területhez“ is, amely magasan meg­haladja a kikötő frekventáltságához mért arányokat, Nyilvá­nos illemhelyekről van szó, amelyekből ugyan nagyon sok hiányzik a városban, de helyük nem e<jy többnyire nemzet­közi forgalmat lebonyolító épületben lenne. Sajnos mégis ott van, meglehetősen nagy forgalomra számíthat és „aktív kör- nyezetrombolő hatását“ a tapasztalatok alapján jósolni me­rem. Most már csak egyetlen mentség van: nem üzembe he­lyezni. A kikötőépületet persze igen. Régi igény és sikeresen tel­jesített. RESZELI FERENC A kikötőépület a pozsonyi hídról nézve. Sajnos még nem az új hídról, pedig méltó lett volna, ha a két fontos létesítmény egyszerre készül el. Foto: TóthpSl július 17. és 27. között hangos lesz a kéméndi Garamsziget: az V, Nyári Ifjúsági Találkozón ott lesz az ország magyar fiataljainak a' java. Hogy milyen község Kéménd, milyen a környéke, hogyan él­nek a lakosai, mik a gondjaik — bizonyára érdekli majd a fiata­lokat. Ez a kíváncsiság vezetett el bennünket is Kéméndre, majd pe­dig Köhídgyarmatra és Kicsindre. Ma ugyanis már senki sem beszélhet csupán az egyik vagy má­sik faluról, hiszen a három község szövetkezete egyesült, s ezáltal szorosabbá váltak kapcsolataik. A három külön-külön táplálkozó ér­rendszer lassan egybekapcsolódik és egyesülten erősebbé, életképe­sebbé válik. A falvak lakosai talán észre sem veszik, de együtt lé­legzőnek, együtt táplálkoznak. A MÚLT Már a múltjukban is nagyon sok a közös élmény. Híres szarvas­marha-tenyésztő környék volt ez: a kéméndi vásárok messze föl­dön ismertek voltak. Ma az egyes fontosabb községeket „központi falvak"-nak nevezzük. Kéménd már régen ezek közé tartozik. Azt hiszem, ezt a jellegét természetesen és minden kényszer nélkül meg­tartotta. annak ellenére, hogy az utolsó félszázadban, főleg a hábo­rúban, gyakran akadt olyan esemény, amely jócskán hátráltatta. I- lyen volt a hosszú álló front, amely még a csontjaikba is beivó­dott. Az egész falu hosszú napokat, éjszakákat, heteket töltött a pin­cékben. Naponta, sőt néha óránként váltották egymást az oroszok és a németek. Az egyik nem adta fel a fontos hídfőt, a másik meg nem tudta bevenni. Amikor már teljesen kilátástalan volt a harc, akkor meg kilakoltatták őket. Mondani sem kell, hogy mindenük elpusztult és mindent elölről kellett kezdeniük. Nem dicsekvésképp — mert a szegénységgel nincs mit dicsekedni — de természetesen szalad ki a szájukon, hogy a háború után koldulni jártak. Az országban még ma is Kéménden látja az ember a legtöbb vakolatlan házat, por­tát. A málló falak, a pusztuló porták még ma is az egykori megrá­zó esemény nyomait viselik. Nem csak az aprójószág pusztult el a faluban — Kőhídgyarmaton és Kicsinden — de más is. A szerszá­mok Is tönkrementek. Azután pedig egymást követték a szűkös, szá­raz évek, majd pedig eljött a politikai manőverek ideje. Ä. szövetkezetek sem tudtak egykönnyen talpra állni. Csupán az utolsó öt-hat évben tudják az arányos keresetet, a rendes megél­hetést biztosítani tagjaiknak. Látszatja is van: épülnek az új házak, utcák. Természetesen beletelik még néhány évbe, amíg minden rend­bejön. A LAKOSSÁG Annak ellenére, hogy a falu lakossága szorgalmas, nem mondható gazdagnak. Jártunk már szombati napon is a községben: amikor az ország vérkeringése szinte elakad. A három község talán még láza­sabban dolgozott mint máskor. Ha csak a földműveseket találtuk volna munkában, nem Is említenénk a dolgot. De még az irodák is nyüzsögtek. Szabad szombat ide vagy oda, mindenki a helyén yolt, dolgozott. Az egyesítés egyelőre növelte a gondokat, de las­Ahol a fiatalok táborozni fognak: Kéménd, Kőhídgyarmat, Kicsind; eredmények, gondok, maga az élet. san és főleg a távlatokban már kezdi éreztetni hatását. Ha semmi másra nem lett volna jő a gazdaságok egyesítése, csupán arra, hogy a régi rivalitásből a jobbik részt gyümölcsöztesse, azaz egészséges versengést indítson el a három község termelői között, már akkor is érdemes volt. Ma ökölnyi nagyságú újkrumplit termelnek az e- gyes részlegek, és szinte örömmel lesik el egymástól az állatgon­dozás bevált módjait. De meg is becsülik egymást. A FIATALOK Néhány évvel ezelőtt mindenütt a fiatalokat hiányolták a mező- gazdaságban. A folyamat és az eredmény is természetes volt. Az egyesítésekkel és gépesítéssel járő> munkaerő felszabadulás a fiata­lokat. a még új életet kezdeni tudó ifjabbakat elvitte a faluból, a földekről. Ma már enyhült ez a gond, talán nem is kell riadalmat csapni, mert már megoldás is mutatkozik. A kéméndiek, illetve a három egyesített szövetkezet is szolgál néhány megoldási lehetőség­gel. Taníttatják, megfizetik a fiatalokat, kedvezményesebb bérrend­szerrel, hűségpénzzel támogatják őket. Magasabb százalékot kapnak a munkaegységből. Felépítették, és inkább a fiatalok kedvéért, mint a haszon fejében üzemeltetik a híres Fehér Akác csárdát: kultúrház hiányában legalább a csárdában szórakozhassanak. A sport­egyesületek sem panaszkodhatnak. Az ifjúsági klubok is megkapják a támogatást. És jönnek is a fiatalok a szövetkezetbe, visszajönnek a faluba, mert megtalálják a számításukat.. Persze gond is van e- lég. A szövetkezet nem képes jó munkakörülményeket teremteni, mű­helyeket, egészségügyi berendezéseket biztosítani. De legalább fog­lalkoznak vele, tervezik, szorgalmazzák. Minden nem megy egyszer­re. Még az a kérdés: „Ki fogja a fiatalokba oltani a föld szerete- tét", mert ez sem egyszerű feladat. Talán a vezetők, talán a kö­rülmények, talán a mezőgazdaság becsülete, amely lassan ismét kezd helyreállni. Mert higgyék el, kívülálló ezen nem segíthet. Ha az ösz- szes gondot megoldják menetközben, akkor nemcsak a kevésbé te­hetségesek maradnak falun, hanem azok is, akiknek megvan a kellő rátermettségük. Ez egyébként: országos gond. A már előbb említett nemzedéki eltolódás erre is kihat. Az, hogy az egykori szövetkezetesítés, valamint az egész szocializálódásunk egyidejűleg indult- és sok embert emelt azonnali hatállyal vezető tisztségekbe, hatott a fiatalokra: érzik ezt és kénytelenek Idomulni is hozzá; ha egyszer nincs rájuk szükség, akkor nem tolakszanak. És valljuk be, nincs rájuk mindig szükség, ami ismerve az elmúlt húsz évet, természetes is. Ez Kéménden is kiderült. Nem tudják biztosítani a fiataloknak a műveltségükhöz mért beosztást és a fi­zetést sem. A középiskolát végzett fiatalnak csak nagy jóindulattal tudják megadni az 1200.— KSs-t. Mások viszont, akik aligha lettek' volna képesek leérettségizni, megkapják az 1600.— 2000.— Küs-t, Tehát a fiatalok egyik része nem marad, nem is maradhat. Ez a va­lóság. Kénytelenek vagyunk tudomásul venni. A fiatalok is egysze­rűen tudomásul veszik az adott állapotokat. Jogosan! Itt egyedül az idő hozza majd meg az eredményeket. Mint ahogy az sem termé­szetes, hogy a fiatalok azonnali vezető beosztást kapjanak, az sem veszélytelen, hogy az idősebbek azonnal távozzanak. Ennek foko­zatosan kell végbemennie. ■ AMIT AZ IDŐ SEM BOCSÁT MEG az az esetleges oktalanság és érthetetlen makacsság. És Ilyen is van, bár ezt nem mindig a községek keltik életre. Az elmúlt húsz évben is igy volt s még ma sem veszett ki teljesen ez a jelenség. Valamikor arra kényszerltették a gazdákat, hogy a jól bevált ter­mények helyett olyanokat termeljenek, amelyekre nem voltak meg a föltételek, ma pedig megint másra. így van ez a kőhldgyarmáti és kéméndi kultúrházak kérdésében Is. A járási szervek és némi egyéni jóindulat nyomán megszületik i döntés, hogy Kéménd és Kőhídgyarmat Is új kultúrházat kap. Az elképzelés nagyobb méretű, és ennek megfelelően már nem is kul- türháznak, hanem művelődési otthonnak fogják nevezni. A szokásos nagyterem mellett meglesz a könyvtára, több klubhelyisége és még sok egyéb. És ekkor felbukkan a váratlan akadály. A tervek sze­rint a kultúrházat olyan helyen és úgy akarják felépíteni, hogy az csak fölösleges kiadásokkal és kevés haszonnal járna. Sőt! Mert par­kot szeretnének mellé, néhány egészen új házat akarnak lerombolni« Pontosan ugyanez a helyzet kéménden és Kőhídgyarmaton is. Az e- gyik helyen három új házat akarnak lebontani, a másikon kettőt« De még olyanokat is, amelyeket egy kis jóindulattal nem Is kellene’ bántani. Hát ez aztán nagyszerű... Akkor, amikor az ország lakos­ságának nagy része kedvezőtlen lakásviszonyok között él. akkor ál­lampénzen úgy akarunk építkezni, hogy közben jó lakásokat rombo­lunk le. A kőhídgyarmat! művelődési ház melletti park miatt akar­ják az új házat lerombolni. Méghozzá falun, ahol már a kert, dé az egész határ többet ér. mint bármelyik városi park. Talán már megoldódott a kérdés Kéménden, de Kőhídgyarmaton még húzódik. Pedig addig, amíg az a kérdés nem dől el, nem kezdhetik meg á művelődés! otthon építését. Vagy talán ezzel akarják elodázni, végső soron megbuktatni a községek jogos igényét? Ogy látszik! És azzal sem érthet egyet a magunkfajta józanul gondolkodó em­ber, hogy a falu lakosságának egy jó része a legnagyobb dologidő­ben az üzletek előtt tolongjon. Mintha nem lenne elegendő liszt« kenyér. Mennyi kárát lát.ja ennek a szövetkezet és maga a lakos­ság? Érdemes lenne kiszámítani és azok számlájára Imi, akik fe­lelősek érte, ftfeneth látván

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents