Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-11-17 / 46. szám
N éhány perccel múlott déli tizenkét óra, mikor kiléptek a klinika boltíves kapuján. Halványan sütött az őszi nap, hűvös szél vágtázott végig a város utcáin. Körülöttük zaj, nyüzsgés. A lány összébb húzta a kabátja gallérját — hideg borzongás futott végig a hátán. A bordő- pulóveres fiú a halvány égre tekintett hunyorogva, majd a lányra nézett kérdőn. — Hát akkor... mi most... — Ne, még ne menj el! A fiú tétovázott. — Ne menj még el! — ismételte a lány. — Jól van, nem megyek, bár már mindent elintéztem, amire megkértél. Egymás mellett lépkedtek, mintha összétartozhának, pedig mindketten tudták, hogy az már csak látszat. Csilingeltek a villamosok, tülekedtek az emberek, a gépkocsik meg cikáztak, mint méhkas nyílásánál a méhek. A tér kövére galambok szálltak le a homályos égből — mint óriási hópelyhek hulltak alá. A lány megállt, szembe fordult a fiúval. — Látom, türelmetlen vagy. — Kissé. — Mintha szurkálnának... Talán futásnak is erednél, ha nem tartana vissza valami...? 1, — MicsoaaV ' — Nem tudom... Talán sajnálat, részvét, vagy ehhez hasonló, igaz? — Nem. — Ne álltassuk egymást Gabi, ez az igazság. A fiú nem nézett a lányra. Rágyújtott, kisimította szemébe hullott haját. Hallgatott. — Tulajdonképpen nem is tudom, mit akarok még tőled — folytatta a lány. — Isten bizony nem tudom... Talán csak azt, hogy néhány percig maradj még velem. Sokat akarok? — Nem... Nem akarsz sokat. — Akkor még miért akarsz elszaladni, mondd, miért!? — Nem akarok elszaladni, eszembe sincs — válaszolta a fiú, és nagyot húzott a cigarettájából. — Most már igazán őszinte lehetnél Gabi — mosolyodon el keserűen a lány. — Igazán az lehetnél! — Az vagyok... Mindig is az voltam. Kávéillat lengett át a levegőn. — Gyerünk be a presszóba! A fiú is megállt, pillanatnyi tétovázás után megvonta a vállát, s belépett a presszóba. Leültek. Egymással szemben, mint ahogy megszokták, de most nem ért össze a térdük. — Mit iszunk? — kérdezte a fiú. — Rád bízom... Bár most meginnék egy pohár vörösbort. Tudom, te nem szereted, soha nem szoktál inni. — Én konyakot iszom. Kávét is kérsz? — Köszönöm, nem! — mondta a lány, s nézett maga elé. Hallgattak. Mintha végérvényesen kifogytak volna a szóból. Pedig néhány hónapja, hete, három éjszakát is át tudtak beszélgetni egyfolytában, mégis hiányérzetük volt, hogy semmit nem mondtak el egymásnak, legalábbis nem mindent, amit szerettek volna. — Tudod miért hívtalak be a presszóba, éppen ebbe a presz- szőba? — kérdezte a lány. — Tudom — felelte a fiú. — Itt ismerkedtünk meg két évvel ezelőtt. Csak azt nem tudom, mire jó ez? — Kényelmetlen számodra, hogy éppen ide hívtalak, Gabi, — Nem... Illetve, kissé talán mégis. — Gondoltam. — Azért hívtál be, hogy kényelmetlen legyen számomra, csak azért, vagy másért? — Nem tudom... Megkínálhatnál egy cigivel. Rágyújtottak. Néhány szippantás után a lány a hamutartó szélére tette a cigarettát. Megtámasztotta a homlokát. — Szédülök — mondta. — Pár napig, míg benn voltam, nem szívhattam. Sosem hittem volna, hogy így lehet tőle szédülni. Te is szoktál? — Nem. A lány hosszan nézte a cigarettát, amint magasra kígyózva szabálytalan füstkarikákat rajzolgatott közéjük. A cigaretta rövidült, a hamuja hosz- szabbodott. — Mit gondolsz Gabi, így ég el minden, mindenki, aki magára marad? — Nem tudom... Lehet, hogy igen... Egy fiatal miniszoknyás lány beindította a zenegépet. Gyorsritmusú beat-muzsika töltötte be a presszót. — Ott, annál az asztalnál ültem, emlékszel? — Igen. — Mondd, miért jöttél akkor az asztalomhoz! ? — Másutt nem volt hely. — Akkor is odaültél volna, ha nem.ín vagyok ott? *-***• Akkor-is. — Abba is beleszerettél volna? ■ — Ki tudja?... Talán igen, talán nem... Mi értelme, hogy most újra erről beszélünk?... Ügy tudom, lezártuk ezt a kérdést, miért feszegeted? Nem gondolod, hogy kissé nevetséges? — Számomra egyáltalán nem nevetséges Gabi — mondta a lány, — Akkor voltam nevetséges, amikor hittem neked. — Gondolod? — Igen. Akkor voltam nevetséges! — Amit akkor tettem és mondtam, őszintén gondoltam. — Valóban? — Igenis őszintén! — Azt is mondtad, hogy feleségül veszel. — Mondtam, mert akkor azt is úgy gondoltam! — Látom, haragos vagy — mondta a lány. — Ha te akkor annyira őszinte voltál, most miért haragoskodsz! ? A fiú nem válaszolt. Üjabb cigarettára gyújtott. — Én megmondom: mert sosem voltál, s nem is leszel őszinte! Mert sosem szerettél, feleségül sem akartál venni, éppen azért megszólalt benned valami, lelkiismeretfurdalást érzel. Már pedig az ellen nem tehetsz semmit, hát haragoskodsz. így van Gabi, ez az igazság! A fiú elgondolkodva nézte az asztalterítő mintáit. Hosszú ujjá- val türelmetlenül dobolt az asztalon. Sokára szólt. — Szeretlek... Később kiábrándultam. Olyan nagy bún az?.. Százezrek vannak így... Pontosan akkor érezhetnék lelkiismeretfurdalást, ha még most is azzal hitegetnélek, hogy szeretlek, s az őszinteség helyett fűt-fát ígérnék. — Százezrek! Köszönöm szépen! Szép kis intézési mód, mondhatom. Volt egy zsebkendőm, elvesztettem, tehetek róla?! — Tudsz jobbat? — Nem — mondta a lány keserűen. — Akkor meg mit akarsz? — Azt sem tudom... — De azért támadni, azt tudsz! — Nem támadlak én - mondta a lány. — Csupán a tényeket próbálom egymás mellé rakni, hogy valami véglegesen tisztázódjék bennem. Értsd meg Gabi, szeretnék végérvényesen megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől és tehertől, ami rámnehezedik. Miért nem akarsz nekem ebben segíteni! ? — Hogyan segítsek? — Segítened kell, Gabi! — Azt mondd meg, hogyan, miben! ? — Nem tudom... — Na, látod. — Akkor karácsonykor, mikor először jártál nálunk és bemutattalak a szüleimnek, boldog voltam. Nekik is megtetszettél. Te is azt mondtad, helyes emberek a szüleim. Mondtad, vagy nem mondtad! ? — Most is azt mondom, hogy helyesek. De hidd el Klára, ennek nincs semmi jelentősége! Mért nem akarod megérteni, hogy akkor igenis szerettelek, de most már egyáltalán nem szeretlek! ?... Megmaradsz szép emléknek... Talán többnek és szebbnek, mint egy nagyszerű kirándulás, vagy színházi élmény, vagy... mit tudom én... A lány megitta a vörösbort, s a fiú rendelt még egy pohárral. Magának is kért konyakot, kávét, cigarettát, mert a doboz kiürült, ami előtte volt, idegességében szivarrá gyűrte. A zenegép halk melódiát sugárzott, az őszi égről bekandikált a napsugár, az utcán autók suhantak, olykor felcsikordultak a fékek, valaki felkacagott, egy asztalra borult... — Azt mondtad, soha senkit nem szerettél még, csak engem — szólt újra a lány. — Ugyanakkor azt is mondtad, hogy nagyon sok lánnyal jártál már. Közülük vajon hányán kötöttek ki a klinikán? — Egy sem. — Csak én? — Csak te. — Azt mondtad, semmi az. — Nem éppen úgy mondtam. — Egyremegy — mondta a lány. — Odakerültem. — De én iztéztem el azt is. — Te intézted el, mégis nekem volt nehezebb. — Tudom... — Mégsem szégyelled magad ? — Nem. Nem Szégyellem, mert az egy természetes dolog. Éppen olyan természetes, mint ahogy reggelizünk, vacsorázunk, vagy tisztálkodunk. — Igen? I gen. Tegyük fel, hogy nem veszik el a gyereket, de össze sem házasodunk, akkor mi történik? — Felneveltem volna. — Biztos? — Felneveltem volna. És most már azt is megmondhatom, bánom, hogy rád hallgattam. A szemed tudnám kiásni!... Magamra maradtam, úgy legalább volna valakim, akivel... — Ezek csak szavak! — vágott közbe indulatosan a fiú. — Meggondolatlanul és felelőtlenül kimondott szavak, Klára! Felneveltem volna! Nagyzási hóbort! Könny szaladt a lány szemébe. — Ne sírj! — mondta a fiú. — Nem sírok... Mikor nem akartam lefeküdni veled, azt mondtad, hogy maradi vagyok, hogy a modern lányok másképpen gondolkodnak és viselkednek. A hülye fejemmel bebizonyítottam, hogy nem vagyok maradi. Mondd, mit értem el vele! ? — Ha úgy vesszük, ahogy te gondolod, semmit. — Legalább most az egyszer őszinte voltál! — Mindig az voltam. — Mindig, tudom... Szereted az életet, s megpróbálod maximálisan kihasználni.. Ez a te életfelfogásod. Ha mindenki így gondolkodna, hová jutna a világ? — Mindenki hülye, aki nem gondolkodik — mondta a fiú, s keze kissé remegett a hamutartó fölött. — Utálatos a fölényességed! — Meglehet... — Ráadásul cinikus is vagy! — Eggyéi több ok arra, hogy elbúcsúzunk! — Én még mindig szeretlek, Gabi — mondta a lány hosszú hallgatás után. — Egy parányi büszkeség sincs benned, Klára. — Változtatna az a tényeken, ha büszkén felvetném a fejemet és mosolyogva azt mondanám, hogy én is kiábrándultam belőled, Gabikám? Semmit. Most elválunk. Te is mész a magad útján, meg én is. Te könnyedén, felszabadultan, én meg viszem magammal a megcsúfolt szerelmemet, a terhes útibatyút, amitől nem és nem bírok megszabadulni. — Sajnálom, hogy így végződött, Klára — mondta a fiú csendesen. Zsebéből papírt vett elő. — Szereztem neked egy új állást. Mindent elintéztem, csak jelentkezned kell. — Az elbocsájtó levél — vette át a nálay papírt. — Légy már egy kicsit nagyvonalúbb, ne nyavalyogj örökké, mint egy szentimentális bakfis! — Igazad van Gabi, én egy szentimentális hülye vagyok, és irigylem a könnyedségedet, a hideg közönyödet. Dehát sajnos, ez sem változtat a tényeken... Mehetünk... A presszó előtt még egy pillanatra megálltak és szembefordultak egymással. Komoly és kitinért volt a fiú. — Fel a, fejjel, Klára! — Szervusz, Gabi! Elváltak. A fiú könnyedén, ruganyosán ugrott fel egy zsúfolt villamos lépcsőjére, a lány meg gépiesen szedte a lábát, sodródott a tömeggel. Gyengének érezte magát, mint aki alig bírja vonszolni terhes útiba - tyúját... Közben nyitott tenyeréről elszállt a papírcédula, új munkahelyének a címe. Elsodorta a szél... Radnóti Miklós: Razglednicák 1 Bulgáriából vastag, vad ágyúsző gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár 1944. augusztus 30. A hegyek közt. Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pasztorieány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. Cservenka, 1944 október 6. Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fut a förtelmes halál. Mohács, 1944 oki Meilézuhaniam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. — így végzed hát te is, — súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. — Der springt noch auf, — hangzott fölöttem. Sárra! kevert vér száradt fülemen. Szentkirályszabadja, 1944. október 31. Huszonöt évvel ezelőtt ölték meg a német fasiszták RADNÓTI MIKLÓST, a nagy magyar költőt. Török Elemér: Fehér angyalok Ma reggel fekete fű nőt? az égen beborította a sárga levelű csillagokat a folyó partja is tele van aggodalommal fekete pikkelyú halak árnyéka suhan nézem s szomorú vagyok szívemből mosolygó fehér angyalok indulnak a zöld puszta felé szemükből liliom-kert úszik a folyó fölé s a halak újra szelíden fénylő pikkellyel úsznak
