Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-11-17 / 46. szám
Nyárasdtől körülbelül négy kilométernyire é! a határban. A szöges ellentétére, de nem rá mondanám, hogy remete. Magabiztosnak, szélesvállúnak, erősnek, magasnak képzeltem el. Ehelyett töpörödött kis emberke jött elénk, gondozatlan szakállal, bársonyzakóban, amelyen csak egy gomb volt. N incs is több kabátja, még télre sem. Pedig a nyakamat teszem rá, hogy aznap már a tél volt látogatóban a nyárasdi határban. Legalábbis, míg mentünk a szántóföldek között álló ház felé, másra sem gondoltam, mint egy jó meleg kályhára. Mekkorát csalódtam! — Ha almát akarnak venni, nem járnak rossz helyen. Ezzel jöttünk, mert a faluban kioktattak bennünket, há- zsártos az öreg nagyon. A faluba is csak kétszer-háromszor jár be évenként. Gyufát, petróleumot meg gyertyát vásárol. Azt is megtudtam, hogy ilyenkor a falu gyerekeitől leckét kap „modern civilizációból“, rothadt paradicsomok és egyéb hajigálható tárgyak, csúfnevek formájában. De egy tacskónak hiába nyújtja messziről a kezét — mint nekünk — nem fogadja el. Az ok egyszerű. Mert a keze kérges és — piszkos. Szóval almát mentünk vásárolni a remetéhez. Senki sem htvja a nevén — sokan azt mondták, nincs is neve — csak Így: a Remete vagy a Pásztor. Azért Pásztor, mert minden dolga az, hogy bárányait legeltesse. A bárányainak 6 az istene, és fordítva. Elűzik magányát, és ami fontos, nem ellenkeznek mint az emberek, szerinte minden jónak megtestesítői. A ház verandáján rengeteg a virág. Nem is virág, inkább szobanövények, kaktuszok. Csak párnak tudja a nevét, de gondozza, szereti mindet. — A virág csak jóra neveli az embert. Közben valaki közülünk cigarettára gyújtana. — Nem szeretem a cigarettázó embereket. Később kiküldte a „természetbe“ Imre bácsit, aki Nyárasd- ról kalauzolt bennünket a határ lakójához — mert megérezte, hogy szeszes italt fogyasztott. — Ennek a háznak a levegőjét nem szabad elrontani. Nem rontottuk, sőt lassan már lélegezni is elfelejtettünk. De keressük a ház jó levegőjének forrását. Az ablakok már évek óta nem voltak nyitva, de még tisztítva sem. A ház falai nedvesek, padlója föld, mindenütt egérszag, kivéve azt a helyiséget, ahol az öreg polcokon, tárolja az almát. E gy asztal, leterítve sötétkék ronggyal, végében ágy, megkopott, koszos dunyhával, a sarokban a földön kalászos kukorica. A helyiség közepén még egy asztal, rajta csésze, és egy tál egérfogásra készen, vékony botocskával feltámasztva, alatta egy darabka kenyér. Régi trükk, már az egerek is ismerik. Később még észreveszek egy ósdi tűzhelyet, amit addig a sötétség miatt nem láthattam. Bármely régész szívesen elfogadná gyűjteményébe. — Este inkább csak sötétben üldögélek. így nem fogy a petróleum. — De látok itt zseblámpát is... — Nagy ember lehetett, aki feltalálta. Csak ritkán használom, mert zavar és mindig megijedek a nagy világosságtól. De ha nagy a szél odakint, akkor csak ezzel mehetek a bárányaimhoz. CSALLÓKÖZI REMETE A sötétkék ronggyal letakart asztalon egy csészében friss rózsák, könyv — később megtudtam, hogy a Szentírás — a falon sajátkészitményű falragaszok (normalizált betűkből), amelyek a Szentírást idézik. — Miből él? — Abból, amit a föld ad. — A tehén meg a tyúkok is abból élnek amit a föld ad, magának mégse szolgálnak eledelül úgy mint a többi embernek. — Én csak a föld közvetlen ajándékaiból élek. A hús az emberekben idegességet veszekedést, ingerlékenységet vált ki. Ilyen következményekkel jár minden főtt étel is. És magának, mert nő. máshogy kellene táplálkoznia, mint a férfiaknak. A nőknek illatozniuk kell a férfiak örömére, mert erre vannak teremtve — Na jó, de mi lenne a sok tehénnel meg a többi állattal, amelyek állandóan szaporodnának, de nem pusztulnának? — Az ember sose szolgálna eledelükként... — És a báránykái? Hisz azok is állatok. — A bárány az más állat. Az embernél is okosabb, szerényebb, szelídebb Én még bárányhúst nem vettem a számba. Az én nyájam csak gyarapszik... M egtudtam, hogy a hatvanötös árvíz idején az öreg biztonságba hajtotta bárányait, de jómaga visszatért a házba, ahol mindenütt térden felül ért a víz és életveszélyes volt a tartózkodás. — Ha a teremtő egyszer elhatározta, hogy magához hív, szép áldozatul, nem akarok vele ellenkezni. De szeret, mert megmenekültem, mint Noé. Itt jártak csónakokkal a házam körül. Erőszakkal akartak elvinni, de a padlásra senkinek sem volt bátorsága feljönni utánam... Nemcsak húst, de főtt ételt sem vesz már évek óta a szájába. Igyekeztem legalább lavórt, szappant felfedezni a helyiségben, de nem sikerült kiderítenem az öreg tisztálkodási módszereit. Pedig még az ágy alá is benéztem. Meglehet, minden reggel a kútnál mosakszik, derékig, hideg vízben... Nem tudja, hogy televízió is van a világon, a rádióról is csak hallott, de nem érdekli a technika. Számára legfontosabb a zseblámpa. Nem tudja ki az államelnökünk és nem tud 1968 augusztusa eseményeiről sem. — Nem jár ide senki. Pár méterre a házamtól, látja, ott, tőzeget bányásznak. Az a nagy rakás a tőzeg. De az emberekkel nem szoktam beszélgetni, néznek rám, én is visszanézek de ez minden. — Miért nem szól hozzájuk? — Megdobálták a bárányaimat és rám is kiabáltak. — Szóval rossz emberek. — Nem. De nem olyanok, mint maga. Ugye, magának még a fiamról is beszéltem. Valamikor nős volt. Balatonzamárdiban élt feleségével, fia ott született, de a második világháborút már itt élte át, egyedül, ebben a házban. Különben a háború az utolsó konkrét dátum az emlékezetében. Bonyolult bibliai idézetekkel teletűzdelt magyarázatából arra következtetek, hogy felesége csak a veszekedést kereste vele, ezért hagyta el. Fia azóta már Ausztráliában van. — Nem Ausztriában? Mert az különbség... Nem tudja; Egyikükkel sem tart fenn kapcsolatot. Csak beszélgetésünk végén tudom meg, hogy ha véletlenül szombaton jövünk nem áll velünk szóba. Neki a szombat egyházi eredetű ünnepnap, nagyobb ünnep mint a vasárnap. Nem tud arról, hogy ma már a szombat államilag is a munkaszünet napjának van elismerve. Jobb így. Egy illúzióval több marad neki. A kérdésre, boldog-e, csak nézett rám, az volt az érzésem, hogy nem értett meg. — Azt kérdeztem a bácsitól, hogy elégedett-e? — Értem én, olvastam a boldogságról. Nem hiányzik nekem az égvilágon semmi sem. Nincs mit hozzáfűznöm. Mindenki elképzelése szerint éli le életét. Amíg a mód nem ütközik a társadalom törvényeibe, kell, hogy azt megfelelőnek tekintsük. Ez persze még nem jelenti azt, hogy támogassuk, de azt sem, hogy elítéljük. A nyárasdi remetéről mint érdekességről írtunk. Kérdéses a különbség közte és azok között a nagyapák és nagyanyák között, akiket gyermekeik elhagytak, elfeledtek. Talán csak az, hogy a távol él az emberektől, mert azok valamikor megbántották. De a többi magányos öregember itt él köztünk, bátorkodunk a szemükbe nézni. Szemtelenül. Sőt hányszor, de hányszor, szinte kegyelemként felajánljuk nekik az aggok otthonát. Ezek után azt hiszem, nincs okunk csodálkozni a nyárasdi remete életmódja felett. érettük volna lefényképezni. Először magyarázkodtunk, mire megértette, bölcs arcot vágott és azt mondta, az ő képe nem arra való, hogy azt valaki a falra tűzze és bálványként nézzen rá. Arra másvalaki hivatott. ZÄCSEK ERZSÉBET Vörös katona voltam Fejezetek életéből A partizánokat félt az ellenség megtámadni, tudták, hogy a fehérek ellen nagy támadást terveznek. Másnap kora reggel, mikor a fehérek még szundikáltak, megtámadták Raszkazih falut. Azok a nagy meglepetéstől megzavarodtak, jóformán mégcsak védekezésre sem volt Idejük, erejük. Igaz, mindkét részről nagyok voltak a veszteségek, a fehérek közül alig néhányan menekültek meg. Kiűzésük után a lakosság visszatért a faluba, hogy rendbeszedje leégett házait, elásott ingóságait ismét kiássa a földből. Petrás Arnold is kiásta a magáét. Az ellenség másodszor már nem merészkedett a közelükbe, csak az Ob folyón cirkáló hajóikról lőtték a parton fel-felbukkanó polgári lakosságot. Ezekben a harcokban a légionáriusok nem vettek részt. Kolcsakék kegyetlenek voltak. A lakosság gyűlölete egyre növekedett irántuk, hiszen gyilkoltak, perzseltek, rék- viráltak mindent, ami csak a kezük ügyébe került. A partizán ellenállás megerősödött, a börtönök megteltek, a katonai bírságok megállás nélkül hozták embertelen Ítéleteiket, a rabokat kínozták. A partizánmozgalom rövidesen a haladó értelmiségiek soraiból csatlakozottakkal erősödött. A Vörös Hadsereg már gyorsan közeledett az Uraihoz. Októberben elfoglalta Omszkot, ám a kolcsaki vezetés azt a tévhitet híresztelte el, hogy Omszk még mindig az ő kezükben van. Persze ez nem volt igaz. A lakosság türelmetlenül várta a Vörös Hadsereg érkezését, amely Omszk elfoglalása után Novonyikolajevszket, Taskentet és Szamarát vette irányba. Ekkor a légionáriusok egységei már kénytelenek voltak elhagyni Barnaul és Szemipalatinszk városát. Barnaulbóí való támadásukkor közelharc árán foglalták el, vették át a város irányítását Petrásék. A transz-szibériai vonal mentén űzték őket tovább. A város felszabadítása után első kötelességük természetesen a politikai foglyok szabadonbocsátása volt. A Vörös Hadsereg ezekbe a városokba való érkezésekor már felszabadított településeket, városokat, embereket talált. Az Altáji-vidék felszabadítása után Petrás Arnold a Vörös Hadsereg 16. tözéregységének intendánsa lett, ahol 1920 végéig szolgált, míg csak az egységet át nem helyezték Irkutszkba. Csehszlovákiába 1922-ben jött vissza. Nem egyedül. Faina asszonnyal, fiatal feleségével és újszülött kislányukkal. Budapesten lakó szüleihez nem mehetett, mivel a forradalmi harcok résztvevője, a Vörös Hadsereg tagja volt, s a monarchia tisztjeivel való egykori viselkedéséért minimum egy évtizedes börtön, kínzás várt volna rá. „így találtam hazát Csehszlovákiában. Különben is Szent- györgyön születtem. Malackyn lakó nagynénémnél helyezkedtem el. Menekültként kaptam meg állampolgárságomat.“ Itt él Pozsonyban. Nyolcvankét éves. Tekintete tiszta. Haja ősz. Hangja, mozdulatai fáradtak. Petrás Arnold egykori harcostársai között, a forradalom ötvenéves évfordulójára rendezett moszkvai találkozón. (A felső sorban jobbról az ötödik) Új igazgató-régi gondok Beszélgetés a Madách Könyv- és Lapkiadó új igazgatójával, Fonod Zoltánnal A Szlovák Szocialista Köztársaság fővárosában a Duna bal partján, közvetlenül a Hajósok Háza mellett szerényen áll egy földszintes fabarakk épület. Jobbszárnya öt helyiségében székel (inkább húzódik meg — a szerző megjegyzése) a Madách Könyv- és Lapkiadó, melynek élére nemrég Fonod Zoltánt, az Oj Szó kultúrrova- tának eddigi vezetőjét nevezték ki, mivel Dobos László minisztert, a kiadó eddigi igazgatóját az SZSZK kormányában viselt tisztségéből eredően más feladatot kötik le. Dobos László író, a kiadó élén áldozatkész és gyümölcsöző munkát végzett, s ezért a tevékenységéért csak a köszönet hangján szólhatunk róla. Az új igazgatónak, Főnöd Zoltánnak is azt kívánjuk, hogy a megkezdett eredményes úton sikerrel vezesse tovább a kiadó munkaközösségét. Persze nem lesz ez könnyű feladat.de közös erővel sok probléma megoldható. Ez a hang csendül ki az alábbi beszélgetésünkből is. Milyen célkitűzésekkel és tervekkel lépett hivatalába? — Mindenekelőtt köszönöm a jókívánságokat. Megértem azt, hogy az újságírót elsősorban a távlat érdekli. Jómagam a befutás nehézségeivel küszködöm. a két és a többisme- retlenű titkok megfejthetősé- gével, melyek itt a kiadóban várnak rám. Elöljáróban talán abból indulnék ki, hogy a csehszlovákiai magyar könyvkiadásnak ma már hagyománya van. Bármilyen nehéz volt is a vajúdás, mégiscsak megszületett az önálló könyvkiadó. Ez a tény rendkívül értékes és lehet vele mit kezdeni. Megítélésem szerint nemcsak az objektiv, de a szubjektív lehetőségek is adottak ahhoz — gondolok itt elsősorban a kiadói szerkesztőségi kollektívára —, hogy a csehszlovákiai magyar könyvkiadás az eddigi hagyományokra építve merész lépéseket tegyen előre annak érdekében, hogy a csehszlovákiai magyar szellemiségnek jelentős góca legyen. Ebben a szándékában azonban csak úgy lehet eredményes, ha az igényes irodalmi müvek kiadásában a költő és az Író társadalom is segíti, és ugyanakkor számíthat mindenben és mindenkor a közvélemény támogatására is. Ahhoz viszont, hogy szellemi központtá váljék, megítélésem szerint nemcsak egy érdeket — az alkotó munka érdekeit — kell szolgálni, hanem érzékeny odafigyeléssel és hatással a társadalmi igényt is ki kell elégítenie. Más szavakkal ezt úgy is mondhatnám, hogy a kiadónak aktív kulturális szervező tevékenységet kell magára vállalnia. Miylen törekvések vezérlik majd új állomáshelyén? — Egyetlen eltökélt szándékom az, hogy minden módon segítsem a hazai irodalom- színvonal emelkedését. Ahhoz viszont, hogy ezt elérhessük, elengedhetetlenül szükséges, hogy az alkotók igényes műveket adjanak ki kezükből. Felelősségteljes munkánkhoz és ahhoz, hogy jó könyveket jelentessünk meg, szükségszerű a művek bizonyos igény szerinti, tehát esztétikai, művészi, stb. elbírálása. Ezen az úton- módon szeretnénk megpróbálni a kiadó új, leendő hagyományait kiépíteni. A művek színvonalának emelkedése nem rajtunk múlik majd. Mint ahogy az elmúlt években sem volt egyetlenegy értékes irodalmi mü sem, ami nem jelent volna meg, úgy a jövőben tovább is ezt a gyakorlatot és a pozitív hagyományt szorgalmazzuk. Más szóval, minden olyan művet és könyvet megjelentetünk, amelynek valóban helye, rangja és tere van a csehszlovákiai magyar kultúrában. Ennek megvalósítása érdekében azonban elengedhetetlenül szükséges szervezetileg biztosítani a tudatos munka feltételeit. Ez annyit jelent, hogy a kiadó keretében ki kell alakítani az igényes és a felelősséggel végzett munka feltételeit. Sajnos, ehhez jelenleg a legelemibb követelmény is hiányzik a megfelelő épület. Egy fabarakk öt helyisége közel negyven ember — szerkesztők, fordítók, lektorok, gépírőnők — részére egyáltalán nem elégséges. E probléma megoldása — sürgető és égető — azonban már túlnő a kiadó lehetőségein. Hogyan kívánják megoldani a müvek terjesztésének, kiadásának és a példányszám növelésének problémáját? — Hát igen. Sorrendben a legfontosabb gondunk ezt követően a terjesztés kérdésének meggyorsítása és szorgalmazása. Ezenkívül minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy az eredeti művek megalázóan alacsony példányszámát emeljük. Ennek érdekében, de azt hiszem, hogy nemcsak ennek, hanem a könyvkultúra egésze szempontjából is hasznos lenne egy amolyan „olvasó népért“ mozgalom elindítása, hogy ezzel a könyv útját egyengetve a szellem szava eljusson azokhoz a tíz, sőt százezrekhez is, akik még kívül rekedtek eddigi törekvéseinken. Véleményem szerint ebben elsősorban is az írók, a pedagógusok és a népművelők segítségére számíthatnánk. Ezenkívül is számtalan fehér folt van még, amelyet a könyvkiadónak, ha valóban komolyan veszi önmagát, fednie kellene. Ilyen például az igényes gyermekirodalom támogatása, a publicisztika, a riport műfaj, a képzőművészeti kiadványok és más különböző, érdeklődésre számító sorozatok. Gazdasági kereteink között ugyanakkor lehetőségünk nyílik arra, hogy a sajtórendszer egyes hiányosságait pótoljuk, kiegészítjük, hiszen a Madách kiadó egyúttal lapkiadó is. Ezt a kérdést is végig kell gondolnunk és a meglévő lehetőségekkel okosan kell élnünk. A kiadó munkaközössége részéről a becsvágy nem hiányzik, s éppen ezért meggyőződésem, hogy a közvélemény hatékony segítségével és támogatásával akar és tud is ez a kollektíva hasznos munkát végezni. Azt hiszem, hogy ez a bizakodás és akarat alapja lehet annak, hogy az ügyet — a nemzetiségi kultúra sajátos feladatait és jövőjét egyaránt — szolgálni tudja. NAGY ÄRPÄD A szerkesztőség megjegyzése: A közeljövőben terjedelmes beszélgetést közlünk a Madách Könyv- és Lapkiadó új igazgatójával a kiadó következő évi terveiről.
