Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-11-17 / 46. szám
Jártam rendezett, tiszta városokban, ahol olyan emberek éltek, akik szempil- lantásnyi idő alatt lelkes mondatokkal magyarázták egy-egy szobor vagy épület történetét, akiknek ragyogni kezdett a szemük, ha gyönyörű templomaik kőcsipkéit szemlélték. Jártam továbbá olyan városokban is, ahol omladoztak a legértékesebb falak is. csupa szemét volt az utca. s a polgárok vállvo- nogatva, szá.ibiggyesztve nyögtek ki egy-két — többnyire téves — információt. Kassa a két véglet között áll. A dóm, melynek egy része első fényképünkön látható, még mindig gyönyörű, de a falán elhelyezett Rákóczi-dombormű és a kísérőszöveg csupa kosz. A galambok ürüléke festi meg a fejedelem emlékét idéző betűket és kőből faragott arcmását, és mivel a kurucok legendás vezére nem szállhat ki kő- koporsójából, senki sem tisztítja le a piszkot. A dóm szomszédságában lévő Orbán-torony a sajnálatos tűzvész óta, jópár esztendeje felállványozot- tan vár további sorsára, alsó részét hullámpléh keríti körül, színes reklám díszeleg rajta. Ha a tatarozás ilyen tempóban halad, kétezer körül sem készülnek el a munkával. Másik felvételünkön a Lőcsei házat látjuk. A XV. században épült ház Kassa legrégibb polgári épülete. Thurzó Elek 1542-ben Lőcse városának adományozta. 1669-ben Kassa város vette meg és 3000 forintos költséggel vendégfogadónak alakította át. 1969-ben egy büfét és kocsmát találunk falai között, a fényképen jól látható, mint omlik róla a vakolat. Sorsa az Orbán-toronyé- val rokon. Harmadik képünk a régi városi börtön egy részét ábrázolja. Bár a börtönök sohasem voltak rokonszenves épületek, múzeumi állapotukban mégis megérdemelnének egy kis gondoskodást és gyengédséget. A legelhanyagoltabb épület azonban a Kovács utcán található: Tinódy Lantos Sebestyén háza. A nagy magyar énekmondó 1550 és 1557 között itt írta história énekeit. Jó lenne ismét táblával ellátni, hogy a városba látogató idegenek is tudják, milyen épületről van szó, és természetesen jó lenne megmenteni a pusztulástól A fotodokumentum itt is vádol, az olvasónak nem kell különösebben lefestenünk a helyzetet. Négy épületet választottunk ki őszi sétánk alkalmával, szinte találomra. Az olvasó eldöntheti, hányszor szerepelt írásunkban a dicsérő jelző. A gazdaságilag nem éppen könnyű helyzetben is eszközöket és módot kellene találni az áldatlan állapot orvoslására. Nemcsak azért, mert egy-egy város kulturáltságát lemérhetjük értékes épületeinek gondozásán, hanem azért, is, mert az idő repül, s az enyészet lassan, de biztosan munkálkodik a régi falakon, Kár lenne későn észbekapni, mert akkor már több pénz beruházása sem oldaná meg a feladatot, nehéz lenne a süllyedő hajót menteni. Nem kell nekünk vásár A közelmúltban a hagyományos Simon Juda vásárt néztük meg Párkányban. Most az őszi vásárt Dunaszerdahelyen. Munkatársunk árubőségről, vásári forgatagról, nagy forgalomról írhatott, Dunaszerdahelyen már nem volt olyan nagy tömeg, az árubőség is sok kívánnivalót hagyott maga ufán. A giccs? Az igen! Az épp olyan bőséggel képviseltette magát, mint Simon Judán. Valóban, hogy is állunk ezekkel a dolgokkal? Álljunk meg egy pillanatra és most ne a vásári forgatagon mélázzunk, hanem lebbentsük fel a „ponyvát“ és nézzünk kicsit a dolgok mögé is. A múltban egészen rendkívüli kiváltság volt az, ha valamelyik község vagy város vásárt rendezhetett. Királyi rendelet kellett hozzá. A vásárok következtében egy-egy város gyorsabb iramban fejlődött, ami öntudattal, büszkeséggel töltötte ei a lakosságot. Ma pedig? Mindez elvesztette jelentőségét, hiszen egységes üzleti hálózatunk van, amely minden kis községbe eljuttatja a szükséges élelmiszert, ruhát közszükségleti cikkeket. Ha valaki nagyobb vásárlásra készül, akkor a városokban, járási székhelyeken vagy a fővárosban próbálkozik. Néha persze hiába, hiszen köztudott, hogy nagy az áruhiány, nem tudjuk fedezni a lakosság igényeit. (Míg a téren lacife- csenyét sütnek, a hentesüzletek előtt hosszú sorokban állnak az asszonyok. Tehát jelenleg ilyen értelemben vesztette el főleg a vásár jelentőségét). Inkább csak felemás szerep jut a vásároknak. Hetekig, hónapokig nem lehet egy-egy árucikket kapni az üzletekben. Aztán valahol vásárt rendeznek, amelyen minden kapható — persze, mert hetekig-hónapokig az a bizonyos áru nem kerüi az üzletekbe, hogy a vásárnak némi értelme legyen. (Ennek köszönheti Simon Juda is az ártibösé- get.) Volt időszak, amikor még a piacot is betiltottuk. Később ismét minden ilyen régi formát igyekeztünk felújítani. Sőt, állami támogatást is nyújtottunk hozzá. Mi lett a végeredmény? Megint egy egészségtelen tünet! Jelenleg, amikor szinte csak a pult alatt lehet valamire való árut kapni, állami segítséggel és támogatással (dotáció) rendezünk vásárokat. (A Jed- nota vagy más szövetkezet külön támogatást kap az államtól —, hogy megrendezze a vásárt). Társadalmunk minden rétegét átszövő spekulációra és visszaélésre ad alkalmat. Olyannyira, hogy szinte ellenőrizhetetlen minden. Vincent Bucek főhadnagy nyomába szegődtünk, aki ellenőrizte a többi sátrat. Azt, hogy csak a megengedett árukat hozzák forgalomba, még el tudta érni — betiltotta az árusításukat. De hogy milyen áron kerültek az egyes csecsebecsék forgalomba, azt már ő sem tudta ellenőrizni. Amikor ez iránt érdeklődtem, csak széttárta a kezét. De valóban, hogyan is lehetne ezt ellenőrizni ? Az is elgondolkoztató, hogy honnan kerülnek ide ezek az árusok, milyen mellékajtón jöttek be?! Az első kérdéssel kapcsolatban nagyon érdekes megfigyelést tettünk. Azok, akik hétközben gyakran hosszú órákig ténferegnek Pozsony központjában, kereskednek — cigányok, kóklerek, bűvészek — most mindnyájan ott voltak a vásárban. Természetesen a pultok mögött! Közbiztonsági szerveink jóformán tehetetlenek velük szemben, ők ugyanis alkalmazottak! Az egyik a nyitrai Kultúra- és Pihenés Parkjának az alkalmazottja, a másik egy privigyei szövetkezetnek hajtja a hasznot, amaz pedig egészen Eperjesre, egy sportegyesületbe viszi a „sok“ pénzt. Szóval állami és társadalmi szervezetek, szervek pecsétjével ellátott engedélyekkel járják a vidéket'. Néhány évvel ezelőtt egy pesti kabaréműsorban az egyik maszek arra bíztatta szocialista munkaadóját, hogy kérjen papírt (engedélyt) és ő majd felépíti a szocializmust. Ügy látszik, nálunk már mindenre lehet papírt szerezni... Arról, hogy jogosult-e és megengedhetjük-«, hogy valaki szerencsemalaccal kutassa a jövőnket, vagy hogy milyen gondot okoz a feltört utcákon vásárt rendezni, már nem is szóljunk! Legyen bátorságunk kimondani, hogy nem! Nem kell nekünk vásár! Vagy legalábbis ilyen formában nem... N. X. Faluról városba Középiskolásaink zöme falun , él, faluról jár be a városainkba. Mit jelent ez a gyakorlatban ? Ezekre a kérdésekre a megyeri iskola két diákja Cir- fusz Ilona és Nagy Rudolf válaszolnak. Ül: Milyen szórakozási lehetősége van egy középiskolásnak falun? RUDOLF: Alistálon működik az ifjúsági klub, van egy zenekarunk, az játszik ott, hetente háromszor filmet is vetítenek, de ez kevés. Őszintén szólva, nem szeretek falun lakni. Barátkozom mindenkivel, de mégsem érzem magam jól. Egyszerűen keveset jelent számomra a falu. Akikkel barátkozom, azok nem huligánkodnak — ami annyit jelent, hogy nem járnak kocsmába, nem isznak, csavarognak. Táncolni nem járok. ILONA: Nálunk, Szitáson, kevés a fiatal. Tavaly megalakult az ifjúsági klub. de nem működik. Én oda sem járhattam. mert későn érünk haza az iskolából és sokat kell tanulni. Tanuláson kívül nincs más szórakozásom. Néha olvasok... A faluban van új művelődési otthon, de nincs kihasználva. Örökké zárva van. Aki például asztaliteniszt akar játszani, annak koronát kell fizetni a terem használatáért. Ebből fizetik a takarítónőt... A természet nem jelent sokat: van erdő, de más nincs. Fürödni a szomszéd faluba járunk... Ol: Ennek ellenére szeretik- e a falujukat? Ilonka: Igen, szeretem. Csöndes falu, az emberek megértik egymást, nem gyűlölködnek, nyugodt az élet... Csak eseménytelen. egyhangú... RUDOLF: Nagyon szeretem én is a falumat, ott nevelkedői: És mégis városban szeretne lakni? RUDOLF: Igen. Ül: Milyen viszonyt alakít majd ki faluja és önmaga között, ha már városban lakik? RUDOLF: Erre most még nem tudok felelni. Egy azonban biztos; nem felejtem el... Szüleim bizonyosan ott maradnak továbbra is, őket gyakran látogatom majd... Ol: Hogyan viszonyulnak magukhoz a faluban? RUDOLF: Vannak olyanok, akik rossz szemmel nézik az embert" mintha a mi „munkánk“ nem lenne munka. Vannak azonban mások is, olyanok, akik megértenek, tisztelik az önmegtagadást, amit az iskolás kénytelen cserében adni az iskoláért... Mindenkinek köszönünk. ám olyanok is vannak, akik a köszönésünket nem hallják, aztán meg bírálnak, hogy nem köszönünk... ILONKA: Vannak akik megértenek. de nagyon sokan kifogásolják. miért nem járunk a többi fiatal közé. Azt mondják, hogy lenézzük őket. Pedig csak sok a tanulni valónk... Ül: Emlékeznek-e a régi iskolájukra; milyenek az emlékeik ? RUDOLF: Túlnyomórészt csak jó emlékek fűznek a régi iskolához Szívesén emlékezünk a régi tanárainkra. De vannak kellemetlen emlékeink is. Ezeket ma már meg tudjuk bocsátani. Főleg Bokk József kémia szakos tanáromra emlékszem szívesen... ILONKA: Szép emlékeim vannak az iskoláról. Amikor még én oda jártam, a régi épületben tanultunk. Azóta felépült az új iskola, most még jobb lehet... Tanítóimra csak jót mondhatok... Az igazgatóm szerettette meg velem a biológiát... MEGEMLÉKEZZÉL AR- RÖL, HOGY AZ ÚR NAPJAI MEGTISZTELJED! (3. parancsolat) Néhány évve! ezelőtt szűkebb pátriámban. Kelet-Szlovákiában barátaim körében, többé-kevés- bé qondtalan semmittevéssel töltöttem a vakációt, időnként rövidebb-hosszabb kirándulást tettünk a Vihorlát és a Szálán- ci hegyek gyönyörű vidékére. Egyik kirándulásunk örökre emlékezetes marad a számomra — szomorúan emlékezetes. Valahányszor november 19-ét mutat a naptár, e kirándulás szomorú emléke szorítja el a szívem. November 19-e szerdára esik. 1944-ben vasárnapra esett. Vasárnap az Or a nyugalom. a szeretet ünnepe? Valóban? — kérdem magamban, a- mióta néhány évvel ezelőtt Tokajik községben motorunk felmondta a szolgálatot. Valahányszor november 19-ét mutat a naptár, a hajszálnyira egyforma huszonkét tokajiki házat látom lelki szemeim előtt. Olyan egyformák ezek a házak, mint az özvegyek, az árvák sorsa. XXX- új ifjúság 3 Hiányos felszerelésünkkel se- hogysem boldogultunk a makacs géppel. Az egyik udvarból — látva tanácstalanságunkat — egy középkorú férfi sietett a segítségünkre és közös erővel rendbehoztuk a makrancos masinát, majd jótevőnk beszólított, hogy mossuk meg a kezeinket. Amíg tisztálkodtunk, két szép, őszinte szemű gyermek csetlett-botlott körülöttünk. Látszólag nagy érdeklődéssel viselkedtek irántunk és minden skrupuius nélkül bevallatták, hogy a Stropkovskyék gyerekei. Aztán leültünk a tornácra egy cigarettányi beszélgetésre, és a ház ura elmesélte különös élettörténetét — Tokajik tragédiáját. Vasárnap volt, november 19- e. Az Ür, a nyugalom, a szeretet ünnepe. Bár a közeli Dukla- szoros felől már hetek óta ide hallatszott az ágyúzás, és a faluból el-eljáró néhány partizán a hegyek között bujkált s csík- időnként éjszaka merészkedett haza, idillikus vasárnap virradt a völgyben lapuló falura. Ondrej Stropkovsky már pitymallatkor talpon volt, hogy segítsen apjának és bátyjának ellátni a jószágot, mert nyolcra istentiszteletre készültek. Dolgos és vallásos, nép a tokajíki, afféle hegyi emberek, akik megszokták, hogy a természettől semmit sem kapnak ajándékba. Tokajikban azonban elmaradt az istentisztelet. Helyette olyan tömegmészárlás és romlás szakadt a békés falura, hogy annak láttán nyilván a Mindenható is hátat fordított ennek a nyűgös világnak. Ötszáz ál- lig felfegyverzett német rontott a falura. Összeterelték a férfiakat azzal az ürüggyel, hogy Sztropkóra mennek háromnapos munkára. Tokajecen azonban hátra arcot vezényeltek a hármas sorokban menetelő harmincnégy férfinak, aggastyánnak és gyerekembernék. A halálra rémült emberek két géppuska rideg csövével nézték egyszeriben farkasszemet. De annyi idejük sem maradt, hogy sorsuk felől gondolkozzanak, mert megszólaltak a fegyverek és egy szempillantás alatt vo- nagló testhalmaz lett az imént még élénk kis csoportból. A falut felgyújtották a dühöngő németek. A tizennyolcéves Ondrej Stropkovskynak a lábát érte a golyó és összesett. Sokáig feküdt mozdulatlanul a fagyos földön, mert a németek parancsnoka felhúzott pisztollyal járt felettük és a még életben maradt emberekkel tarkólövéssel végzett. A közeli Mrá- zoveéh Űrfelmutatáshoz harangoztak... A németek támadása után az öreg Medvedz segítségével .jutott az erdőbe, aki szintén könnyebb mellsérülést szenvedett. Néhány nappal későhb a szovjet egységek tábori kórházában lábra állították őket. Huszonkét özvegyasszony tért haza a felszabadulás után az üszkös romok közé. 1947-ben huszonkét egyforma házat építették Tokajikban. 1944. november 19-én vasárnap volt. Az Or, a nyugalom és a szeretet ünnepe. Ügy látszik, akkortájt Németországban rosszul tanították a hittant. És valahányszor november 19-ét. mutat a naptár, Ondrej Strop- kovsky jut eszembe. Mert attól tartok, hogy valahol még mi is rosszul taníthatják a hittant és... Az idén november 19-e szerdára esik. (n)
