Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-11-10 / 45. szám
9 ui TUDOR ARGHEZf VERSEI Levél Különös volt a hangod, s az éj a szemeden. Megvívtunk, néma estén — s itt maradtál, nekem. Valóban, egy virág nő parancsolón a sorsban. Virág, véletlenül-lett, sehogyan és sehonnan, Harmatban ébred, álma bimbója szétfeszül, Egy zárt álomvilágból új álomba merül. Sem szörnyű tilalomfák, sem nyűgük nem lehet Egészen úr a szegfűk özöne felett. Oj illatokkal árad, rrtint óriási zápor. A te kígyód sunyin jön, kúszik egy más világból. — Ide szoktam kijönni a folyóhoz, ha valamit el kell döntenem. A dombok hullámvonala előtt ott sorakoznak a telep karcsú és a völgybe mélyen benyúló palotái, a pengeblokkok. Emeletsoraik. akár az egymásra épülő gondolatok, egyre magasabban szárnyalnak. Egy évvel ezelőtt semmi sem volt itt. Ugyanígy álltam a folyóparton. Elképzeltem a földből kinövő állványerdőt, valósággá nagyítottam a telep makettjének fehér, domború képét. Utolsó éves építész voltamA húgom, Gabika, gipszágyban feküdt. Hónapok óta nem mozdulhatott. Mikor magunkra maradtunk a szobában, megijedtem. Elnéztem átszellemültem szép, mozdulatlan arcát, a sóvárgó mosolyt a' szája sarkában, a tiszta porcelánkék szemeket, a halvány ereket a halántékán. Sosem láttam még Ilyen szép kislányt, mint a húgom — gondoltam. Kilencéves volt. — Mit olvasol? — kérdeztem. — A történelemkönyvet. — Szereted a történelmet? — csodálkoztam. — Nem, de néha olyan szépek vannak benne. — Miről? — A szabadságról. Mit tudhat Gabika a szabadságról? Figyeltem: az arca egyszerre mozgékonnyá vált. — Azt olvastam, hogy valakik elmentek, hogy harcoljanak a szabadságért. — Kik? — Már nem emlékszem. — Milyen a szabadság, Gabi? — Mintha repülnél. — A szeme kitágult. — Mintha nagyon magasan repülnél, és zúgna a szél, és mindent, de mindent látnál. A hegyeket ts. — És még? — A rétet meg az erdőt. — A tengert is? — Azt ts. — Én házakat is látok — mondtam. Elképzeltem a telep makettjét fényesen, nagyban, színesen. — Tudom — mondta Gabi. — Te mindig házakat látsz. Ne: kém is azt rajzolsz mindig. A tenger szebb. — Ezt te még nein érted — mondtam. Aztán elszégyelltem magam. Azokkal, akik értették, sosem beszéltem ilyesmiről Számokkal, adatokkal dobálőz tunk, a logarléccel hadonásztunk helyette. Csend lett. Később megkérdeztem: — És a tenger? Milyen a tenger, Gabika? — Nagy, hideg. — Miért hideg? — Nem tudom. Ne kérdezz — szólt rám. — Elrontod. A húgom szemében kialudt a fény. — Meséljek? — kérdeztem. — Ne mesélj. Nem szeretem, ha hazudtok. Ti nagyok mindig hazudtok. — Én nem. Amit a házakról mesélek, az igaz. — Te is hazudsz, és apa is. Azt hazudjátok, hogy nemsokára felkelhetek. De nem kelhetek fel. — Dehogynem. — Látod? Már kezded. Mesélj inkább igazat. — Miről? — A szabadságról". — Arról nem tudok. De ha akarod, inkább majd felolvasok valamit. Pétert évek óta ismerem. Kerültük egymást. Veszekedtünk. Mikor elvégezte a történelem szakot, falura került. Meglátogatott. Együtt sétáltunk ki a folyópartra. Itt lesz a telep — mondtam. — Itt fogunk lakni — válaszolta. — Dehogyis — mondtam. — Neked ott a helyed annál az iskolánál. Engem pedig ki tudja, hova helyeznek, ha végzek Nézte a vizet. — Nem akarod, hogy összeházasodjunk? — De igen. — Mikor? — Nem tudom. Tudod, a munka... a szabadság... a függetlenség... — Nem szeretsz? — De — Ha szeretsz, hozzám -jössz, és kész. — Tudod mit? Majd csak találunk valami megoldást. Ki-ki ott, ahová kerül.' Teljes erejéből megrázott. Kiabálni kezdtem: — Honnan inspirálődsz ehhez? — Mihez? — Ehhez a pózhoz. Megint megrázott: — Ez póz? Ide figyelj. Mu száj beszajkőznod a sablonokat? Azt hiszed, hogy ilyenkor nőies vagy? — Hülyeségeket beszélsz. Nem erről van sző. — De igenis arről van szó. Meddig akarsz még a képzeletbeli gumicsizmából szónokolni a képzeletbeli sárban? — Nincs semmiféle képzeletbeli gumicsizmám. — De úgy viselkedsz, mintha abban kellene járnod. — És miféle sárról vagy akadályokról vagy miről van szó? — Ezt szeretném én Is tudni. Már rég nem ilyenfajta akadályokat kell ^legyőznünk. — Ha tipegnék és befesteném a szám, nőiesebb volnék? — Nem. A nőiességnek nem sok köze van az ilyesmihez. Szeretsz? , — Szeretlek, de... — Látod, ez a különbség kettőnk közt. Én egyszerűen szeretlek. ■ w — Csak tudnám, honnan, van’, benned ez a hülye férfiéi önérzet? — Egyszerű — mondta, és elnevette magát. Most, mikor egy év elteltével ismét itt állók a folyóparton, a telep mái kész és még épülő házsorai előtt, először a húgomra gondolok. Kicsi* kilencéves élete talán már idő előtt elérkezett ,a felnőtté válás pillanatához. Élete örök, fájdalmas vakáció volt: a tétlenség vakációja.» Minden gyermeknek könyörtelenül meg kell ismételnie az emberiség fejlődését, át kell élnie a gyermekkor néhány éve alatt, hogy aztán képessé váljék az önálló létre, a munkára. Akár a fiatal fa a gyümölcshozásra. Gabika sosem vált képessé erre, és mégis felnőtt. Már felnőttsége Is véget ért. Ma már — mint az öregek — csak az emlékezetben él. Utoljára ezt mondta, mikor ketten maradtunk: — Félek. — Itt vagyok, Gabika. — Ügy félek. Aztán sokáig hallgatott. Akkor értettem meg, hogy a félelem nem más, mint a vágyakozás szabadsága. Gabika szomorú vakációja véget ért. tisztázni, világosan megmagyarázni neked. Lehet, hogy ez tesz idegessé. Ügy érzem, mintha kölcsönadtak -volna valakinek. Másokat megóvott a szen- timeptalizmusuk az ilyesmitől. Vajon van-, szentimentalizmus nélküli szerelem? Bizonyára; és én ezt akarom bizonyítani. A szerelem — míg fiatal az ember — nem védekező, inkább támadó fegyver. Állandóan bővül az élet tapasztalataival. A megható pillanatokat nem muszáj elnevezni, hisz nem ez a lényeg. Elfogadni, vállalni, megbecsülni — ez csak alibi, A szerelem .sokkal több ennél: két ember felismeri egymást, és felfedezi az összetartozásban, a függetlenséget — ez a szerelem. Szóval ilyesmiken töröm a fejem. Ne hidd, hogy butaság. Először gépelek életemben, ne haragudj a hibákért. A helyzetjelentéshez még hozzátartozik: egy tanári szoba, ahol egy kezdő történész és filozófus mégiscsak szerelmes levelet ír." Itt állok megint a folyóparton. A válaszomat ezzel kezdtem: „Persze hogy van szentimentalizmus nélküli szerelem. Letettem a vizsgáimat. Nagyon szeretlek.“ Már nem vagyok diák. Véget ért a gyermekkor is, az eszmélő létezés időszaka; és most' kezaődik, talán épp ma, vagy holnap az önálló cselekvés ideje. Érzem az izmok, Ízületek, idegek »tökéletes működését, a mozgásban lévő csontrendszer harmóniáját, az erőt, a szépség utáni, szomjúságot, a fiatalságot. f A folyó pedig ősin és sárgán hurcolja felém az első elszáradt faleveleket, ami annak a jele, hogy érik az idő; s to- ■vábbsodorja erről a partról az álmaimat, gondjaimat, vágyaimat, oda, ahol be fognak teljesedni. Ceruzajegyzet Lantos, némítsd el lantodat, ne zengjen. A sóhajában bánt valami engem. És mintha a mélyhangú flóta Balgán kérdéssel ostromolna. S választ nem adhatok. Elbújni hagyjatok..... Furulya, pánsíp, trombiták, s ti, húrok! Vészhírrel, vad nyögéssel, imádsággal Szépültök. Szelek s vizek — ti is hallgassatok.' Mintha nem erre völna utatok. Felejtsd el, tó, lágy fekhely, tükrödet. S árnyunkat is, mely ott járt, és rajtad megmeredt. Egy visszhang, tompa nesz elég nekem, Hogy feltámadjon sok balsejtelem,' Melyekről tudni sem akarok én. Ne kergessen több ólom-fátyolű'rém. A régi seb ne fájjon újra... Elhallgatsz már te is, hegedű húrja?! Az ismeretlen költőnek Mikor építeni készülsz eszmény-oltárodat, Vigyázz, kancsal lídércek nehogy megcsaljanak. Ha egyszer a szavakban: lelkek közt járni kezdel. Esküd — álmodva tetted — kezdettől ne feledd el. Az embert fénybe öltöd, bolygókat dalra késztetsz. A bűbáj meg ne rontson, és hívságot se érezz. A titkokkal nem illik játszani csintalan. Ahány szó van a könyvben — annyinak héja van, S mind új zománcot áhít, frissebbét, mind eped: Hogy bensőjén is új tűz lobogjon, fényesebb. S bár évszázados átok szoros vasmarka fog, Te szolgálhatsz a műnek, s meg is tagadhatod. Hogy kész legyen egészen, a fal magasra érjen, A szíved, életed kell — kössék meg ők keményen. Dúdoló Aztán levelet kaptam Pétertől. „Nem tudom, mért nem írsz. Mikor nem vagy itt, úgy érzem, sohasem hitted el, hogy mennyire komolyan veszlek. Sok mindent nem tudtam még Az arcodat, szomszéd, nem ismerem még, De érzem: jössz, kísérsz, bármerre mennék, Nem hallom, hogy benyitsz, neszek között belépő, De mindig rád találok, míg az éj jő. Bármerre járok, bárhová is érek, Egy életen át űz kósza-lelkű lényed, Ködízű-, árny- vagy gondolat-magad — S csak azt lesem, jő már az alkonyat? És neved mindhiába kémlelem: Angyal vagy? lélek? füst-e? kegyelem? • A jöttöd mégis érzi, ím, e zsoltár, Felkél a néma ivén, s más lesz, mint ami volt már, És hirtelen cikázó, végtelen fény Fut át a mindenség éj-végtelenjén, Mini arany-kréta nyomán — fut a csóva, S ha a zsoltáros toll kalásza nö, ,S ha a zsoltáros toll kalásza nő. Nem én vagyok a szárba-szöktetö, Hiszen a kezem mindig is te fogtad, S a dal — tiéd, utánad dúdolom csak. A lépted ismerem és áhitom. Kezem alázatomban mellemre kulcsolom, S a teli könyv-polc jobbján várja jöttöd Egy karosszék, te ábránd! — tán betöltőd. Már megcsókoltam volna fénybocskorod szegélyét Ám — akár engem — nyugvás, csönd tégedet se ért még. Bölöni Sándor fordításai
