Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-11-10 / 45. szám
8 / • r # MOLNÁR KÁROLY: Fejezetek a francia idegenlégió történetéből Amilyen lagymatagon indult üt közelharc gyakorlása, annál gyorsabb iramban fejeződött be. Egyre többen hevertek a földön. A győztes csoportok tagjai úgy viselkedtek, mintha megfeledkeztek volna az öszvérről, gyengébb és védtelen társaikat kergették. Az őrmester intett az egyik katonának, hogy a vízhordó állatot vezesse vissza az istállóba. Az altiszt- azután „álljt“ vezényelt. Még három ütés csattant és ezzel a küzdelem véget ért. — Nem hajtotta végre a parancsot egyik csoport sem — kiáltotta a gyakorlatot vezető őrmester. — Nem elegendő lövöldözni az ellenségre. El kell foglalni a kijelölt stratégiai pontot. Ebben az esetben az öszvér volt az. Mindkét csoportot vesztesnek nyilvánítom. Mindkettőnek büntetésből egy- egy hétig takarítania kell a körletet és tisztítani a csizmákat. A gyakorlótéren ácsorgó tisztek nevetve hallgatták az őrmestert, aki kiismerhetetlen volt. Bármit is tettek az újoncok, mindig talált valamit, amiért megbüntethette őket. Fontos szerepet játszott a kiképzésben a kitartáspróba. Az előkészületek több napig tartottak. Bevezetésként megbízható alakulatok vonultak ki a négy égtáj felé a központi laktanyát körülvevő sivatagba. Szi- df bel Abbesztől negyvenöt kilométerre álltak meg. Ezek a katonák azt a szerepet kapták, hogy összefogdossák azokat az újoncokat, akik esetleg szökésre vetemedtek volna, vagy pedig csak egyszerűen eltévedtek az Ismeretlen tájon. A reggeli parancshirdetésnél, amikor az alakulat felsorakozott az udvaron, a százados ezt mondta: — Ma nehéz feladat vár rátok. Alkalmat kaptok arra, hogy megmutassátok, már nem vagytok semmire sem használható civilek, hanem kiképzett katonák. akik képesek igazi feladatok megoldására is. El kell indulnotok a sivatagban, meg kell találnotok egy kijelölt pontot és egy másik vonalon tértek majd vissza a laktanyába. Három-négy ember indult el egyszerre. Fejenként két liter vizet kaptak, egy kenyeret és egy fél kiló szárított húst. Amikor a csoportok között kiosztották a térképvázlatokat, amelyekről az újoncok hozzávetőlegesen láthatták, hogy milyen hosszú menetelés vár rájuk, méltatlankodni kezdtek. Keve- selték az Innivalót és a kis mennyiségű élelmiszert. Az altisztek természetesen észrevették, hogy az emberek elégedetlenek. — A parancsnok gondosan kiszámította, hogy mennyi viz és élelem kell útközben — mondta egy tizedes. — Aki kellő tempóban halad, annak elég lesz, amit kapott. Aki lusta disznó, az felfordul. A tisztek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak ennek a gyakorlatnak, mint az előzőeknek. A százados nem vonult be hűvös szobájába, mint máskor, hanem lóra ült, amikor az újoncok első csoportja elhagyta Szidi bel Abbesz laktanyatömbjét. — Aki állja a próbát, az visz- szatér — szólt a tiszt, mert nyilván Ikssúnak találta emberei tempóját, akik erre gyorsabb menetelésbe kezdtek. Amíg látták a laktanyát, addig volt némi tájékozódási lehetőségük. Helyzetük később vált kritikussá, bármerre néztek, mindenütt csak egyforma homok és homok. A hőség egyre elviselhetetlenebb lett. A katonák egymás kezébe adták a térképvázlatot, mert egyáltalán nem ismerték ki magukat. Gyakran ökölcsapásokkal döntötték el, hogy melyik irányba haladjanak, mert a vitában az erősebb kerekedett felül. Volt, aki már az első órában megitta a két liter vizet, mert nem tudott ellenállni a szomjúságnak. Később viszont ösz- szeverekedtek a maradék vízkészleten. A nappali megpróbáltatásokat még csak bírták. Éjszaka azonban holtfáradtan dőltek le a földre, de csak egy-két óráig tudtak pihenni, mert akkor már olyan hideg volt, hogy felébredtek. A vékony sátorlap és a köpeny semmit sem ért. Vacogva húzódtak egymáshoz. A fegyvert a parancs szerint a csuklójukhoz kellett kötniük egy vékony lánccal, mert gyakran megtörtént, hogy az afrikaiak az éj leple alatt nesztelenül a légiósokhoz kúsztak és észreyétlenill elvették tólük a fegyvert. Ott járkáltak körülöttük a sakálok és a hiénák, nyugtalanították őket, a fegyverüket pedig nem merték használni, mert a lőszert arra az esetre tartlékolták, ha ellenséges támadás érné őket. összeszedtek néhány ócska holmit, kupacba hordták és meggyújtották. A lángok elriasztották az állatokat, de ahogy lankadt a tűz, újra közelebb merészkedtek, így aztán az újoncok nem sokat pihentek, hajnalban fáradtabban keltek, mint ahogy este lefeküdtek. Megették a kenyeret és a szárított húst. Ha maradt még vizük, megitták és újra megkezdték a menetelést, a sivatagban. Tíz csoport közül általában csak öt találta meg a kijelölt pontot és tért onnan vissza a laktanyába. A többiek étlen- szomjan tántorogtak Szidi bel Abbesz környékén és a kiküldött őrjáratok szedték össze őket. CAFAED, SZÖKÉS ÉS HADITÖRVÉNYSZÉK A katonákat fizikailag é3 idegileg egyaránt kimeríti a kiképzés. A parancsnokság tervszerűen úgy terheli meg őket, hogy se erejük, se kedvük ne legyen önálló akciókra. Az újoncok ugyanis hamar rádöbbennek, hogy a légióban különösebb jó nem vár rájuk. Ha- piar megérlelődik bennük a szökés vágya. Csak megfelelő alkalomra várnak. A legkülönfélébb módon próbálnak megszabadulni az alakulattól. Ä szökés hangulatát a mélabú, ahogy a légióban nevezik, a cafard vezeti be. A katonát megrohanják múltjának emlékei. Elegendő ehhez egy levél, vagy egy dal. Esténként a különböző nemzetek katonái gyakran alakítanak kőrust. Főleg a németek énekelnek szívesen együtt. A legtöbbször ugyanazt a dalt. A címe „An- na-Mária", a szöveg alapja egy , megtörtént eset az 1800-as esztendőkből. Ketten szerepelnek benne, Anna-Mária, egy szőke lány és Péter, a' légiós. Az első versszakban a katona, aki őrségben áll a sivatagi kis erőd előtt, szomorúan gondol szerelmére. A dal szerint Anna-Mária egy fehérfalú házban lakik, amelynek az ablakában muskátli virágzik. A lány türelmetlenül várja, hogy a fiú visszatérjen. Szomorú az ének, de kedvetlenek azok is, akik hallgatják". öt esztendő telik el az első és a második versszak története között. Péter visszatér falujába. Megváltozott a nehéz szolgálat alatt, megöregedett, megkopaszodott és hajlott a háta. Nem ismerik meg. A harmadik versszakban a volt légiós Anna-Mária házát keresi. Szülőföldje azonban nagyon megváltozott, a házak nagyobbak, más színűek. A falu főterén szép szökőkút áll. A lány háza ugyanolyan, mint korábban volt, ugyanazok a muskátlik nyílnak az ablakában. — Anna-Mária! Anna-Mária! — kiabált be a férfi. A dal szerint ekkor egy szőke lány néz ki az ablakon. — Ki az? — kérdi. — Péter vagyok — mondja a férfi — Nem ismersz meg? A lány egy ideig nézi, azután így válaszol: — Nem ismerlek. A naiv dal hatására havonta három-négy német légiós öngyilkos lett. Az őrmesterek gyorsan eltűntették a hullákat. Az Ilyen esetek ugyanis nemcsak a hangulatot rontották, hanem többször öngyilkossági járványt okoztak. Sokan viszont. miközben a dalt hallgatták, elhatározták, hogy „elhajítják a képit“, ami a légiósok nyelvén annyit jelent: megszöknek. A kísérletekről nincs pontos statisztika. De alig van katona, aki ne próbált volna eltűnni feletteseinek szeme elől, hogy visszaszerezze emberi szabadságát. A gyávábbak nem merték vállalni a legsúlyosabb büntetéseket, ök csak „en bombe“ távoztak, ami a légiósok kifejezése szerint nem szökést jelent, hanem mindössze any- nyit, hogy a katonák néhány órára, vagy napra szabadok akarnak lenni. (folytatjuk) De GAULLE tábornok 1942-ben kitünteti KÖNIG tábornokot, aki BIR-HAKEIM erődjét védte Rommel csapatat ellen. A gyilkos ni. — Elena volt az egyetlen tanunk. Vallomását kissé bizalmatlanul könyveltük el. Egyrészt azért, mert csak nagyon ho- mályos leírást tudott adni a tettesről, másrészt elgondolkoztatott az a tény, hogy ő találta meg a második támadás áldozatát. összegezve: nagyon kevés támpontunk volt a nyomozás elindításához. Itt volt a fegyver, de ezt a tettes nyilván illegálisan birtokolta. Kutatni utána annyit jelentett, mint szénaboglyában egy tűt keresni. Volt azután egy személyleírásunk, amely férfiak ezreire illett: ismertük az indítóokot és a végrehajtási módot. Semmi többet. Ez viszont nagyon kevés. KATALIN „Abban a pillanatban az arcom elé húztam a zsebkendőmet, és a másik kezemmel elővettem a pisztolyt. A nő gyorsan megfordult, felkiáltott és futni kezdett. Utána szóltam: Állj! De S futott tovább, amíg az utat el nem érte. Csak azután főttem rá, milyen elhamarkodva cselekedtem, és ezzel lehetővé tettem, hogy megszökjön...“ Meleg tavaszi nap volt. A hőtakarótól nemrég felszabadult mezők bódltó illatot árasztottak. A nyírfákkal szegélyezett ösvényen lassan bandukolt Katalin. Kezében himbálódzott az élelmiszerrel megrakott táska. Brezenecben volt bevásárolni. A tizenkilencéves Katalin még nem dolgozott, nővérénél élt egy magányos házban, másfél kilométernyire a falutól. Most barátnői ajánlatán gondolkozott. A lányok állandóan csalogatják, menjen velük a csőhengerdébe dolgozni, nem nehéz a munka és égészep jó a kereset. Ahol az ösvény kettéágazodik, Katalin felnéz. A ritka nyírfáéban egy férfi alakját látja elsuhanni. Nem nagyon törődik vele. Az elágazodás után hirtelen olyan érzése támad, hogy valaki figyeli. Megfordul. Az erdő szélén egy furcsa férfi áll. Szürke nadrágban, de ing nélkül. Mezítelen testén rövid barna kabátka, a nyakán fehér kendő. Mielőtt Katalin megfigyelhetné vonásait, a kendőt az arca elé húzza s elindul a lány felé. Jobb keze a kabát zsebében van. — Istenem — kiált fel Katalin, eldobja a táskát és nekiiramodik vissza a Brezenec felé vezető úthoz. — Állj! — kiáltja a férfi. Katalin is kiálí. Maga sem tudja, mit. Magas, borzalomtól eltorzított hang tör elő torkából. Megbotlik, de fut tovább. A férfi kezdi beérni. Már háta mögött hallja a rekedt kiáltást: — Állj! Azután jövid éles kattanást hall. Akkor éri el az utat, félelmében nem mer visszanézni. — Milyen volt a haja? — akarja tudni a hadnagy. | — Azt nem,figyeltem meg... Nem volt magas... olyan közepes, de erős, napbarnított. — Megismerné? — Nem tudom... talán igen. Talán igen — ezt diktálja Katalin a jegyzőkönyvbe. De amikor nem egész fél év múlva találkozik vele, nem ismeri meg. ö először.— talán félelmében — nem is veszi figyelembe, a legrosszabb munkára küldi. Mert ő az előmunkás. Ne búsulj Katalin, bátorítják barátnői, még újonc vagy. Majd ha jobban megismered, meglátod, milyen rendes ember. Később kezdi észrevenni. Kedves hozzá, segít a munkában. Akár anyád is lehetnék, mondja Katalinnak. Biztosan tudja, hogy Katalin édesanyja meghalt ősszel. Azután találkára hívja, de amikor Kati elutasítja, meghívja magukhoz. — Csak gyere el, nekem nagyon jó anyám van. És azt szeretné, ha megnősülnék. De Katalin kibeszéli magát — nem tetszik neki ez az ember. Még sohase látta nevetői. „Azt hiszem, nagyon bátortalan volt. Csak néhány hónappal megismerkedésünk után csókolt meg. Sokszor több mint egy hónap Is eltelt, amíg együtt háltunk. Nekem személyesen Impotensnek tűnt...“ — Katalin megtámadása megerősítette balsejtelmeinket, hogy a gyilkos folytatni fogja rettenetes müvét. Lázas, munkába kezdtünk. Ellenőriztük a kerület összes nyilvántartott fegyverét. Nem találtunk semmit. Megszereztük a hofeneci mulatság összes résztvevője névsorát. Mindegyiket külön-kü- lön. ellenőriztük. Akinek nem volt tökéletes alibije, figyeltettük. Egy különleges kartotékrendszert állítottunk fel. Mindenki, akivel beszéltünk, vagy csak szóba került, kártyát kapott. Több mint 25 ezer ilyen kártyánk volt. Mindenki akiről ismeretes volt, vagy csak gyanú állt fenn, hogy nemileg nem normális, ellenőrzésünk alá került. Ezt a módszert az egész köztársaság területére kiterjesztettük, mert nem volt egyenes bizonyítékunk, hogy a tettes Chomutov környékén lakik. Fennállhatott az az eshetőség is, hogy valahonnan ide utazik. Sajnos, mindez nem vezetett eredményhez. JIRINA „Az út kanyargós volt. Az egyik kanyar után egy lányt pillantottam meg. Amikor mellé értem, leszálltam a kerékpárról és megkérdeztem, hová megy. — Az erdőbe — válaszolta. Jól emlékszem, valamilyen táska volt a kezében. Szemben állt velem...“ (Folytatjuk)
