Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-11-10 / 45. szám

/ • • P * r 9 ll| iffüSBg 5 Tranzit Franciaország ÚTKÖZBEN A világ legnagyoDD Képtára, a Louvre Az első benyomásom Franciaországról nem a leg.iobb. A Párizsba vezető autóút nem vá­lik egy fejlett ország dicsőségére. Amint ké­sőbb megtudtam, csupán Párizst a Riviérával köti össze autósztráda. A hajnali órákban érkeztünk meg a francia főváros külvárosaiba. Az út tömve élelmi­szert szállító kamionokkal és hatalmas teher­autókkal. Egész éjjel úton voltak, Franciaor­szág déli vidékeiről jöttek, hogy ellássák éle­lemmel a hét milliós város lakosságát. Aka­ratlanul is Zola Párizs gyomra című regénye jut eszembe: mit nyel el naponta ezen óriási város szája! Még mindig a külvárosban vagyunk, amikor az élelmiszerszáilító teherautók mellé a mun­kába siető emberek gépkocsiainak ezrei sora­koznak. A „siető" persze csak képletes kife­jezés, mert sietni nem lehet. Legfeljebb, aki gyalog megy. Bekerülünk egy valóságos gép­kocsi-konvojba és akarva nem akarva követ­jük az előttünk haladó gépkocsit. Szinte két- percenként meg kell állnunk; ezt az időt ar­ra használjuk ki, hogy az éppen mellettünk álló kocsi vezetőjétől tudakoljuk, melyik úton juthatunk el Argenteuilbe, Párizs egyik kül­városába. A megkérdezettek nagyon kedvesek, de vagy nem tudják, hol van Argenteuil, vagy mire megmondanák, zöldet mutat a lámpa és tovarobognak. Helyzetünk elég reménytelen­nek látszik, amikor egy nagy útkereszteződé­sen átrobogva sípszót hallunk. Rossz sejtel­münk nem csal. Nekünk szól. A fiatal rendőr szalutál és „valódi" francia udvariassággal hívja fel figyelmünket, hogy míg az útkeresz­teződésen áthaladtunk, pirosra váltott a lám­pa. De legnagyobb meglepetésünkre —• és örömünkre — nem bírságol meg, csupán fi­gyelmeztet, hogy Párizsban óvatosabban kell hajtani. Megértésétől felbátorodva, megkér­dezzük az Argenteuilbe vezető útirányt. Kész­ségesen ad felvilágosítást. így a külvárostól számítva, utunk „mindössze“ egy és három­negyed óráig tartott. Ezen okulva elhatároz­tuk, hogy ezután inkább a főváros közlekedé­si hálózatát, a helyi vasutat és a metrót vesz- szűk majd igénybe. A TURISTÁK PÁRIZSA Nincs szándékomban Párizs szépségét ecse­telni, de úgy érzem, szó nélkül sem hagyha­tom, ha már néhány napig éltem ebben a cso­dálatos városban. És mindjárt elöljáróban el­mondhatom, hogy féltem Párizstól. Féltem, hogy csalódni fogok benne, mert azt mond­ják, amitől az ember nagyon sokat vár, abban csalódni szokott. Nos. én nem csalódtam. Pá­rizs a valóságban is elbűvölő. Egyszeriben otthonosan éreztem magam a Szajna-parti városban. Ilyen „otthonos" élményem az volt, hogy hétfőn zárva találtam Párizs legnagyobb áruházát, az Au Printemps-t. A különbség csak az, ha a nálunk szabad szombat vagy in- ventúra miatt van zárva, feltüntetik a legkö­zelebb eső hasonló üzletet. De az Au Prin- temps-on semmi sem volt kiírva, így hát el­bandukoltam az aránylag közel lévő Lafayette áruházba — de az is zárva volt. így saját ta­pasztalatom alapján tudtam meg, hogy a nagy áruházak közül hétfőn csakis a Prisunic lera- katai vannak nyitva, azok is csak délután ket­tőtől.-0­Zavarbai Jönnék, ha valaki azt kérdezné tőlem, mi tetszett a legjobban Párizsban. Nem akarom felsorolni sem a turista látványossá­gokat, Versailles-t, a Pantheont, az invalidu­sokat, a Notre Dame-gt (úgy látszik, mintha a csaknem 800 éves épületre rendőrök vigyáz­nának, a rendőrök azonban a székesegyházzal szemben lévő rendőrséghez tartoznak), és nem akarok időzni a híres Szaina-parti „boti- que“-oknál sem, amelyeknek árusai Verlaine összes költeményeitől (a könyv állapota sze­rint talán az első kiadások egyike) Sagan Jó napot búbánat-áig mindennemű irodalmat el- 'adásra kínálnak. De a Louvre-nál álljunk meg egy pillanatra, Kíváncsi izgalommal, mint kisgyermek a Mi­kulást, vártam, hogy beléphessek a művésze­tek e tárházának kapuján. Az első meglepetés a ruhatárban ért: nem fogadták el megőrzés­re a fényképezőgépemet. Nemcsak hogy nem vették el — mint minden más képtárban — de át sem vették. Úgy látszik, itt nem félté­kenyek az amatőr fényképészekre. A Louvre épülete illetve épület-tömbje is magával ragadó látvány, de amikor az elő­csarnokba lépek, színje elvakít a belső ar­chitektúra lenyűgöző szépsége. Nem is tu­dom mit nézzek, az aranybzott ornamentu- mokkal díszített mennyezetet és oszlopokat, vagy a 2000 éves szobrokat. Körös-körül az ókori művészet lehelete árad. A terem végé­ben, pazar megvilágításban, szinte előugrik a világhírű alkotás: a milói Vénusz. Csodás! A másik teremben, mindjárt a bejáratnál egy Delacroix-ba „ütközünk", majd sűrű egy­másutánban Ingres, Corot és más nagy fran­cia mesterek művei sorakoznak. Egy további terem jobb oldalának közepénél ember-em­ber hátán, kattognak a fényképezőgépek, alig lehet oda férkőzni. Igen, széles bordó bár­sony alátéten itt mosolyog látogatóira az örök­szép: Mona Lisa. Mellette mosolyog az őr. Csak ezt az egyetlen képet órzl — 1911-ben egy olasz hazafi ellopta s bár két év múlva megtalálták, azóta külön őrzik. Ebben a te­remben csak úgy „mellékesen“ még néhány Leonardo festmény lóg a túlzsúfolt falakon. Úgy látom, a szó szoros értelmében nem tud­ják hová tenni a képeket. Némelyek olyan magasan vannak, hogy nem is lehet jól látni őket. Pedig milyen gyönyörűek! Felbecsülhe­tetlen kincs van itt felhalmozva. A Louvre a világ legnagyobb képtára. Nem csoda, hogy a belső udvaron nem kevesebb mint 14 ké­szenlétben álló rendőrautót számoltam meg. Két óra hosszat tartózkodtam a Louvre- ban, s habár a látnivalóknak csak egy töre­dékében lehetett részem, még valamiről meg­győződtem: az emberekből nem veszett ki a szép iránti érzék. A termekben olyan fullasz- tö volt a levegő és a hőség, hogy lélegzeni is alig lehetett. És mégis, különböző nyelven beszélő, hatalmas tömeg hullámzott itt, köz­tük rengeteg fiatal — és törülte magáról az izzadságot.-O­„Párizs hölgye“ ■— ahogy a franciák a kar­csú Eiffel-tornyot nevezik — ugyan már kis­sé megöregedett, mégsem vesztette el egy­kori vonzóerejét: 2 millió ember látogatja évente. A tornyot az 1889-es világkiállításra épí­tették és az akkori technika diadalának szá­mított, annál is inkább, mert világhírű épí­tészek többször is próbálkoztak hasonló Marie Jósénak nincs sokszor alkalma gyönyör­ködni az Eiffel toronyban Kilátás a Szafna-partl városra a Notre Dame tetejéről „ezerlábú torony“ megszerkesztésével, de si­kertelenül. A többi között dugába dőlt az 1874-es philadelphiai világkiállításra terve­zett torony is. De „Párizs hölgye“ sikerült és a Szajna-parti város elképzelhetetlen nélküle. A 300 méter magas torony három évig ké­szült és öt héttel a kiállítás megnyitása előtt Gustave Eiffel kitűzte a francia trikolórt a torony tetejére. • A karcsú torony ma Párizs jellegzetessége, annak idején azonban heves viták folytak kö­rülötte, nagyon sokan ellenezték az építését, azzal érvelve, hogy elrontja a város képét. (Az ellenzők közt volt Guy de Maupassant is.) Ezért maradt fenn mind a mai napig a kö­vetkező anekdota: Egy ember, aki ki nem áll­hatja a tornyot, minden nap felmászik a te­tejére, mert ez az egyetlen pont Párizsban, ahonnan nem lehet látni Eiffel remekművét. MADELEINE ASSZONY PÁRIZSA Madeleine asszonynak a dédszülel is Párizs­ban születtek. Hogy mit jelent az ő részére a francia főváros? Reggel 5 órai kelést, két órás tülekedést a vonatban és a metrón míg a munkahelyére ér, napi megfeszített nyolc órai munkát — mindennapi gondokat és örö­möket. Gond például az is, hogy a francia betegbiztosító nem ad szemüveget a dolgo­zónak, azt saját pénzéből kell fizetnie (és egy szemüveg az átlagos fizetés negyedébe sőt harmadába kerül!), ugyanígy a müfogsor árát is meg kell térítenie, a betegbiztosító csak azoknak ad, akik beosztásuk folytán köz­vetlenül érintkeznek az ügyfelekkel. Madeleine asszony estére holtíáradt; 55 éves, négy gyermeket nevelt fel, de még 10 évig kell reggel 5-kor kelnie és 2 órát utaz­nia a munkába. Franciaországban ugyanis 65 év a nyugdíj jogosultság korhatára — nőknél is! Akkor talán majd ő is megcsodálja Párizs szépségeit, s mégegyszer megnézi az Eiffel- tornyot, ahol tavaly volt életében először. — És nemcsak Madeleine asszony fáradt. A többi asszony is. Estefelé a metrón és a vo­naton le-lekókad a fejük, egyeseknek a sze­me is lecsukódik. A kép beillik a külső kör­nyezetbe. Füstös, kopott bérkaszámyák, gyá­rak mellett robog a vonat a külváros felé. Ez nem a turisták Párizsa! MESTAN KATALIN lan Sverma a kortársak szemével Tragikus halálának 25. évfordulójára Negyed évszázaddal ezelőtt, november 11-én tragikus körülmények között elhunyt Ján Sverma, a csehszlovák munkásmozgalom, a nemzeti ellenállás, a Szlovák Nemzeti Felke­lés kimagasló alakja. Cseh létére a szlovák nemzet is hőseként tiszteli. A Szlovák Nem­zeti Felkelés egyik vezéregyénisége volt. Életével fizetett hazánk szabadságáért, tragikus halála évfordulójának alkalmából, hallgassuk a kor- és harcostársak visszaemlékezéseit. MOSZKVÁBÓL A FELKELÉS SZÍNHELYÉRE K. Smisek: — Jáp Svermát még Moszkvából, aztán különö­sen 1944-től és a Szlovák Nem­zeti Felkelés kitörésétől jól is­mertem. amikoris a haláláig együtt dolgoztam vele. 1944 ta­vaszán Ján Sverma és a többi elvtársak örvendetes híreket hoztak a központi vezetőségből a szlovák nemzet fokozódó el­lenállásáról a német és a Tiso- féle fasisztákkal szemben, a Szlovák Nemzeti Tanács meg­alapításáról, a nemzeti bizott­ságok sorozatos megalakulásá­ról és a szlovák partizánok testvéri küzdelméről a szovjet ejtőernyősök oldalán. Augusztus végén, amikor Moszkvába érkezett a felkelés kitörésének híre, a CSKP mosz­kvai vezetőségétől azt a fela­datot kaptam, hogy Ján Sver- mával együtt készüljünk Szlo­vákiába repülni. Azt a felada­tot kaptam, hogy teremtsek rádiótávíró összeköttetést a SZNF főhadiszállása, Sverma és Moszkva között, közvetlenül Gottwald elvtárssal. Svermával és néhány továb­bi elvtárssal még szeptember elején Moszkvából Kijevbe re­pültünk. Kijevben szeptember 8-án szálltunk fel, de a rossz légköri és látási viszonyok miatt nem láttuk a jelző tüze­ket, nem használhattuk az er­nyőket, kénytelenek voltunk visszatérni Kijevbe. Csak né­hány nappal később sikerült földet érnünk Szlovákiában. Sverma érkezéséig létrehoztam a kapcsolatot Moszkvával. AZ ESEMÉNYEK KÖZÉP­PONTJÁBAN B. Manica: — A szeptember 26-ról 27-re virradó éjszaka a Tri Duby repülőtéren leszállt a „Douglas“ mintájú szovjet csa­patszállító gép, mely Sverma. Slánsky és LauSman elvtársa­kat, valamint A. M. Aszmolov szovjet alezredest hozta a fel­kelés színhelyére, akik Smidke elvtársnak, a partizáncsapatok főparancsnokának első, én pe­dig a második helyettese let­tem. Gustáv Husák: — Sverma nagy segítséget nyújtott a párt vezetőségének. A müveit és ta­pasztalt pártfunkcionárius éle­te utolsó éveit Moszkvában töl­tötte, ahol sokat látott, tapasz­talt. Sok jő tanáccsal látott el bennünket a párt tevékenysé­gére és a felkelési harcokra vo­natkozólag. Résztvett az SZ1KP KB Politikai Bizottságának ta­nácskozásaim Minden iránt ér­deklődött. Nem volt feljebbvaló, sem pedig teljhatalmú megbí­zott. Egyszerűen együttműkö­dött velünk, szolgálatunkba ál­lította tudását és tapasztala­tait. Természeténél fogva is köze! állt hozzánk, szlovákok­hoz: eleven, temperamentumos, komoly és víg volt egyszerre. Megkedveltük. Nyugodtabban döntöttünk, biztonságosabban éreztük magunkat, ha köztünk volt. K. Smisek: — Sverma elvtárs a szomszéd helyiségben lakott, ami gyakori érintkezésünk szempontjából rendkívül elő­nyös volt. Röviddel Beszterce­bányára való érkezése után pa­naszkodott, hogy köhög és hő­emelkedése van. Erre való te­kintet nélkül, szorgalmasan dolgozott tovább, Gyakran el­látogatott a gyárakba, a mun­kások közé, főleg Podbrezová- ra, a katonákat is súrün fel­kereste a kaszárnyákban. NAGY CSAPÁS K. Smidke: — Annak ellené­re, hogy Sverpia állapota nem javult, sőt egyre romlott, sem­mi áron sem akart beleegyez­ni, hogy amíg lehet. Moszkvá­ba repüljön, gyógykezeltetn! magát. Azt mondta, hogy gyá­vának tartanák, ha ilyen nehéz helyzetben magára hagyná a szlovák nemzetet. Gustáv Husák: — Megszüle­tett a döntés, áttesszük a ha­diszállásunkat Donovalyra. Es­te a lakásomban összegyűltek a párt- és a partizán mozga­lom vezető tényezői. Tárgyal­tunk a közben kialakult hely­zetről, a feladatokról és a táv­latokról, búcsúztunk Beszter­cétől és latolgattuk a visszaté­rés esélyeit... Késő éjszakába nyúlott az összejövetel. Még­pedig külön titulusból is. Sver­ma ünnepélyesen felolvasta az utolsó moszkvai táviratot: „Hu- sáknak október 23-án fia szü­letett. Az anya és a gyerek egészségesek. Gratulálunk. Gottwald.“ B. Manica: — Donovalyn ke­rült sor a SZNT elnökségének, Smidkénék, Husáknak, a hadse­reg parancsnokainak, Viést és Golian tábornokoknak és a par­tizánmozgalom vezető képvise­lőinek, Svermának, Slánskynak és Aszmolovnak utolsó találko­zására. Még akkor este meg­semmisítettük a személyautók motorjait. A turistaház előtt elégettük a dokumentumokat. Gustáv Husák: — A követke­ző döntés született: Smidke és én leereszkedünk a hegyekből és illegális tevékenységet kez­dünk. Sverma, Slánsky és Laus- man, mivelhogy nem tudnak szlovákul és könnyen elárul­hatnák magukat, Aszmolovval maradnak a hegyekben. Anton Rasla: — Svermától ez nagy gesztus volt, olyan álla­potban, hogy kétséges volt, vajon kibírja-e a fárasztó me­netet a hegyekben, hóviharban, félméteres hóban. Gustáv Husák: — Indulunk. Sverma vállára veti a hátizsá­kot és megszólal: „Lausman, ha ezt túléljük, ezekkel a géppisz­tolyokkal megjelenünk a Ven- cel-téren és olyan zrít csapunk, amilyet Prága még nem látott. Ha nem, akkor kénytelenek lesznek a parlamentben mell­szobrot állítani nekünk.“ K. Smisek: — Donovalyről* tá­vozva azt a parancsot kaptuk, hogy csak a legszükségesebb holmit vigyük magunkkal, egyébként mindent elégettünk. Sverma elvtárs egészségi ál­lapota egyre rosszabbodott, kö­högés és láz kínozta, gyógysze­rünk egyáltalán nem volt. No­vember 10-én a partizáncsapa­tok a főhadiszállással együtt folytatták a menetet a Chabe- necen keresztül, körülbelül 2000 méter magasságban. Szörnyű, kimerítő pillanatok voltak ezek. A levegő egyre ritkult, a lég­zés mind nehezebbé vált. A lábbelik és az öltözékek átáz­tak, ránkfagyott minden. Sverma elvtárs legyengült szervezete’nem bírta tovább, a táborhelyre érve haldoklik... EZT SÚGTA A LELKIISME­RETE M. Svermová: — Az emberek gyakran kérdezik: „Miért nem távozott idejében a fenyegetett területről? Miért nem mentet­te életét?“ Ezek a kérdések minduntalan fájdalmat okoznak nekem. Tudom, hogy Jan nem távozhatott. Nem távozhatott a bajban, nem tagadhatta meg önmagát.-O­Tisztelet és megbecsülés em­lékének! (P)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents