Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-11-03 / 44. szám

8 U| ifjúság MOLNÁR KÁROLY: Fejezetek a francia ideqenléqió történetéből így szervezte meg a pa­rancsnokság ezt az egységet, a gyakorlatban azonban sokszor megváltozott az eredeti elkép­zelés. A légióban ugyanis min­dig jó valuta volt az alkohol. Egy liter vörös borért mindig fel lehetett ülni egy órára va­lamelyik öszvér hátára. Az őrmesterek úgy viselked­tek, mintha nem vették volna észre az ilyen üzleteket, vi­szont este a kantinban, termé­szetesnek találták, hogy a ka­tona, aki a gyakorlaton így ju­tott hozzá négy-öt liter bor­hoz, meghívja asztalához sza­kaszának altisztjeit is. — Menetelj vagy dögölj meg, ez a jelszó nálunk — mondták Szidi bel Abbeszben az őrmes­terek. — Csak eljusson az ala­kulat a parancsban meghatáro­zott pontra, az már magánügy, hogy ki ül a nyeregben és ki koptatja a csizmája talpát. Az ezredes úr is, ha megszemléli a századot, csak azt figyeli, egymás mellett halad-e egy gyalogos és egy lovas katona. Nem ismer benneteket. Nem kívánhatja senki sem az ezre­des úrtól, hogy a csúf pofáto­kat megjegyezze. így is elég baja van a szedett-vedett ban­dátokkal. Minden menetgyakorlatot nagy ivászat követett, aki nem esett össze a kimerültségtől, nem kapott hőgutát, az mind a kantinban gyűlt össze. A kikép­zés első heteiben az újoncok csak itt feledkezhettek meg az alkohol bódulatában arról, hogy hová is kerültek. Még több bor fogyott a lő- gyakorlatok után. Ezek a na­pok éppen úgy kezdődtek, mint a többiek. Hajnali kürtszó, szemle és parancshirdetés. Az­tán harminc-negyven kilométe­res menetelés a sivatagban. Az újoncok vállán a nehéz, hosszúcsövú fegyver, a lőszer- táskák azonban az első hetek­ben üresek voltak. Mintha a parancsnokság mindig lázadás­tól félt volna. A légiósok a ki­képzés alatt csak a lőtéren kaptak fegyvert. Előzőleg azonban gondosan megépített fedezékekben altisztek bújtak el, készen arra, hogy egyetlen gyanús mozdulatra sortüzet zúdítsanak az újoncokra. A katonák a lőgyakorlat kez­detén öt töltényt kaptak. Szemben az Atlasz-hegység szikla tömbjei, rajtuk piros és fehér körök. Ezek voltak az el­ső célpontok. Az altisztek fel­sorakoztatták a katonákat. Hu­szonöt lépésre a sziklától. — Cél, túz! — hangzott a pa­rancs. A sziklák százszorosán verték vissza a fegyverdörejt. Azután az őrmesterek újabb huszonöt lépéssel vezényelték hátrább az újoncokat, akiknek most kúszva kellett megköze­líteniük a célt. Csak nehezen jutottak előre a laza, forró ho­moktengerben. Kínlódva, ká­romkodva. Köhögve és fulla­dozva. Váratlanul . fegyver dörren. Senki sem tudja megállapítani, hogy egy vigyázatlan, vagy pe­dig egy dühödt mozdulat sü­tötte el. Az őrmestert ez pem érdekelte. — Ki volt ez az állat? — kiáltottta. — Én — szólt egy lihegő újonc és felegyenesedett a ho­mokbuckák közül. — Fegyvert eldobni — adta ki a parancsot az őrmester. Az újonc gyanútlanul eng'edelmes- kedett, mert sejtelme sem volt, hogy mi következik. — Képes lenne megsebesíteni valamelyik társát? Nem tudja, hogy meny­nyibe kerül egy újonc kiképzé­se a francia kincstárnak? Fog­dába akar kerülni? Most még megússza. Álljon oda a két szikla közé. A katona először nem értet­te a parancsot, vagy talán nem akart hinni a fülének. — Gyerünk — mondta az őr­mester — ha megtagadja a .parancsot, keresztül lövöm. A tétova katona megindult. Lassan, mint az álomkóros. Az őrmester revolvere csövével követte az újonc minden moz­dulatát, aki végre odaért a sziklához. — Állj a két célpont közé! — kiáltotta az altiszt. A töb­biek némán figyeltek. Olyan csend volt, amilyen 'csak a vi­lág legnagyobb sivatagjában lehet. Azután a magasból egy keselyű szárnyai csattogtak. Az újonc ott állt a két hatalmas szikla között. — Megtanulod, majd a sa­ját bőrödön, milyen fontos, hogy a katona bánni tudjon a fegyverével «- mondta az őr­mester A katona még mindig nem értette, hogy miről van szó. Szemben állt a tűző nap­pal. Szemét ösztönösen lehuny­ta. Csak akkor nyitotta ki,, a- mikor az őrmester újabb pa­rancsát hallotta. — Kúszás, előre! Újra ott kígyóztak, vonag- lottak, vergődtek a tarka egyenruhás testek a homok­ban. Gyorsabb ritmusban mo­zogtak, mint az elöhb. mégis lassabban jutottak közelebb a sziklákhoz. Húzni akarták az időt. Mintha valami csodára •számítanának, Az őrmester ér­zéketlen arccal állt és várt. Már mindkét kezében revolvert tartott. LÖVÉSZET ÉLŐ CÉLPONTRA Harminc lépésre lehettek már az újoncok a szikláktól. Senki sem tudta érzékeltetni, hogy mennyi idő telt el, amikor el­jutottak a parancs szerinti tá­volságig, egy perc — vagy har­minc?! A katona most döbbent rá, hogy mi fenyegeti. Mintha egy fejjel alacsonyabb lett vol­na. mint amikor oda állt a sziklák közé. Pedig csak az életösztön dolgozott benne, összehúzta magát, hogy minél kisebb találati felületet mutas­son. Huszonöt lépésre a piros és fehér köröktől. Lihegve, fulla­dozva nyomulnak előre a ka­tonák. — Tűz! — ordította az őr­mester. A fegyverek závárja még a sivatagi forróságban is a fém hidegségével csörrent. Azután csend. Sokáig semmi sem történt. Végre egy katona kínosan pontos célzás után lő­ni mert. Ez felbátorította a többieket. Sorozatosan dörög­tek a fegyverek. A sziklákat leborotválták a golyók, szerte­szét repültek a szilánkok. Né- hányan viszont biztosabbnak látták, ha a homokbuckákat célozzák meg. A két szikla kö­zött álló katona úgy állt a re­pülő ólomdarabok között mint a tölgy a viharban. Idegei ak­kor mondták fel a szolgálatot, amikor a fegyverek elhallgat­tak. Ekkor eszméletlenül ösz- szecsuklott. — Dobják fel ezt a gyáva kutyát az egyik kocsira — mondta az. őrmester. Időnként rendeztek olyan lő»- gyakorlatokat is, amikor a cél­pontok a foglyul ejtett afrikai törzsek harcosai voltak. A lé­gió parancsnoksága ezzel a ke­gyetlen módszerrel is meg a- karta felemlíteni Észak-Afrika lakosságát. Akit halálos lövés éi*t, azt ott hagyták a kese­lyük és a sakálok martalékául, aki élve maradt, azt a fran­ciák elengedték, hogy mondják el otthon a törzsüknek, hogy milyen eszközöket használ az alakulat az ellenségeivel szem­ben. A kiképzésben fontos szere­pet játszott a közelharc okta­tása. Hogyan kell megküzdeni az ellenséggel, a puskatussal, s szuronnyal, vagy ha nincs más, puszta kézzel. Az altisztek szemlátomást szívesen irányí­tották ezeket a gyakorlatokat. Két részre osztották az újon­cok szakaszát. Az egyik cso­portba kerültek a gyengébb testalkatú katonák, a másikba az erősebbek. Szembe állítot­ták őket az őrmesterrel, húsz lépés távolságra. A gyengéb­bek fegyvert kaptak, természe­tesen lőszer nélkül, csak a pus­katust volt szabad használniok. A fizikailag erősebbek puszta kézzel nézték velük farkassze­met a gyakorlótéren. Egy őrmester parancsot adott, hogy a szakasz vízhor­dó öszvérét vezessék elő és a tömlőket töltsék meg. Az állatot az újoncok két csoportja közé vezették. — Ha jelt adok. akkor meg­kezdődik a küzdelem — szólt az őrmester és két unatkozó tiszt is megjelent az udvaron. — Birtokba kell venni az ösz­vért. Amelyik csoport meg­szerzi, annak a jutalma este egy liter pinard... Aki veszít, az egy hétig takarítja a sza­kasz körletét és tisztítja min­den újonc csizmáját Az emberek morogtak. Az már nem érte őket váratlanul, ha kiképzés közben ,egy rúgást, vagy ütést kaptak feletteseik­től. Ez azonban újabb megpró­báltatás volt. Egvmást kell verniök, hacsak nem akarnak egy hétig takarítani és csizmát tisztítani. A tisztek közelebb léptek.- Tetszett nekik ez a kö­zelharcjáték. Alkalmas arra, hogy a legénységet egymás el­len hangolja, akiket jól hely­benhagynak, mohón várnak majd a törlesztés pillanatára. Kisebb tehát az esetleges szer­vezett. együttes lázadás, vagy szökés veszélye. Az őrmester jelt adott. A két csoport csak kémlelte egymást, de senki sem mozdult. Az ösz­vér hátracsapott füllel, gyana­kodva állt a gyakorlótéren. — Aki megtagadja £ paran­csot, a fogdába kerül — kiál­totta az altiszt. Ez hatott. A katonák megindultak egymás {elé és csakhamar kavargó tö­megként toloúgtak az áthatol­hatatlan porfelhőben álló ösz­vér körül. Tompán csattantak az öklök és a puskatusok. Ká­romkodások és jajkiáltások ke­veredtek. Fokozta a zűrzavart, hogy az állat harapott, rúgott, amikor a katonák a közelébe értek. Már többen hevertek a föl­dön. A küzdelem gyorsan el­dőlt, a fizikailag erősebb cso­port újoncai kicsavarták a gyengébbek kezéből a fegyvert és irgalmatlanul elverték őket. A tisztek elégedetten szemlél­ték a jelentet. A gyengébbek futásnak ered­tek, menekülni akartak az üté­sek elől. Az egyik őrmester el­gáncsolta az egyik rémülten rohanó katonát, majd elvette az üldözőjétől a fegyvert és kí­méletlenül ütötte a gyakorlótér homokjában fekvő újoncot. A gyengékre tehát különösen jc sors nem várt a légióban. (Folytatjuk 1 A gyilkos II. rész — Maradt az ismeretlen kerékpáros. Következtetésünk ar­ra mutatott, hogy a gyilkos ő is lehetett. Azért mondom, hogy ő is, mert semmilyen bizonyítékunk nem volt. Az úton ugyan­is rajta kívül, még sokan Járhattak, akik a mulatságból igye­keztek hazafelé. Hogy közvetlenül a gyilkosság előtt a kerék­páros az áldozat mellett is elhajtott, ezt csak Mária tudta, de ő már nem beszélt. Mi ezt csak évek múlva, a gyilkos vallo­másából tudtuk meg. Következtetésünk ilyen volt: A gyilkos magányos nót keres. Először meglátja Elenát, alkalmas helyen megvárja és két lövéssel megkíséreli eltenni láb alól. De nem találja el. Hogy nem lőtt harmadszor is, csak azzal magyaráz­ható, hogy revolvere .csütörtököt mond. Erre utal Elena vallo­mása Is, aki azt mondta' mielőtt a gyilkos ellökte, két katta­nást hallott. Gondolatmenetünk Idáig logikus volt. Itt kezdőd­tek azonban feltevésünk gyenge láncszemei. Ha a revolver csü­törtököt mondott, miért nem kísérelte meg más módon elvé­gezni tettét. Hiszen nem tudhatta, hogy Elena nem szól az eset­ről senkinek. Sőt, Inkább arra kellett számítania, hogy Jelenti a biztonsági szerveknek. De ő futni hagyja áldozatát, sőt még fel is szólítja rá. És ezután nem menekül, ott marad. Elepa megtámadása és Mária meggyilkolása között körülbelül egy óra telik el. Mindkettő azonos helyen történt. Tehát a gyilkos ott vár, amíg Jön a következő áldozat. Ezalatt emberek men­nek el az úton, akik őt megláthatnák. Mindez olyan mozzanat, amely kétessé teszi a gyilkos és a kerékpáros azonosságát. És még egy érdekes dolog. A gyilkos elvitte az áldozat szok­nyáját. Mi fetlsizmusra gyanakodtunk. De másnap megtaláltuk a szoknyát egy árokban, néhány méternyire a tett színhelyé­től. Ezt nem értettük. A fetisiszta nem dobja el „zsákmányát“. Akkor még nem sejtettük, hogy a magyarázatot csak öt év múlva kapjuk meg. BRONISLAVA „Már az ts nagyon felizgatott, amikor délután fiatal nőkkel találoztam az utcán. Es amikor láttam szembe fönnl velem, az Izgalom még fokozódott. Abban a pilla­natban nem tudtam megállni, hogy ne bitek. Azt sem tu­dom, hogyan lőttem ki az első golyót. Csak a további lövéseknél tudatosítottam, miért teszem ezt. Egyszerűen ez volt az a gondolat, pisztollyal szerezni nőt magam­nak. A lövöldözés még lobban felizgatott, dg főleg a nő zuhanása...“ A kórszobába benéz a fehérköpenyes ápolónő és barátság­talan hangon bejelenti a látogatási Idő végét. Az ablak alatti ágynál ülő nő emelkedik fel elsőnek. — Már mennem kell, nem érném el az autóbuszt. — Az ötössel mész? Bronislava bólint, — Beáztattam a ruhát — tepyerével le- slmitja a szoknyáját. Szép, sudár termetű, körülbelül harminc-, kétéves nő. Lehajol, megcsókolja a férjét — szerdán majd megint eljövök. A kórházból a város felé megy. De nem az autóbusz meg­állóhoz. Egy vendéglőbe tér be, ahol néhány férfivel van ta­lálkája. Bronislava szereti a férfiakat és a férfiak szeretnek a társaságában lenni. — Talán csak nem testi hiba a házasság? — mondja mo­solyogva és lehajt egy pohár vermutot. Azután még egyet és még egyet. Fél hétkor eszébe Jut a beáztatott ruha. Hiába marasztalják, elmegy. Még a haza kísérési ajánlatot is visszautasítja. Cho- mutovból Jtrchovig autóbusszal megy. Innen csak két óra múl­va van csatlakozása Ervenlce felé, ezért kimegy a főútra — autóstoppra számítva. Néhány nap múlva egy mentőautó sofőrje visszaemlékezik, hogy nem messze Jirchov után egy nő próbálta leállítani. De beteget vitt, és így nem állt meg. Háromszáz méterre egy malomtól, a patakbán találják meg — holtan. Agyonlőtték. A nyomozók először szexuális gyilkosságot gyanítanak. De amikor kiderülnek gyakori kapcsolatai a férfiakkal, féltékeny­ségre gondolnak. Erre utal a lőfegyver Is. Eddig ezzel szexuá­lis gyilkosságnál még nem találkoztak. Bronislavától elrabol­ták az óráját, monogramos jegygyűrűjét és kisebb pénzössze­get. Majdnem egy évig tart a nyomozás — eredménytelenül. Egyetlen nyom ami maradt, az a megállapítás, hogy a gyilkos gqlyót egy 7,65-ös kaliberű Walther típusú revolverből lőtték ki. Mindez körülbelül egy évvel Mária meggyilkolása előtt tör­tént. „Csak öt elemim van. A tanulás sosem érdekelt. Az Iskola után egy épületre mentem dolgozni, mint segéd­munkás. Elvlttünk onnan valami anyagot, de csak egy hónapot kaptam feltételesen, mert még nem voltam ti­zennyolc éves. Barátaim nem voltak, mindig magam tár­tam...“ — A meglepetés akkor Jött, amikor a mechanoszkópiai vizs­gálat bebizonyította, hogy Máriát ugyanazzal a fegyverrel öl­ték meg mint Bronislavát. Nyomozó csoportunk egyik része azonnal felállította az egyenletet: egy fegyver, egy indítóok, tehát egy tettes. Csoportunk másik része szerint az első gyil­kos félelmében eldobta a fegyvert, ezt valaki megtalálta, aki azután ezzel követte el a másik gyilkosságot. Tehát két tet­tes. Természetesen bizonyíték sem az egyik, sem a másik ver­zióra nem volt. Az események később az első csoportot iga­zolták. A KORONATANÚ „Mielőtt hazajöttem a fegyházból Juliskának fia szü­letett. Az én fiam volt. De nem ts nagyon láthattam, mert fultska szülei a közelébe se engedtek. Megint egye­dül éltem, csak egy év múlva Ismertem meg Guszttnát. Ez abban az időben volt, amtkor már megvolt a revol­verem és klfárogattam nőkre vadászni. Gusztinával 1954- ben váltunk szét...“ Elena egy pohár vizet kér, sápadt és nagyon fáradt. A főhad­nagy már sajnálja. Jó volna már békében hagyni szegény lányt, de mit lehet csinálni. Elena az egyetlen nő, aki túlélte a talál­kozást a gyilkossal. Csak ő egyedül tudna... — Kisasszony, mondja, meg, hol hagyta el magát a kerék-’ páros, amikor hazafelé ment? Seník előtt, vagy után? — Senlk előtt volt. A főhadnagy maga elé képzeli a Hofenecből Poőábleba ve­zető utat. Éjszaka volt. Elég, ha 200-300 métert előre hajtott, letette a kerékpárt az árokba és elébe futott. — Amikor közeledett, látta, hiszen közvetlen maga előtt állt. Meg tudná mondani, milyen magas volt? — Körülbelül olyan magas mint maga — mondja Elena — de fiatal és sovány. — Biztosan nem volt magasabb mint én? — Nem (a főhadnagy 160 cm magas). — Megismerné? — Nem tudom. — És milyen volt az arca, hiszen két méterrel állt maga előtt? — Nem tudom... ngm figyeltem meg... sötét volt... kérem, hagyjanak már, mindent megmondtam. Nem tudok már sem­mit. — De az Istenért, miért nem szólt valakinek a támadásról? — Nem tudom... hagyjanak... nagyon kérem, hagyjanak. „Azután még volt néhány ismerősöm, de akkor a nők már nem sokat Jelentettek nekem. Amikor a csőgyárban dolgoztam mint elömunkás, megismerkedtem élettársam­mal, Annával. Két gyereke volt, azután született egy har­madik. Letartóztatásomig együtt éltünk. Előbb Chomu- tovban...“ (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents